Hallatlan népszerűségét Petőfi nem ezeknek a modernül ható verssoroknak köszönhette. Mint tudjuk, százszámra írt népies helyzetdalokat, amikkel mi már alig tudunk költészetnek tekinteni.
Egyáltalán kihez, kikhez szólnak ezek a versek?
És hogy gondolhatta ezt költőnk komolyan…?
Talán „karrierizmusból” írta ezeket a verseket. Pénzért kielégített valamifajta „tömegigényt”. No de Petőfi (aki saját életét is műalkotásnak tekintette, és tényleg megváltoztatta nemcsak a nevét, hanem születésének helyét és időpontját is) csak romantikus, XIX. századi értelemben tekinthető karrieristának, soha nem írt le vagy hirdetett olyasmit, amiben nem hitt. Ráadásul ez a bizonyos „tömegigény” az ő versei hatására keletkezett – ő teremtette, nem pedig meglovagolta a kultuszt.
Akkor talán „naivitásból” ontotta ezeket a népies műdalokat?
A „csillogó szemű” Petőfi, a dísztribünökre áhítattal tekintő „népi fiatal” a XX-XXI. század egyik legperverzebb vágyálma. Legutoljára a Nészabadság álmodozott arról, hogy sok-sok „csillogó szemű” Petőfi hallgatja egy ellenzéki március 15-én az elaggott, de lelkesen szónokló megmondóembereket. Mindez persze valószerűtlen. Petőfi nem volt csicskása vagy ösztöndíjasa senkinek. Csak a honoráriumaiból élt.
Ami teljesen elképesztő, „mestere” sem volt.

Talán a leghelyesebb, ha konkrét (vagy egyáltalán bármiféle) pártérdeken túlmutató, zseniális politikai kommunikációnak tekintjük ezeket a verseket. Anyai nagyapám nagyapja, az én ükapám legalább száz Petőfi-verset tudott fejből, azt saját dallammal bárkinek szívesen „előadta” (brrrr!), és eme repertoárra büszkébb volt, mint az összeharácsolt holdakra.
És Petőfinek volt több százezer ilyen „olvasója”.
Furcsák ezek a Petőfi-dalok. Általános élethelyzeteket mutatnak be (szerelem, gyász, etc.), de nem nemesek vagy mitológiai hősök a főszereplői, hanem parasztok. A nyelvüket leszámítva a legkevésbé sem „magyarosak”– akkor sem, ha valaki épp a megtanulásuk révén érzi magát magyarnak.
Kicsit olyanok, mint a ma divatos kifestők. A ráktérítőtől a baktérítőig (és azon túl, fölött, alatt, mellett, mögött) bárki azonosulhat velük. A mai értelemben nem is „parasztosak”. Nincsenek bennük „barbárok”, bántalmazók, vérfertőzők, méregkeverők etc – semmi, amitől ma „hitelesnek”, vagyis horrorisztikusnak érezzük a népi vagy tényfeltáró irodalmat. Petőfitől mi sem idegenebb, mint hogy szörnyet csináljon azokból, akiket fel akar emelni.
A „másik” nem tárgya, hanem alanya ennek a költészetnek.
Petőfi épp ezért tűnik annyira idegennek a kortárs költészet tükrében.

A konzervatívokhoz és liberálisokhoz képest a 48-49-es radikális baloldal a megtorlás éveiben szinte megsemmisült. Mert ők tényleg kevesen voltak, ráadásul családi-társadalmi háttér híján könnyebben felmorzsolódtak. A XIX. század végén Magyarországon feltűnő baloldalt nehezen lenne ennek a ragyogó individualistákból álló, de közben se néptől, se nemzettől sem idegenkedő, forradalmi, romantikus baloldal egyenes folytatásának tekinteni. A kérészéletű politikai mozgalmat egy kicsit túlélte a „Petőfi-hang”. Aztán a harsány, üresen kongó, az érettségizők tömegeit elidegenítő Petőfi-kultusz. Majd a politikai pedofília. A mindenkori hatalmasok olthatatlan vágyakozása a petőfikre, az őket ünneplő, „csillogó szemű” balekokra.

Nincs ártatlan tekintet. Minden olvasat politikai. És a Petőfi-értésnek minden politikai jelszó dacára hiányoznak ma a politikai keretei.

De hogy politikai stratégiáról beszélünk egy olyan költő esetében, akinek se hálózata, se kiadóvállalata, se pártja nem volt, de még egy nyomorult tévéműsora sem… Még lova sem. (A segesvári mészárlást mindenki túlélte, aki lovon menekülhetett.) Csak tolla. Aki tényleg nem gondolkod(hat)ott másban, csak alanyban és állítmányban.
De hát tényleg nem a pártirodák, intézmények, apparatcsikok számítanak.

Olykor elég a stílus.

***

Illusztráció: Caspar David Friedrich Vándor a ködtenger felett (1818)

“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán