(forrás: wikipédia)

És jöttek a kötetek:
• Kalibán
• Fény, fény, fény
• A Sátán műremekei
• Te meg a világ
• Különbéke
• Harc az ünnepért
• Régen és most
• Valami szép
• A huszonhatodik év
• TÜCSÖKZENE (amely kötetben található a magyar líra egyik legszebb sora: „Álommá zsongul a tücsökzene.”)

SZABÓ LŐRINC: BABITS

Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
Mit láttam benned? Magam végzetét.
Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
S te? Egy torzonborz állat vágyait.
Én? Istent, akit meg kell váltani.
Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
S később? Hogy az ellenség én vagyok?
S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
Te, tíz év múlva? – Tán mégis fiad?
S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fáj!
S a legvégén, te? Igy rendeltetett.
S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled.

Illusztráció: (A kép Rippl-Rónai József festménye a költőről, forrás: wikipedia.hu)

Itt élt és alkotott Devecseri Gábor (1917-1971) költő, író, műfordító
(Svábhegy, Béla király út 6.)

Hamarosan lefordította és megjelentette Catullus összes versét, miközben diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán. Már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított és a Szép Szóban, illetve a Nyugatban megjelent verseivel szerzett ismertséget. Közben doktorált, doktori disszertációja címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében, majd tanári diplomát is szerzett. A Baumgarten Könyvtár könyvtárosa volt, és egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz és Arisztophanész fordításai. Ebben az időben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.

A háború után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia és az Iliasz korszerű magyar fordítását, lefordította a homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitás-élményét alapvetően megváltoztatva.

1956 után költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus-fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.

DEVECSERI GÁBOR: IDŐ-JÁTÉK

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.

Elsősorban francia és német nyelvű műveket fordított, így Corneille, Racine, Molière drámáit, Victor Hugo, Saint-John Perse verseit, Rilke és Bertolt Brecht műveit, de antológiákban számos más nyelvből is készült fordítása megjelent. 1946-tól a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa volt, 1954-1958 között pedig a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású író.

Új verseit az 1967-es Napfordulóban, majd pedig három gyűjteményes kötetének egy-egy új ciklusában adta közre. Ebben az időszakban írta (sokak által fő művének tartott) versciklusát az “Ekhnáton jegyzeteiből”-t. Költői munkája mellett a magyar esszéirodalom kimagasló művelője volt. Gyakran publikálta esszéit, verselemzéseit, önálló kötetet szentelt Babits Mihály költői portréjának. Műelemzései, a költészet rendeltetéséről, a vers belső természetéről szóló írásai a szakszerűség és az érzékletes, sőt élvezetes eleven szemléletesség példái, a tárgyszerűség és személyesség finom ötvözetének mintái.

MESTERSÉGEMHEZ

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

APOLLINAIRE-UTÁNZAT

Hogy vártalak hogy vártalak
a Gyere-vissza-híd alatt
de nem jöttél az este múlt
Feliciánnál lámpa gyúlt

Felicián se mondta meg
hogy most már hol keresselek
mert többé nem találtalak
a Gyere-vissza-híd alatt

És persze Nemes Nagy Ágnes és BORS NÉNI?!

SZÜLETÉSNAP

Jó reggelt, Bors néni.
Friss ma az idő.
Mit visz, Bors néni?
Lencsét viszek, füstölt húst,
Mit visz még, Bors néni?
Fenyőágat tobozzal.
Mit visz még, Bors néni?
Kerek nyolcvan esztendőt.

Bors néni, Bors néni!
Lencsét visz és füstölt húst,
fenyőágat tobozzal,
friss időt, jó időt,
viszi-hozza az időt,
kerek nyolcvan esztendőt!

Ami jó van a világon,
születésnapján kívánom –
kinek?
Bors Józsefné, Balogh Borbálának,
Báthori utca 3.

A Külügyminisztérium tisztviselőjeként dolgozott. Mielőtt Babits felesége lett, Szabó Lőrinc menyasszonya volt. Csecsemőként fogadták örökbe Babitscsal Tanner Béla (Ilona testvére) törvénytelenül született kislányát, Ildikót.

Első versei: A Hét, illetve az Új Idők hasábjain jelentek meg, házassága után a Nyugat közli rendszeresen verseit, kritikáit és néhány novelláját. Verseiben a tépelődő, vívódó női lélek fájdalmait szólaltatta meg. Szabad versei szélsőséges énképet sugároznak: a mély önmegvetés és a kritikátlan önimádat skáláján minden szín megtalálható bennük. Prózája a modern női lélek sokoldalú, érzékeny rajzát mutatja.

II. Én a depressziómat kiskamasz korom óta kávéval, a szorongást cigarettával kúráltam. Mégsem a tüdőm vagy a szívem betegedett meg, hanem a méhem, a „berendezésem”. Kislány koromban vigyázni kellett, hogy ülünk le szoknyában. Ha kilátszott a bugyim, anyám rám rivallt: vigyázz! kinn van a berendezésed! Ezt a nevezetes „berendezést” mindig csak anyám látta – anyám, akivel a kapcsolatom közismerten rossz volt, de én mégsem szakítottam vele. A bántalmazott gyerekek a leghűségesebbek. Míg hozzá hű maradtam, saját magamat elárultam. És talán a betegség kirobbanásához annak is köze van, hogy a lányom tizenhárom éves – hamarosan mindenféle kamaszfiúkat kerülgethetek a lakásomban. Ahogy ez ennek a rendje. Anyám tehát hamarosan „visszafoglal”. Ezért is szeretnék olyan kétségbe esetten meggyógyulni: semmi módon nem akarnám, hogy a betegség – bármilyen betegség – árnyékot vessen lányom kamaszkorára. Le a családi átkokkal!
Ennek érdekében akárhány pszichiátert a földbe beszélek. Mi is az Almódovar-film címe? Mindent anyámról. Hát rajta!
Ezekről beszélgetek más beteg hölgyekkel az Onkológiai Intézet (hajdani Siesta Szanatórium) csodás parkjában. Pszichoterápia, bántalmazás, családfa-állítás. Ma ez a pszichológiai konyhaműveltség a középosztálybeli életforma része – úgy beszélgetünk a traumáinkról, a bántalmazóinkról, mint a régi, „úri” háziasszonyok a vasárnapi menüről, a süteményekről vagy épp a cselédjeikről.
Szépen süt a nap, jól esik a műtét előtt egy kicsit kisírni magunkat.
És pontosan ez bizonytalanít el.
Ha ekkora tudósok vagyunk, miért lettünk betegek?

III. Harminckét óra múlva az „őrzőben” ébredezek. „Ne ficánkoljon” dörren rám valaki a sötétségből. Nem ficánkolok, mozdulni sincs erőm. Ha megmozdulhatnék, odamennék az ablakhoz, és megnézném azt a fát, amit élete utolsó éjszakáján Babits Mihály látott (ld. a fotót), mert ő maga is ezen a folyosón haldoklott. De én most haldoklom? Vagy talán jól vagyok? Hány óra van? Hogy sikerült a műtét? A hatalmas seb még nem jelent semmit – az orvosok a műtét elején kiveszik a betegek nyirokmirigyeit, és az operációt csak akkor folytatják, ha a nyirokmirigyek „tiszták”. Szentséges ég! Most akkor életre vagy halálra ítéltek engem? Ezt akarja megtudni M., a betegtársam is, aki síros hangon kérdezgeti, mi történt vele.
„Szedje össze magát!”, dörren rá az ápolónő, és kicsattog a folyosóra.
M. (civilben egy vidéki kutatóintézet vezetője) csendben elsírja magát. Veszélyes, őrült dolog. (Ezt másnap magam is megtapasztalom, mikor próbálom a paplan alatt kisírni magam: majdnem felszakad a sebem.) Most csak hallgatom M-t, és együttérzően makogok, mást nem tehetek. Félek attól, hogy az ápolónők (mint az oviban a dadusok) valahogy megérzik a „ficánkolást”, és visszajönnek, hogy „helyre tegyenek”.
A folyosóról ideges fények. Valahol valami baj van. Érzem.
Másnap kiderül, hogy fejben jól rekonstruáltam az eseményeket. Az ápolónők hajnalban előírás szerint hozzákezdtek az ébresztésünkhöz, de félbe kellett hagyniuk, mert valaki az egyik kórteremben rettenetesen rosszul lett.
De miért nem mondták EZT?
„Lányok, a türelmüket kérjük, fél óra múlva visszajövünk.”
Úgy gondolták, egyetlen megoldás, ha „megfegyelmeznek” minket.
Két alulfizetett, holtfáradt, a feladataik alatt összeroppanni látszó éjszakás nővért persze könnyű megérteni.
De ez a verbális durvaság nem itatja át az egész életünket?
A beszólogatás, a leoltogatás, az alázás, a pocskondiázás, a verbális abúzus. Mindenki tudja, hogy a gyerekkori zaklatás „nem tesz jót” az egészségnek – de hogy állunk vajon a Kelet-Közép-Európában oly kedves verőszavakkal? „Hogy jössz te ehhez?” „Mit képzelsz magadról?” Azok jót tesznek? Az én mindeddig legsúlyosabb egészségügyi katasztrófám (hetedik hónapban megindult szülés) nem egy gyerekkori trauma, hanem „beszólás”, verbális agresszió miatt következett be.
Soha nem dolgoztam olyan munkahelyen, nem jártam olyan irodalmi körben, ahol ne lett volna szokás valakit / valakiket kipécézni. Leoltani, elrettenteni, pocskondiázni. Hát nem ezért van Kelet-Közép-Európában ennyi daganatos beteg?
És mindezt valami mifelénk divatos hamis hősiesség is elviselhetetlenné teszi. Bírni kell. Ökölbe szorított kézzel.
Nem az a legény, aki adja. Az a legény, aki állja.
Nos, én nem vagyok „legény”. És nagyon nem állom a dolgot. Szeretek nyersen fogalmazni, de rosszul vagyok, ha a jelenlétemben pl. a villamoson „leoltanak” egy nőt, egy öreget, egy gyereket. Egy úszóbajnokot. Egy rinocéroszt. Egy akárkit.
Ennek ellenére alig merek a testet-lelket pusztító, verbális agresszió ellen fellázadni. Csak nyüszítek, mint éjszaka az őrzőben. Pedig sokszor mondhatnám (mondhattam volna), ha én kedvesen beszélek, beszélj velem te is rendesen!

IV. A látványos társadalmi különbségek — nos — egészen biztos, hogy rosszat tesznek az egészségnek. Hát nem ezért élnek Skandináviában tovább az emberek? Senki sem szeret éhező, beteg, haldokló embereket fütyörészve vagy akár lehajtott fejjel kerülgetni. A társadalmi különbségek főleg akkor zavarók, ha ezek nem valami „atyáinktól” örökölt, évezredes elnyomás következményei, hanem személyes felelősség terhel minket miattuk.
A Kékgolyó utcai Csodaklinika (mert ez tényleg egy kiválóan felszerelt kórház) jól megtestesíti a rendszerváltás bűneit. Egy mindenki adójából, TB-hozzájárulásából fenntartott állami intézmény, melyet mégiscsak a „kevesek” vehetnek igénybe. Én persze csak az itteni nőgyógyászatot láttam – hát itt biztosan egyetlen paraszt, roma vagy munkás nő nem rontotta a levegőt. A Kelet-Magyarországon élő nők nyilván még azelőtt meghalnak rákban, mielőtt felfedeznék a betegségüket. Se szűrővizsgálat, se nőgyógyászat, se tudás a betegségről. A pártok szívesen beszélnek az „egészségügyről”, megmondóik boldogan ócsárolják a „pénzéhes orvosokat” („mért nem oldják meg ŐK a helyzetet?”), választási évben tonnaszám ígérik a lélegeztetőgépeket – de ez az egész nem komoly. Én még nem láttam olyan „embernyelven” írt útmutatót, amely megmagyarázná Marika néninek, hogy milyen tünetek esetén kell orvoshoz fordulni, hogy milyen kezelések várnak rá, hogy mit kell tennie. Hogy mért érdemes az egészet végigcsinálni.
Egyáltalán nem igaz, hogy a Kékgolyóba csak magánorvoson keresztül lehet bekerülni. Be is dumálhatod magad, mint én tettem. Sok gátlástalanság és tudás kell hozzá. De az is igaz, hogy a legtöbben irdatlan pénzeket fizetnek. Magánorvos, magánvizsgálatok, magánkórház. (A „magán” főleg a dunántúli gazdag nőkre van hatással – szerencsére sokan időben rájönnek, hogy a VIP-reggeli és más effélék nem pótolhatják az ország legjobban felszerelt műtőit.)
Még egy olyan romantikus antikapitalista is, mint én, belátja, hogy ez a sok fájó igazságtalanság nem orvosolható az ellátórendszerek reformja és egy kulturális fordulat nélkül.
De ez nemcsak a pártokon múlik. Ma Magyarországon legtöbben nyelvi-kulturális okokból halnak meg. Rajtuk már egy jól megírt brossúra is sokat segítene. Hol van a petefészkem, hol van a méhem? Mire kell figyelnem? Nem mindenki szereti a finomkodóan gátlástalan (pocaklakó, mályvavirág etc.) nyelvet, amin a felső középosztálybeli nők a testükről beszélnek.
1999-ben pro bono egy neoprotestáns alapítványnál dolgoztam. Utcáról kimentett gyerekprostituáltakat készítettem fel magyar irodalomból a középiskolai felvételire. Ezek a lányok nemcsak Arany Jánosról nem tudtak semmit, hanem a saját testük működéséről sem – pedig már tele voltak számtalan női betegséggel. Az alapítványt vezető lelkész arra próbált rávenni, hogy egy orvossal írjunk egy, a női test működését bemutató, fiatal lányoknak szánt, „embernyelven” szerzett füzetkét. A szintén pro bono dolgozó nőgyógyász hamarosan külföldre ment. Engem pedig 2000 végén véglegesítettek az egyetemen. És azt gondoltam, a trubadúrok sokkal fontosabbak.
Hát ezt rosszul gondoltam.
Nemcsak magamat árultam el sokszor, hanem másokat is.
Huszonegy év múltán – orvosi segítséggel – ezt a kis füzetet meg fogom írni.

(A képen a magasabbik fa a Siesta szanatórium nevezetes fája. Az engemet gyógyító csodálatos orvosokról talán majd máskor. M. persze nem M. És nem egy „kutatóintézet vezetője”, hanem más felelős beosztásban dolgozik.)

***

54 vagyok, egy 13 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Pedig Harmos Ilona nagyon tehetséges nő volt. Memoárja (“Burokban születtem“) alapján nem is a férje, hanem annak unokatestvére, Csáth Géza volt rá igazán nagy hatással. A saját dadája, Jáger Mari és a hozzá fűződő viszonyának alakulása (egy időben jobban szerette, mint a saját édesanyját) igazán elgondolkodtató. Egy gyermek, aki ahhoz szokik hozzá, hogy akit szeretünk, az “nem méltó hozzánk”, “mélyen alávaló”… rettentő örökség. De sejteti, hogy talán mégsem csak az “okosság” fűzte össze Ilonát és Dezsőt.

A főműve a magyar irodalom egyik legmerészebb regényötlete — persze ez is memoár, megtörtént eseményeket dolgoz fel — a Tüzes cipőben. Egy anya története, aki a vészkorszakban hihetetlen önfeláldozással megmenti és közben tönkreteszi (!) a fiát. Ádámra nem lehet számítani. Ádám nem tudja, mit akar. Ádám nem képes vigyázni magára. Szinte halljuk az anya harsány kacaját, mikor kiderül, hogy a fia át akar szökni a partizánokhoz. Harmos Ilona “okos”. De a fia, Ádám is az. Pszichológiai, filozófiai szakmunkákat olvas. A hosszú bujkálás alatt még sincs egy jó beszélgetésük. Hónapokon át rejtőzködnek együtt a Balaton-parton. Próbálnak a nyaralók közt “vegyülni”. De nem mennek együtt fürdeni. Nem mennek együtt sétálni. Ádám csak egy kolonc. Gyötrelmes kolonc. Egy mihaszna. Egy szerencsétlen. A drága mamát még egy ütődött cselédlány vagy csavargó is is jobban érdekli a fiánál.
Ádám, Ádám, Ádám. Ádám.
Aki soha nem fog folytatódni.
Közben Ilona ridegen és tárgyilagosan részleteket közöl a fia állapotáról.
De mi ez az “állapot”?
Ez a rejtélyes idegbaj? Talán mindenki megbetegedne — ahogy én is megbetegedtem — egy rideg, de önfeláldozó anya szorításában. Ádám rejtélyes betegsége kicsit hasonlít a regénybeli Pacsirta csúnyaságához. Pacsirtát szánják, de nem szeretik a szülei. Azért nem szeretik, mert csúnya. Azért csúnya, mert nem szeretik. Bonyolult dolog. Miközben mind tudjuk: igazán csúnya egy középkorú nő lehet. Egy fiatal lány szinte soha. Hát mibe csúnyult bele ez a szegény Pacsirta?
Talán a szegény szüleibe?

Ádám, Ádám, Ádám.
Bíró-Balogh Tamástól tudjuk, hogy Kosztolányi Ádám neheztelt is a mű megjelenése után.

A “tüzes cipők”-motívum mintha visszautalna Csáth A vörös Eszti címelbeszélésére és a híres Andersen-mesére. És meglehetősen “csáthos” a történet problematikája: egy anya, aki megmenti, és közben elveszejti a fiát. Kétszeres tabut sért: az áldozatok mindig jók. Az anyák pedig minden körülmények között szentek. Szentek.

Kár, hogy nem regény. “Csak” egy memoár.
De milyen jó!

***

53 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!

Életrajz helyett érdemes prózai hitvallása – Örökkék ég a felhők mögött címmel írta – néhány sorát idézni.

• Hiszek abban, hogy élni érdemes.
• S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér.
• Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek: a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai.
• Vallom azonban a bölcsességet is.
• Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani.
• Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen!
• Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló katholikus igazságban!
• Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat.
• Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele.
• Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.
• S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek.
• Ember vagyok, s hiszek egy emberben.