Tehát érdekeinknek vagy ideológiai meggyőződésünknek megfelelően látunk a tömegekben egyéneket. És persze sokkal könnyebb az idegenekkel együttérezni, főként, ha azok semmi mást nem akarnak, csak annyit, hogy engedjük át őket. Őket könnyebb szeretni, mint a “prolikat”.

II. De hogyan érjük el, hogy a nekünk nem tetsző tömegben “nem látunk” arcokat? Hogy fojtjuk el a késztetést, hogy együttérezzünk másokkal? Bevillan gyerekkorom egyik rettenetes epizódja. Egy falusi látogatás során egy majdnem ismeretlen szülésznő elmesélte, hogy álltak sorba 1944-ben a kötelező motozásra várva a zsidó nagyságák. Milyen motozás? Kiborították a ridiküljüket? Átkutatták őket? De miért? Anyámtól semmit nem lehetett kérdezni. Ő, a városi asszony (ráadásul pedagógus) azon háborgott, hogy egy “mocskos szájú” szülésznő rémtörténetekkel traktálja a gyerekeit. De az igazi “rémtörténetet” csak tizennégy éves korom után értettem meg. Hát engem is megmotozhatnak? – kérdeztem anyámtól. Dehogy, mondta anyám — akkor épp jóban voltunk –, egy ilyen aranyos lányt nem bánt senki.

Az egyének mind “aranyosak”. Akik a tömegbe tartoznak, azok vétettek valamit. Aranytalanok. Vagy hamisak. Végső soron maguk tehetnek mindenről. De mivel sajnáljuk őket, meg aztán kultúremberek vagyunk, ezért nem szidjuk őket “utólag”. Elég annyit mondani, hogy vonat. Kilátástalan élethelyzet. Önkezével véget. Ó, azok a tragikus idők!

III. De talán nemcsak az érdekeink és a rossz lelkiismeretünk miatt nem ismerünk fel a tömegben egyéneket. Az individualizmus korát éljük, de ma már egyre nehezebb különbözni. Mintha kelet legyőzte volna nyugatot, Bizánc Rómát — és az eltömegesedés, nem pedig a személyes szabadság lenne a “történelem vége”. Tudunk-e mutatni az Európai Parlamentben egy nagy egyéniséget? Milyen világbirodalom az, amely Clintonnét és Trumpot vagy éppen Bident és Trumpot állítja szembe? Választhatsz egy funkci és egy bohóc között. (Szegény nagyapám! Mindig Amerikába akart eljutni. Ma már talán meggondolná.) Mintha Kelet-Európa a rögeszmés kultúrharcaival, a tabuival, a tekintélyelvűségével és aláíróíveivel tönkretette volna a nyugatot. Nyilván nem így történt.
De hogy történt? Talán már túl sokan vagyunk? Miért olyan könnyű egyének helyett tömeget látni? Mért nincs reneszánsz, mely az egyént — a maga tragikumával együtt — felemelné?

Biztos, hogy a mai kultúra nem készít fel az individualizmus tiszteletére. Nemcsak könnyebb, “menőbb” is tömegeket látni, nem embereket. Ma már nehéz megérteni, miért beszélt Jézus oly sokszor egyes szám első személyben. Hogyan győzhette le egyszer az Egy a Hatalmat és persze a Tömeget.

Ez a szép lassan elhomályosuló individualizmus az empátiát is könnyen kiüresíti. És alkalmivá teszi — ahogy ezt sokszor az érzékenyítő kampányokban is megfigyelhetjük.

***

Forrás: Szabad Egyetem – Bánki Éva

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán