B. fiamékkal sokáig beszélgettünk, mivel későre járt, úgy döntöttek, hogy nálam alszanak. Nyugovóra tért mindenki, de villanyoltás után Olivér unokám megszólalt, hogy valami mozog az ágyában. Villanyt gyújtottam, hát egy csomó svábbogár mászott az ágyában, a pizsamájáról igyekeztem leseperni a bogarakat, menyem is felébredt és próbáltuk eltaposni a férgeket, de nem pusztultak el. Szóltam a fiamnak, hogy nagy baj van, csináljon valamit – azt válaszolta, hogy próbáljuk meg húsklopfolóval és a nagyobb kalapáccsal agyonütni őket. Nagyon ellenállóak voltak az állatok, az invázió egyre erősödött, már a fiam ágyába is felmásztak a dögök, erre bedühödött és teljes erőből ütötte a férgeket a húsklopfolóval, ám különös dolog történt, az erősebb ütés hatására megvadultak, és óriás csikóhalakká változva ugráltak a gyerekre és a szobában.

41.

Orbán Ottó ereje teljében egészségesen jelenik meg és mosolyog egy metrókocsi ablakából, jobbra-balra legyező, valószerűtlenül nagy tenyérrel, robotszerű mozgással integet. Körülnézek a peronon, vajon ki az a szerencsés, akit O.O. így megtisztel: mivel egyedül állok az alagútban csak nekem szólt az integetés.

42.

Idegen iskolában vagyok, idegen felső tagozatos gyerekeket tanítanék. Belépek az osztályba, visszafogottnak tűnnek a tanulók, de érezni a levegőben, hogy valamire készülnek, óvatosnak és nagyon következetesnek kell lennem a tanórán. Még a tanítás megkezdése előtt egyenként szivárognak be a tanterembe egykori tanítótársaim és foglalnak helyet a hátsó szabad padokban. Arcukon gúnyos, kihívó mosoly mintha csak azt üzennék: no most mutasd meg mit tudsz te nagyokos.

43.

– Legyen a barátnőm! – lépett mellém egy tisztes korú úr a járdán, már régóta követem magácskát még a közértbe is, folytatta – gondoltam egyedülálló lehet, mert sohasem láttam férfitársaságban, mindig sebtében és keveset vásárol, aztán siet haza… Még nem is reagálhattam a férfi törleszkedő szavaira, máris a régi házunkban folytatódott a történet: fiaim előkerültek, panaszkodtak, hogy mennyire éhesek. Roland megpróbált tejbegrízt főzni, de közben tévét nézett, a tej kifutott, a maradék a sárga tejes lábos aljára égett. Nyugtattam őt, nincs semmi baj, hoztam tejet, mindjárt főzök nektek másikat – a fiúk békésen húzódtak valami priccs félére, ügyet sem vetettek az idegenre, aki látva a nyomorúságos helyzetet, angolosan távozott…

44.

Vaszaron voltam a szülői házban, nagyanyám Szabó Rozália élt, soványan kuporgott a szoba sarkában felállított ágyán, furcsa félhomályban valamit mondott, de nem értettem a szavait. Olivér és Emilia unokáim csodálkozva nézték ükanyjukat egy darabig, miután Emily és ölem fedezékéből odaszólt a nagyanyjának: te már nagyon öreg és csúnya vagy – nagyanyám békésen megmosolyogta a kislányt, de nem szólította magához, hogy megölelje. Olivér kisomfordált a konyhába, de visszajött, mert észrevette a küszöbön hasaló Bobi kutyát.

45.

Nagyon sötét a vaszari ház, nagy a rendetlenség a szobákban, konyhában egyaránt. Anyám halála után minden elektromos háztartási gépet, még a tv-t is elvitte öcsém magának. Ott vannak a fiamék is. Erika menyem mosni készül, mert a koszos ruhák halomban állnak, készségesen keresgélek lavórt a régi teknőt, mire vizet melegítünk, hatalmas vihar keletkezik, sötétben ülünk, csak a villámfényben látjuk egymást egy-egy pillanatra. A gyerekek a szülők ölében ülnek, félnek a dörgéstől-villámlástól, így várunk, várjuk a vihar megszűnését.

46.

Folyóirat bemutatóra igyekszem, valószínű közlik írásaimat. Álmosan fáradtan ülök a buszra, döcögök majd egy órát, mert a jármű minden piros lámpába beleszalad. A belső órám is megszólal, egy gimnazista fiútól kérdezem, mikor következik a művelődési központ – Épp jókor tetszett kérdezni, most tessék leszállni!
Bolyongok valami feltúrt sötét utcán, úgy tűnik, mintha a főútról a mögötte lévő mellékutcába költöztették volna a művelődési házat. Szerkesztőm széles mosollyal, tárt karokkal fogad, jó néhány középkorú őszes hajú asszony várakozik a színhelyen, meglepődök hogy mennyire fesztelenek és ledérek viselkedésükben és öltözködésükben egyaránt, mintha nem is kultúrlények, írók költők lennének, hanem „utcalányok”. A galérián már kézről kézre jár az új folyóirat, az említett nők kedvtelve nézegetik és hangosan vihorásznak közben. A szerkesztő megjegyzi, hogy egy földim is szerepel a folyóiratban, erre előrelép kezét nyújtva egy korosabb nő és idétlen mosollyal közli, hogy ő Komlóról jött, Komló nyolc méterre van a szülőfalumtól. Valahogy nyomaszt a sok idegen asszony, egyik iránt sem érzek semmi szimpátiát, még beszélgetni sem tudunk egymással. Időközben a színes folyóirat a kezembe kerül, döbbenettel nézem, hogy ez nem irodalmi, hanem pornó újság a javából, ezek a nők a szereplői.
A szerkesztőm látja mérhetetlen csalódásomat, azt mondja csak erre kapott és kap majd a jövőben is anyagi támogatást, mert a szélesebb olvasóréteg ezt igényli. Azért – folytatja – lesz ennek jó oldala is, mert néha-néha erotikus tartalmú, nívós irodalmi alkotást is be tud csempészni, akkor még tiszteltdíjra is futja majd. Vállalom-e – hallom, de már rettentő csalódással szédelgek ki a sötét utcára, ez is kiveszik hát a (kevés) lehetőségeim közül.

47.

Ismét idegenben, idegen emberek között vagyok, lehet valamilyen szanatóriumban, mely leginkább hasonlít egy üdülőhöz, mint egy gyógyító centrumhoz. Kommunikációs képességemnek köszönhetően beszélgetőpartnerekre is találok szobatársaimban, akik erősen ösztökélnek közös fürdőzésre a zárt kertben levő mélyvizű strandon. Nem győzök védekezni, hogy én nem tudok sokaságban fürödni, hogy életemben kétszer merészkedtem nyilvános fürdőkbe, ám ezeknek megittam a keserű levét, mindkét esetben hosszú fertőző betegség lett a vége, az első esetben két évig, másodszorra négy évig jártam orvosokhoz, a harmadikat, ami számításaim szerint nyolc év lehetett volna, már fiatalabb koromban sem merültem emberekkel közös vízbe – mire elmondtam a történetet, tele lett a szoba más idegenekkel.

48.

Kirándulok egy idegen csoporttal a baranyai erdőkben. Lelkesen beszélek nekik szűkebb hazámról, természeti szépségeiről, megemlítem hogy ide nem messze kezdtem tanítói munkámat, Felsőkövesden, hogy mennyire szerettem ott élni, dolgozni, milyen kitűnő viszonyt ápoltam a szülőkkel, a puszta lakóival. Ahogy így áradozok, az idegen emberek fellelkesülnek és azt mondják szívesen tesznek egy kis kitérőt a kedvemért és elkísérnek a pusztára, hogy meggyőződjenek saját szemükkel a hallottakról, lássák egykori iskolámat, hogy élvezzék egy rövid órácskára a pusztaiak híres vendégszeretetét. Boldoggá tesz, hogy ennyien kísérnek, alig várom, hogy az iskolámhoz érjünk és megmutathassam a tágas tantermet, a gázolajos deszkapadlót meg a füstölő régi fekete vaskályhát. Libasorban megyünk az egyszemélyes szürke betonlapokon az iskola ajtajáig, nagy meglepetésemre és bánatomra, frissen ácsolt deszkalapokkal szögezték be a kopott zöld ajtót – képtelenség lett volna bejutni azon. Nem tudom, mit mondjak kísérőimnek ilyen kezdet után.

***

Előző részek:

Csák Gyöngyi: Álomnapló

Csák Gyöngyi: ÁLOMNAPLÓ 2.

Csák Gyöngyi: Álomnapló 3.

Csák Gyöngyi: Álomnapló 4.

CSÁK GYÖNGYI Baranya megyében, Kisvaszaron született 1950. április 28-án. 2013 óta tagja a Magyar Írószövetségnek.

Általános iskoláit Kisvaszaron és Gerényesen végezte. 1968-ban érettségizett Dombóváron az Apáczai Csere János Gimnáziumban. Rendező szeretett volna lenni, azonban felvételét a főiskolára esélytelennek tartotta. 1968-ban Felsőkövesden kezdte meg pályafutását képesítés nélküli nevelőként. 1974-ben költözött Budapestre és a XVII. kerületi Jókai Mór Általános Iskola tanítója lett.
Tanítói diplomáját 1975-ben Kaposváron szerezte meg, 1985-től az iskola alsó tagozatot irányító igazgatóhelyettese lett, egészen 2007 augusztusi nyugdíjba vonulásig.

Verseket már gimnáziumi évei alatt is írt, azonban életkörülményei: a pedagógusi pálya és a vezetői munka felelőssége mellett, a gyermekeit egyedül nevelő anya gondjai közepette későn, két évtizedes késéssel jelent meg első könyve. Eddig hét kötete jelent meg.

Csák Gyöngyi ma Kőbányán él, fiai Roland és Béla önálló életet élnek.

Verseit számos neves folyóirat közölte már (pl. Hitel, Parnasszus, Árgus, Palócföld, Szivárvány, PoLiSz, Ezredvég, NapSziget, Vár ucca Műhely, Dunapart, Dunatükör, Folyó, Új Nautilus, Várad stb.) A közeljövőben prózai munkáinak, drámáinak kiadását tervezi. A NapSziget a Művészetekért Alapítvány 2008-ban Bánkuti Miklós-díjjal jutalmazta.

Csák Gyöngyi alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Kelt kalácsot sütök, két hatalmas veknit, már alig várja a család, hogy süljön és kihűljön, hogy mielőbb lehessen enni, mint ama karácsonyi dalocskában. Előveszem a legélesebb késemet, hogy egyenletes szép szeleteket vágjak belőle. Sejtem az első szeletek után, hogy valami nincs rendben, a gyerekek is csodálkozva, mitöbb kérdőn néznek rám, sehogy sem értem, hogy történhetett, de hiányzik a töltelék a kalácsból. Keresem az ízesített diótölteléket, hát a konyhaszekrény legalsó polcán felejtettem. Restellem a dolgot, ilyet még sosem produkáltam. Fiaim azt mondják, nagyon finom a kalács tésztája. Rolandnak mentőötlete támad, kenjük rá a krémszerű tölteléket a kalács szeletekre, így is teszünk, elégedetten majszolják az új találmányt.

*
37.

Valahol egy tengerparti városban vagyok párommal, menyemmel és Olivér unokámmal. Szokatlan csendben sétálgatunk a kikötőben, fúj a szél, rideg kék a tenger, gyönyörűek a hullámok, de sehol egy hajó, sem csónak a láthatáron, pedig unokámmal erre várunk. Párom és a menyem hosszan nézik egymást, érzem valami készül, valami van a levegőben. Menyem töri meg a zavart csendet, szemlesütve, kezeit tördelve adja tudtomra, hogy egymásba szerettek a párommal, ők most szeretnének elutazni, én vigyázzak addig a gyerekekre, amíg vissza nem térnek egy pár hetes hajóútról. Érdekes, de nem érzek fájdalmat, sem csalódást a friss információk miatt, inkább a hiúságomon esett csorba ezekben a percekben, annyit azért megjegyzek, hogy majdnem negyven év korkülönbség van köztetek, eközben párom egészen a szemére húzza barna sapkáját, mintha szégyellné a történteket…

*
38.

Néhány ismerősömmel vidékre utazok, ott van egy kisebb kertes családi házam, idilli hely a barátokkal való közös időtöltésre, társasági együttlétre. Tartalmas, szép délutánt és estét képzelek magunknak, még a szemben lévő ház lakóit, új szomszédaimat is meghívom, annyira felbuzdulok egy sikeres együttlét gondolatától. A szomszédok is korombeli emberek, telefonon is megerősítem a meghívást, ismerőseim segítségével rákapcsolunk a délutánra. Sürögnek, kezem alá dolgoznak, főzök, sütök, van már ezekben a teendőkben elég rutinom, egy-kettőre elfogadható ételeket rittyentek. Későre jár, beszélgetünk a félhomályos szobában, hogy megfeledkeztek rólunk a szomszédaink, hiába várjuk, hogy megszólaljon a kapucsengő. Kinézek, hát az út közepén állnak a várva-várt emberek, nem mernek közelíteni, mert a kapu előtt egy jegesmedvére emlékeztető kutya ül, és amikor mozgást észlel, rémisztően morog és vicsorog, rám is, amint közeledek a kapuhoz…

*
39.

Egy középkori várban találok nyugalmasnak tűnő lakóhelyet, valamelyik hegyvidéken, egyetlen hátulütője van az egésznek, hogy hiányzik minden kényelmet, higiéniát szolgáló eszköz és létesítmény, nincs víz, sem áram, nincsenek pénznyelő bevásárlóközpontok, nincs zaj, nincsenek szirénázó mentők, zajos járművek , ostoba tömeg, káromkodó egyedek – gondolom itt majd a természet kárpótol az elhagyott modern világért. Nem esek kétségbe, hiszen a tágas udvaron van kút, vannak roskadozó gyümölcsfák, tele érett gyümölccsel, sőt állatok is vannak itt, egy berni pásztorkutya, mintha kedvenc Masa reinkarnációja lenne, amikor meglát, csóválni kezdi a farkát, de nem jön közel hozzám, mintha érezné, hogy nem fogom simogatni az allergiám miatt, de szavaimmal szeretgetem, ez pedig elég ennek a hűséges állatnak, van néhány tyúk is az udvaron, ezek majd ellátnak tojással, lesznek kiscsibék is, bár nem fogom levágni őket, soha nem tudtam tyúkot ölni, emlékszem mikor nagylánykoromban csirkehúsból kellett főznöm, áthívtam a szomszéd lányt, és megkértem, hogy végezze el helyettem a véres munkát, onnan már boldogultam magam is. Csodálkozom, hogy micsoda raktár van a várbeli lakásban, a rengeteg étkészlettel tömött polcok, a szobában kényelmes ágyam, bevackolok, egészen lakájossá teszem a legkisebb termet, mire beesteledik. Megnyugtat, hogy rengeteg üres füzetem, több csomag géppapírom van, sőt egy csomó ceruzám, tollam is, tehát írhatok, ha kedvem szottyan. Mielőtt besötétedik, hordok a hatalmas vödrökkel vizet az esti fürdéshez, háromszor fordulok, de rettenetesen elfáradok, ezért ledőlök pihenni, amíg a víz megmelegszik a fürdéshez. Jól esik a pihenés, már-már elalszom, amikor hangokat hallok, nézem a bereteszelt óriás faajtót, melynek széles résein át jól kivehető két-három ember feje, leselkedő szeme, lélegzet visszafojtva hallgatom, mit beszélnek. Az egyik azt mondja, majd holnap is visszajövünk, sehogy sem tudom gazdájával azonosítani az ismerős hangot. Hát itt sem lehetek egyedül, már talál sehol és soha?

***

Előző részek:

Csák Gyöngyi: Álomnapló

Csák Gyöngyi: ÁLOMNAPLÓ 2.

Csák Gyöngyi: Álomnapló 3.

Csák Gyöngyi: Álomnapló 4.

Anyámat látogattam meg Vaszaron. Keveset beszélt, nem örült, hiába halmoztam el a legszebb ruhákkal, hiába traktáltam kedvenc ételeivel, keveset beszélt, nyögött, a tv műsornak sem örült, nagy sötét szemekkel nézett, vádló tekintete áthatolt rajtam.

25.

Fiamékhoz megyek látogatóba Komlóra. Menyem fogad, egy parányi kisfiút dajkál éppen. Nagyon szép gyerek – dicsérem és nézem kedvtelve az apróságot, de kié? – kérdezem.
Hát a miénk! Elfelejtettük megírni, ne haragudjon ránk. Örülök, hiszen a fiam nagyon szeretett volna egy kisfiút is Korina után, megsimogatom a fiúcskát – anyja azt mondja, van ikertestvére is, csak nagyon fejletlen volt, ezért nem engedték még ki a kórházból. Az ikerfiú képét is megmutatja – nagyon helyeske, csak éppen tenyérnyi.

26.

Szorult helyzetbe kerülök az iskolában. Félévi felmérések következnek egy hét múlva a tanítókkal közösen szerkesztjük a felmérési anyagokat az alapozó tantárgyakból. A nyelvtani felmérőlap is elkészül, de elfog a rémület, mert a mondatrészeket nem tanítottam meg, így a gyerekek nem tudják elvégezni az elemzést. Hiába, egy hét alatt képtelen lennék pótolni a hiányzó anyagot. Jó kis igazgatóhelyettes vagyok én, mit várhatok a tanítóimtól?

27.

Fogorvosnál vagyok, aki megígéri, hogy egy nap alatt rendbe teszi a fogaimat, ahogy már előzetesen megbeszéltük.
Hozzám is lát gondolkodás nélkül, néhány fogamat kihúz, de nem érzek fájdalmat, a zsibbasztó injekciósorozatnak köszönhetően, akár a fejemet is levehetnék. A következő lépésben a maradék fogamat lecsiszolja félig, majd koronát húz rájuk. Serényen dolgozik az asszisztencia, a fogtechnikus, elkészül a nagy mű, de nem tudok beszélni a sok idegen anyag, vagy a félfogsor miatt, egy cetlire írom: mivel tartozom, doktor úr? Amennyit magának megér – válaszolja az orvos. Nem akarok túl sokat adni, de ott vannak a segédek.
Mi lesz, ha nem tudok beszélni ezekkel a fogakkal? Újra vissza kell jönnöm, tehát sokat kell adnom, pedig lenne mire, kire elköltenem azt a pénzt.

28.

Buliban vagyok – több teremben is hangoskodnak a vendégek. Anyám is itt van, fűvel-fával szóba áll, végigkóstolja a kínálatot, ügyet sem vet rám a válogatás és evés közben. Mintha nem is szomorkodnék emiatt, megvigasztal a tudat, hogy él, hogy itt van és jár-kel az emberek között, a rá jellemző heves kíváncsisággal, beszédkényszerrel, amilyen mindig is volt, most meg különösen megengedheti magának ezt a szórakozást.

29.

Mielőtt elindulnék haza, kimegyek a konyhába, ahol rengeteg ételmaradék sorakozik az asztalon, én inkább a hűtőszekrényben matatok valami különlegességért, mert a feltálalt ételek nem ízlettek.
Nem találok kedvemre valót, ám két doboz tejszínt kiemelek a hűtőből, megnézem, még nem járt le a szavatosságuk, ezekkel távozom nagy sietve.

30.

Újra Vaszaron vagyok, Olivért is elhoztam, hogy élettel töltse meg az öreg házat, ismerkedjen csak anyámmal, aki nagyon szereti őt. Anyám a maga módján nagyon örül a látogatásunknak, amíg én rendet teszek, mosogatok, főzök, Olivérrel beszélget, vagy kapcsolgatja a tv-t mesecsatornára vadászva, a gyerek néha énekel vagy verset mond a dédanyjának.
Békésen telnek az esti órák, Olivért megfürdetem, lefektetem – én is elbóbiskolok a gyerek mellett. Anyám még kibotorkál a konyhába, ott matat a vacsoramaradék után.
A szobában hirtelen nagyon sötét lesz, elmegy az áram, nem szűrődik be a konyhából, sem az utcáról fény.
Anyám visszafogott hangon szólongat, nehogy felébredjen az unoka, – nyúlok az ágyam melletti falilámpához, de ez a lámpa csak Pesten a lakásomban van, tehát itthon vagyunk, és nincs áram, áttapogatódzok a másik szobába, nehogy felriadjon a gyerek, anyámat az ágyába vezetni, de nincs is vetett ágya a lakásban.
Egyre inkább elfog a pánik.

31.

Volt férjem itt van a lakásomban, készülődik vissza Németországba, kisebb fiamat magával viszi, érdekes nem tudom a fiam életkorát.
Egy biztos, szorgalmasan csomagolok, ruhaneműt meg útravalót, több szendvicset gyártok. Eközben eszembe jut, hogy volt férjem élettársa cipész és milyen jó lenne, ha beteg, nyiroködémás lábamra készíthetne valami formás és könnyű bőrcipőt, örömmel megfizetném. B. azt javasolja, hívjam fel őt, és beszéljem meg vele a dolgot. Hűbelebalázs módon, felajzva a nagyszerű ötlettől, tárcsázom is az asszonyt. Ahogy megtudja, hogy itt tartózkodik a kedvese, hangja dühösre vált és a legalpáribb módon beszél, szidalmak záporoznak az éteren keresztül ártatlan fejemre. Annyira kihoz a sodromból, hogy válaszolni sincs erőm, inkább felébredek, annyira irtózok mindennemű konfliktustól.

32.

Unokáim, Olivér és Emili egymás mellett fekszenek a szélessé nyitott heverőn, egyidősnek tűnnek. A lányon piros takaró, a fiún kék takaró van, rosszalkodnak, ficánkolnak. Szemmel tartom őket, nehogy leessenek, és valami bajuk legyen az én felügyeletem alatt, épségben szeretném visszavinni őket a szüleikhez. Hirtelen vihar támad, dörög, villámlik, lám felborult az időjárás, télen is előfordulhat ilyesmi. A gyerekek nagyon félnek, sírni kezdenek, nem győzöm őket nyugtatgatni, simogatni. Simogatás közben vizes lesz a kezem, a takarókon csillognak az esőcseppek, peregnek lefelé a piros és kék vízhatlan takarókról. Nézem a plafont, csepereg az eső, de rám egyetlen csepp sem esik, száraz a ruhám. Miféle varázslat ez?

33.

Nyugalmas, szép álomsorozat során montázsszerűen tünedezik elő a több mint negyven éve nem látott arc. Először a számítógépen a képkereső segítségével: ül eszes testtartásban, aztán egy autóból integetve, őszen, bajuszosan, csak a szeme a régi, mosolyogva vigasztaló. Az idő őt sem kímélte az utolsó találkozásunk óta.
Változik a kép, esőben sétálunk Kövesden szolgálati lakásom felé, szürke minden, ő egy kétéves forma fiúcskát vezet, legkisebb unokáját a sok közül, mert, nincs aki vigyázzon rá, hát elhozta magával. Az élénkszemű, barátságos gyerek kezét mindketten fogjuk, és együtt emeljük át a hirtelen keletkezett sártócsán.

34.

Vásárolni megyek fiaimmal a belvárosba, nyertem, vagy nyerhettem szerencsejátékon egy nagyobb összeget, mert bőkezű vagyok, szeretném felöltöztetni őket a legdivatosabb, legdrágább ruhákba. A fiúk néznek nagy csodálkozva, de akkor marad igazán tátva a szájuk, amikor autót szeretnék venni nekik. Ki is nézek két kisméretű, világos sportkocsit, azt mondják ezekbe nem fér el a család.

35.

Sáros külvárosban találom magam, nyomaszt a szürkeség meg a rossz járdán a kerülendő tócsák sokasága. Valakivel beszélgetek, de nem látom az arcát, nem tudom az illető szemét, többnyire én mondom a magamét. Nyugdíjba szeretnék menni! – könyörgök az ismeretlennek, aki hivatalnok lehet, mert papírokat kér tőlem, különféle igazolásokat, meg a munkakönyvemet, de hiába kotorászok a táskámban, egyetlen hivatalos iratot sem találok.
Könyörögve kérdezem, mikor mehetek nyugdíjba, azt feleli az idegen, hogy meg tudja saccolni, ha elmondom, mikor kezdtem dolgozni, hol voltak a munkahelyeim, ám hiába erőltetem agysejtjeimet, egyetlen dátum sem jut eszembe.

*

Előző részek:

Csák Gyöngyi: Álomnapló

Csák Gyöngyi: ÁLOMNAPLÓ 2.

Csák Gyöngyi: Álomnapló 3.

Fiam állít be hozzám mózeskosárral kezében, a kosárban harmadik unokám vöröskés, jól fejlett, mintha már egy hónapos lenne, néz ártatlan szürkéskék szemekkel. Fiam azt mondja, ne haragudjak, de itthagyja a gyereket kosarastul együtt, mert náluk most nem fér el.
A csöppségre koncentrálok, kiveszem a kosárból magamhoz ölelem, nagy boldogság tölt el.

14.

Hirtelen ijesztő fekete felhők érkeznek, rettentő gyorsak, szinte űznek – sietek az ebédlő felé, de odabenn egymás hegyén-hátán makogó kínaiak, elpusztulok kinn is, benn is, bénít a félelem.

15.

Egy férfival találkoztam, akinek nem láttam az arcát, de csipkelődött, évődött velem, ám nem adta tudtomra valódi érzelmeit, pedig nagy várakozással indultam el a randevúra. Kétértelmű kifejezésekkel homályosított, sajnáltam a rengeteg tennivaló ellenére a napomból kiszakított időt. A férfi csak nézett, várta a hatást a hosszas csipkelődésre; valahogy nem állt a helyzet magaslatán, talán szégyellte szavakba önteni a mélyebb érzéseket.
Szégyelltem én is, hogy nem mer felvállalni mások előtt, az idegen sokaság előtt sem, ezért az arra közlekedő járműre sebtében felkapaszkodtam. Ahogy visszanyertem egyensúlyomat, az ablakhoz siettem, hogy lássam a másik meghökkent arcán a csalódás jeleit, de az ablakra sűrű bambuszredőny ereszkedett, így nem láttam semmit.

16.

Iskolám tanári szobájában vagyok néhány régi kollégám és újak társaságában. Nem beszélgetünk, az emberek az idők során elfelejtettek, vagy nem akarnak kommunikálni, itt is mindenki magába süllyed, olvas, vagy dolgozatokat javít.
A szemben levő asztalnál valaki az ujjait ropogtatja, csak a kezét látom, kicsit göcsörtös, de ismerős, láttam már gesztikulálás közben, most is mutogat.
A kéz gazdája Fábry Sándor a tv-s showman, csodálkozásomra azt mondja, hogy ő valójában tanár, dolgozni, nem fellépni jött ide.

17.

Az előbbi ügy lezárva, mert időközben szemet vetek egy búzakékre festett, nagyfülű, üres ajándékkosárra. Látom, senki sem vet rá ügyet, biztos itt hagyták, vigye aki akarja. Nekem jól jönne, mert gyűjtögető alkat vagyok; lelki szemeimmel már látom is, milyen jól mutat majd az erkélyen, ha virágokat ültetek bele. Várom, hogy mielőbb menjenek haza a kollégáim, hogy nyugodtan elvihessem a kosarat. Nem tudom miért, de eszembe sem jutott megkérdezni, hogy vihetem-e.
Téblábolok a folyosón, nosztalgiával nézegetem a régi tablókat, milyen fiatal voltam – sóhajtok, aztán visszamegyek a tanáriba terepszemlét tartani.
Megrökönyödésemre egy fiatalember, az új tesitanár szemem láttára emeli ki a sarokból, és viszi magával a kék kosarat.

18.

Anyámmal álmodok. Ennivalóra is alig van pénze, de éppen egy drága, modern szabású, kellemes színösszetételű, lila-szürke hálóinget vásárol, mikor hazamegyek, abban feszeng a háromajtós tükör előtt, mint régen, ha új darabot vett magának. Csodálkozom, hogy belefér, meg kell hagyni, bár szűk egy kicsit, de nagyon jól áll neki az új szerzemény.

19.

Hírt kapok, hogy fiatalabb öcsém meghalt – anyám hálóinge került a fejére és alvás közben megfulladt.
Anyám nyilatkozik a tévében a szomorú esetről, nem akarok hinni a szememnek.

20.

Nagyon sokan várunk orvosi vizsgálatra, férfiak nők vegyesen. Pizsamában, köntösben vagyunk mindannyian, és egyre türelmetlenebbül várjuk, hogy ránk kerüljön a sor. A létszám alig változik, ahogy nagy ritkán elhagyja valaki a rendelőt, máris új beteg érkezik helyébe. Kilátástalannak tűnik a helyzet. Az emberek hangosan vitatkoznak, mert nincs sorszám, érkezés szerint kell bemenni a vizsgálóba. Gombóc nő, növekedik a gyomromban ennyi erőszakos, felbőszült emberállat láttán. Menekülnék, de máskor még ennyi sanszom sem lenne az orvoshoz való bejutáshoz. Bolyongok pizsamában, ágyat keresek, kikötök Vaszaron. Edit barátnőmnél nyitva az ajtó, egyik szobájában meghúzom magam. Nem szól hozzám, nem marasztal, de nem is küld el.

21.

A múltkori újdonsült unokám, már mászik. A tűző napon felejtődött, mire megtaláltuk vörhenyes bőre erős hámlásnak indult, bőrcafatok a gyerek egész testén, fején.
Csak néz ártatlanul, de nem sír.
Anyámmal orvoshoz visszük nyomban, de az orvos azt mondja, lejárt a munkaideje, és bezárja az ajtót előttünk.

22.

Valahol egy hosszú folyosón pizsamában és köntösben szaladgálok, nem találom a szobámat, ide is – oda is benyitok – egyre sűrűbben kérek a szobalakóktól elnézést, ez is jellemző rám, ez a kéretlen benyitás, már a negyedik helyiségbe jutok, ahol franciaágyon két fiatal pár, akik inkább még gyerekeknek látszanak, szeretkeznek, ilyen lehet a pornó – elszégyellik magukat az érintettek akárcsak én, egy szót sem tudok kinyögni, történt, ami történt.

23.

Régi falubeli osztálytársammal találkozom a szűkös panellakásban. Kettesben vagyunk, fiatalon, vagy ötven éve nem láttuk egymást. Most sem ered meg a nyelve – némán bámul, én beszélek, igenlően ühümöt hümmög, a fejét rázza, mint akkoriban, mégis valami örömfélét látok a szemében.

*

Előző részek

Csák Gyöngyi: Álomnapló

Csák Gyöngyi: Álomnapló 2.

Családlátogatásra megyek egy politikushoz. Egyszerű, tiszta bérlakásban fogadnak. Meglepő tisztelettel és szeretettel beszélnek a gyermekeikről velem, akik jelen vannak és jókisfiúk módjára, múlt században divatos rövid nadrágban, matrózblúzban ölbe ejtett kézzel ülnek az asztalnál. Valamivel megkínálnak. Nagyon zavar, hogy egyikük sem néz a szemembe.

5.

Deportálnak néhány ismerősömmel, jórészt gyerekkel. Félnek, félek magam is, egy gyenge tervvel biztatom őket, hogy van menekvés, magunkkal visszük a szürke-fehér pettyes óriás reklámszatyrokat, jelzésemre ezeket mindenki maga elé tartja, és leugrunk a zöld teherautó platójáról, amikor kikanyarodik az udvarból. Reménykednek, én meg tudom, hogy hiába minden, az egyenruhások kutyáikkal kerestetnek majd, aztán szitává lőnek bennünket, szökevényeket.

6.

Párom a kora esti órákban váratlanul megjelenik és sürget, hogy születésnapi rendezvényre megyünk a Várba. Nincs időm átöltözni, elnyűtt ruhában, zsíros hajjal, kelletlenül adom be a derekam. Ott nagy galiba keletkezik, ugyanis a nehezen beszerzett, rettentő drágán vett ajándék eltűnik az ajándékokat tartó asztalról. Mit fogok adni az ünnepeltnek, kesergek. Volt kolléganőm megvigasztal, ne bánkódjak, annyi itt az ajándék, hogy az ünnepeltnek fel sem tűnik a kavalkádban, hogy tőlem nem kapott semmit. Sehogy sem értem, ilyen körökben is lopnak?

7.

Egy nagy irodaházban kaptam alkalmi munkát, valahányadik emeletén ablakot kell tisztítanom. Örülök a megbízásnak, egy meztelen hölgy munkáját veszem át, a délutáni műszakot. Azt mondja a megbízóm, hogy vetkőzzek meztelenre én is, hogy ne menjen tönkre a ruhám, mert veszélyes tisztítószerrel kell dolgoznom. Vetkőzök és a létrára lépek, nagyot kacsint rám George, új Facebook ismerősöm, én csodálkozom, hogy került ide, rémülten nézem tejfehér bőrömet, olyan vagyok, mint a willendorfi vénusz, elbújnék szégyenemben a világ elől.

8.

Utazótáskákba pakolom kisebb fiam ruháit, gondosan hajtogatom mind, hogy több darab férjen el. Nézem fiam arcát, nagyon gondterhelt.
– Nem utazol el? ─ kérdezem.
– De elutazom, csak sajnálom a gyerekeket.
– Nyugodtan menj, úgysem maradsz sokáig, majd segítek a feleségednek.
– De nem jövök vissza. – mondja a fiam.
Hozzálátok ágyneműt is csomagolni, az élénk színű csíkosat.

9.

Régi falubeli osztálytársammal találkozom a szűkös panellakásban. Kettesben vagyunk, fiatalon (vagy ötven éve nem láttuk egymást). Most sem ered meg a nyelve, némán bámul, én beszélek, igenlően ühümöt hümmög, a fejét rázza, mint akkoriban, mégis valami örömfélét látok a szemében.

10.

Hirtelen idegen törnek be az otthonomba. Edit barátnőm három-négy testes fiúval egy feltűnően színes, giccshatású szófát hozat be. A fiúk köszönés és megkérdezésem nélkül tesznek-vesznek, sikerült a falról leverniük a vakolatot. Szólok a páromnak, küldje el a hívatlan kontárokat, erre az egyik óriás mellényénél fogva emelgeti őt, még neki áll feljebb. Edit közbenjárására bocsánatot kér az ifjú titán. Jobban körülnézek, nem is tudtam, hogy ennyi szobám, és ennyi üres szekrényem van!
Ide aztán beköltöztethetem a rengeteg folyóiratot, meg könyvet, melyeket nagy barna dobozokban tárolok. Határtalanul gazdagnak érzem magam.

11.

Nagy rendetlenség van a kövesdi szolgálati lakásomban, amikor vendégeim érkeznek szülőfalumból. Sebtében pakolok, felmosom a konyhakövet, rend is csak ott látszódik „ahol a papok táncolnak”.
Panaszkodnak a földik, hogy sokat gyalogoltak, mire felértek hozzám, hiszen a buszmegálló öt kilométerre van innen, kérdezgetik, hogy élhetek így, a világtól elzárva, amikor beteg vagyok, tele rizikó-faktorokkal, azt válaszolom, hogy tágas a lakásom, van telefonom és az emberek szeretnek. Nagyon szeretek itt a hegytetőn élni, körülnézni, biztatom őket, hogy nézzenek ki ők is az ablakon, milyen gyönyörű táj tárul eléjük.
Kinézek és megrendülök: egész városkép rajzolódik ki a háztól felfelé, gyönyörű gótikus torony a felújított templomon. Miért nem vettem észre előbb a változást, miért pont most nézegetek ki és felfelé? Miért csak a lefelé vezető út vonzott? Mi mindent elszalajtottam a hosszú évtizedek alatt!
A vendégek is szájtátva állnak: ez tényleg szép; van buszjárat is a pusztára, hát persze, szóltak is az itteni emberek, de elfelejtettem, ilyen az ember, ha megöregszik.

12.

Félhomályban vetkőzök, fürdéshez készülőben. Érzem, valaki figyel, leskelődik. A könyves szekrény mögül elő-előbukkan egy sötét árnyék, egy fejforma. Fehér melltartóm világít csupán, lélegzetvisszafojtva figyelek, észlelek-e valami mozgást, lehet, hogy nem zártam kulcsra az előszoba ajtaját és valaki beosont, hogy rám ijesszen felelőtlenségemért.
Csend van, nyugalom – levetkőzök –, akkor szólal meg egy rekedtes hang, öreg ember lehet a gazdája. – Maradj még! Maradj!
Melleim elé kulcsolom a kezeimet.
– Ne takard el a melleidet, még sosem láttalak meztelenül, előlép egy idős, ősz férfi, volt szerelmem J., aki már fél éve halott, most eleven és könyörgő tekintettel néz. Megtagadhatom-e egy halott álombeli kérését?

*

Előző rész:

Csák Gyöngyi: Álomnapló

Esküvőre készülök, a vőlegényt nagyon rég láttam, akkor is keveset beszéltünk, azóta inkább a médiából, tévéből, újságokból ismerős az arca. Megtisztelőnek tartom, hogy egy ilyen nevezetes,  jóképű, fekete bozontos hajú fiatalember készül velem frigyre lépni.
Megteszem az előkészületeket, gyönyörű, de diszkrét menyasszonyi ruhát keresek, nem sajnálok időt sem fáradságot. Közeledik a nagy találkozás napja, amikor is érkezik vőlegényem és a családja, valahonnan külföldről. Mindenféle finomsággal várom őket, felsorakoztatom kulináris művészetem legjavát.
A következő kép: leendő anyósom túlságosan kimért velem szemben, sőt ellenszenvesen méreget, miközben a vőlegénnyel – új nevem variánsait próbálgatjuk, hisz fontos mi kerül az anyakönyvbe. Mindeközben anyósjelöltem kérdésekkel bombáz: mi lesz a mostohalányommal, aki éppenséggel 6 éves. A kérdés villámcsapásként ér, hiszen az én fiaim már rég kirepültek, sőt unokáim is vannak. Mihez kezdek egy hatéves idegen kislánnyal? Mekkora felelősség! A vőlegény pedig kérdőn mered rám – felébredek a nagy dilemmák közben.

2.

Esti órákban csengetett valaki a kaputelefonon, dühösen kérdeztem, ki merészel ilyenkor zavarni? Ő a postás és expressz csomagot hozott, át kell vennem. Ki a csoda küld nekem csomagot, miért olyan sürgős átvennem? Félek is, lehet, hogy valaki betörő így akar bejutni a lakásba, annyi rosszat hallottam mostanában a trükkjeikről. Mire átgondolnám, már nyitom is hebehurgyán az ajtót, tényleg a postás jött, kis dobozkát kotor elő a mély táskából, aláíratja az átvételi elismervényt, adok egy kis aprót és eltűnik az ember. Nyitom a kis dobozt, aprócska tárgy, nem tudom hogy mi, elolvasom, hát egy hallókészülék. Mellette egy levél. Használd, hogy halljad a hangom! Micsoda tréfa! Még nincs is április!

3.

Sietnék valahová, mert várnak rám, de én még takarítani kezdek, mielőtt hosszabb időre elutaznék. Porszívózok előbb, majd a szőnyeg alatti parkettát igyekszek feltörölni.
Megrökönyödésemre hatalmas, tálnyi mélyedés lapul a korhadt parketta között, melyben fekete állatok kucorognak, négy-öt centisek, mintha itt lenne a fészkük. Hátrálok, megint visszamerészkedek és fekete békák sokasága hemzseg a mélyben. Rettenetes szorongás lesz úrrá rajtam: mit csináljak most a nagy utazás előtt? Kikiabálok a rám váró fiatalasszonynak, hogy nagy baj van, aztán felriadok a probléma megoldása elől.