24.
Anyámat látogattam meg Vaszaron. Keveset beszélt, nem örült, hiába halmoztam el a legszebb ruhákkal, hiába traktáltam kedvenc ételeivel, keveset beszélt, nyögött, a tv műsornak sem örült, nagy sötét szemekkel nézett, vádló tekintete áthatolt rajtam.
25.
Fiamékhoz megyek látogatóba Komlóra. Menyem fogad, egy parányi kisfiút dajkál éppen. Nagyon szép gyerek – dicsérem és nézem kedvtelve az apróságot, de kié? – kérdezem.
Hát a miénk! Elfelejtettük megírni, ne haragudjon ránk. Örülök, hiszen a fiam nagyon szeretett volna egy kisfiút is Korina után, megsimogatom a fiúcskát – anyja azt mondja, van ikertestvére is, csak nagyon fejletlen volt, ezért nem engedték még ki a kórházból. Az ikerfiú képét is megmutatja – nagyon helyeske, csak éppen tenyérnyi.
26.
Szorult helyzetbe kerülök az iskolában. Félévi felmérések következnek egy hét múlva a tanítókkal közösen szerkesztjük a felmérési anyagokat az alapozó tantárgyakból. A nyelvtani felmérőlap is elkészül, de elfog a rémület, mert a mondatrészeket nem tanítottam meg, így a gyerekek nem tudják elvégezni az elemzést. Hiába, egy hét alatt képtelen lennék pótolni a hiányzó anyagot. Jó kis igazgatóhelyettes vagyok én, mit várhatok a tanítóimtól?
27.
Fogorvosnál vagyok, aki megígéri, hogy egy nap alatt rendbe teszi a fogaimat, ahogy már előzetesen megbeszéltük.
Hozzám is lát gondolkodás nélkül, néhány fogamat kihúz, de nem érzek fájdalmat, a zsibbasztó injekciósorozatnak köszönhetően, akár a fejemet is levehetnék. A következő lépésben a maradék fogamat lecsiszolja félig, majd koronát húz rájuk. Serényen dolgozik az asszisztencia, a fogtechnikus, elkészül a nagy mű, de nem tudok beszélni a sok idegen anyag, vagy a félfogsor miatt, egy cetlire írom: mivel tartozom, doktor úr? Amennyit magának megér – válaszolja az orvos. Nem akarok túl sokat adni, de ott vannak a segédek.
Mi lesz, ha nem tudok beszélni ezekkel a fogakkal? Újra vissza kell jönnöm, tehát sokat kell adnom, pedig lenne mire, kire elköltenem azt a pénzt.
28.
Buliban vagyok – több teremben is hangoskodnak a vendégek. Anyám is itt van, fűvel-fával szóba áll, végigkóstolja a kínálatot, ügyet sem vet rám a válogatás és evés közben. Mintha nem is szomorkodnék emiatt, megvigasztal a tudat, hogy él, hogy itt van és jár-kel az emberek között, a rá jellemző heves kíváncsisággal, beszédkényszerrel, amilyen mindig is volt, most meg különösen megengedheti magának ezt a szórakozást.
29.
Mielőtt elindulnék haza, kimegyek a konyhába, ahol rengeteg ételmaradék sorakozik az asztalon, én inkább a hűtőszekrényben matatok valami különlegességért, mert a feltálalt ételek nem ízlettek.
Nem találok kedvemre valót, ám két doboz tejszínt kiemelek a hűtőből, megnézem, még nem járt le a szavatosságuk, ezekkel távozom nagy sietve.
30.
Újra Vaszaron vagyok, Olivért is elhoztam, hogy élettel töltse meg az öreg házat, ismerkedjen csak anyámmal, aki nagyon szereti őt. Anyám a maga módján nagyon örül a látogatásunknak, amíg én rendet teszek, mosogatok, főzök, Olivérrel beszélget, vagy kapcsolgatja a tv-t mesecsatornára vadászva, a gyerek néha énekel vagy verset mond a dédanyjának.
Békésen telnek az esti órák, Olivért megfürdetem, lefektetem – én is elbóbiskolok a gyerek mellett. Anyám még kibotorkál a konyhába, ott matat a vacsoramaradék után.
A szobában hirtelen nagyon sötét lesz, elmegy az áram, nem szűrődik be a konyhából, sem az utcáról fény.
Anyám visszafogott hangon szólongat, nehogy felébredjen az unoka, – nyúlok az ágyam melletti falilámpához, de ez a lámpa csak Pesten a lakásomban van, tehát itthon vagyunk, és nincs áram, áttapogatódzok a másik szobába, nehogy felriadjon a gyerek, anyámat az ágyába vezetni, de nincs is vetett ágya a lakásban.
Egyre inkább elfog a pánik.
31.
Volt férjem itt van a lakásomban, készülődik vissza Németországba, kisebb fiamat magával viszi, érdekes nem tudom a fiam életkorát.
Egy biztos, szorgalmasan csomagolok, ruhaneműt meg útravalót, több szendvicset gyártok. Eközben eszembe jut, hogy volt férjem élettársa cipész és milyen jó lenne, ha beteg, nyiroködémás lábamra készíthetne valami formás és könnyű bőrcipőt, örömmel megfizetném. B. azt javasolja, hívjam fel őt, és beszéljem meg vele a dolgot. Hűbelebalázs módon, felajzva a nagyszerű ötlettől, tárcsázom is az asszonyt. Ahogy megtudja, hogy itt tartózkodik a kedvese, hangja dühösre vált és a legalpáribb módon beszél, szidalmak záporoznak az éteren keresztül ártatlan fejemre. Annyira kihoz a sodromból, hogy válaszolni sincs erőm, inkább felébredek, annyira irtózok mindennemű konfliktustól.
32.
Unokáim, Olivér és Emili egymás mellett fekszenek a szélessé nyitott heverőn, egyidősnek tűnnek. A lányon piros takaró, a fiún kék takaró van, rosszalkodnak, ficánkolnak. Szemmel tartom őket, nehogy leessenek, és valami bajuk legyen az én felügyeletem alatt, épségben szeretném visszavinni őket a szüleikhez. Hirtelen vihar támad, dörög, villámlik, lám felborult az időjárás, télen is előfordulhat ilyesmi. A gyerekek nagyon félnek, sírni kezdenek, nem győzöm őket nyugtatgatni, simogatni. Simogatás közben vizes lesz a kezem, a takarókon csillognak az esőcseppek, peregnek lefelé a piros és kék vízhatlan takarókról. Nézem a plafont, csepereg az eső, de rám egyetlen csepp sem esik, száraz a ruhám. Miféle varázslat ez?
33.
Nyugalmas, szép álomsorozat során montázsszerűen tünedezik elő a több mint negyven éve nem látott arc. Először a számítógépen a képkereső segítségével: ül eszes testtartásban, aztán egy autóból integetve, őszen, bajuszosan, csak a szeme a régi, mosolyogva vigasztaló. Az idő őt sem kímélte az utolsó találkozásunk óta.
Változik a kép, esőben sétálunk Kövesden szolgálati lakásom felé, szürke minden, ő egy kétéves forma fiúcskát vezet, legkisebb unokáját a sok közül, mert, nincs aki vigyázzon rá, hát elhozta magával. Az élénkszemű, barátságos gyerek kezét mindketten fogjuk, és együtt emeljük át a hirtelen keletkezett sártócsán.
34.
Vásárolni megyek fiaimmal a belvárosba, nyertem, vagy nyerhettem szerencsejátékon egy nagyobb összeget, mert bőkezű vagyok, szeretném felöltöztetni őket a legdivatosabb, legdrágább ruhákba. A fiúk néznek nagy csodálkozva, de akkor marad igazán tátva a szájuk, amikor autót szeretnék venni nekik. Ki is nézek két kisméretű, világos sportkocsit, azt mondják ezekbe nem fér el a család.
35.
Sáros külvárosban találom magam, nyomaszt a szürkeség meg a rossz járdán a kerülendő tócsák sokasága. Valakivel beszélgetek, de nem látom az arcát, nem tudom az illető szemét, többnyire én mondom a magamét. Nyugdíjba szeretnék menni! – könyörgök az ismeretlennek, aki hivatalnok lehet, mert papírokat kér tőlem, különféle igazolásokat, meg a munkakönyvemet, de hiába kotorászok a táskámban, egyetlen hivatalos iratot sem találok.
Könyörögve kérdezem, mikor mehetek nyugdíjba, azt feleli az idegen, hogy meg tudja saccolni, ha elmondom, mikor kezdtem dolgozni, hol voltak a munkahelyeim, ám hiába erőltetem agysejtjeimet, egyetlen dátum sem jut eszembe.
*
Előző részek:
Legfrissebb hozzászólások