Korhad a fa, fáradtan földre dől
gödörbe ássa a nyár gyönyörét,
sovány tenyerek ölelik halálra,
szürkére taposott virágok,
lenyesett fejjel száraz térdeken
borulnak a pusztulás tornya elé,
várnak a szélben az utolsó táncra.

Ködbe veszett halk tövismezőn
lépdel, bogáncsbokrok fésülik,
szakállán millió eltűnt erdőlakó,
és sárosan ragyogó országút
zokogva pislogó sárga autólámpa,
s a földbe rohadó lehullott gyümölcs
jövő nyárra ébredő álma.

Lemossa a színeket rideg esővel
s csak a fekete és fehér hangú
billentyűn, égig fagyott húrokon
markába fagyott kürtön riadóz.
Késő. Az ajtó nyitva maradt,
s betette lábát már rég a fagy
itt nyugszik szívemen, alatt.

Albert Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán