Belegondolni is elkeserítő, hogy mikor fogtam a kezemben utoljára valamelyik filmes fényképezőgépem. Lassan már teljesen elfelejtem, hogy milyen is a fixír szaga, és milyen halványbarna foltot hagy az ember kezén, ha nem figyel oda. Milyen is az, amikor a bíborfényben, a fehér papíron kezd felderengeni a fénykép… Lassan azt is elfelejti az ember, miért is esett bele a fotográfiába. Ha jobban belegondolok, hirtelen azt se tudom, hol tudnék IlfordPan 400-as filemt venni, vagy olyan igazi, magyarosan szemcsés Forte roll filmet apám öreg Hasselbladjába.
Aztán bevillan Vancsó Zoltán neve. Rögtön felmegyek az oldalára, hogy megnézzem ismét – ki tudja hány századik alkalommal – Csendes képek (Silent Stills) albumát. Utoljára mikor is néztem meg? Nem is tudom, egy éve, másfél? Mindegy, nem is ez számít, hanem az, hogy ezek a képek időről időre, pszichedelikusan bevonzanak. Eszembe jut, hogy igen, az ilyen képek inspiráltak a fotózásra.
Müller Péter mondta, hogy Vancsó Zoltán képeiről nem szabad sem írni, sem gondolni, sem asszociálni semmit. Ezek a képek meditációs objektumok. Ez így van…
Legfrissebb hozzászólások