Monda – Lenolaj

Fellinger Károly: GALAMBLELKŰ

Jyll — Sun, 19 Nov 2023 23:01:31 +0000

Valamikor régen, élt egyszer Királyréven egy szegény, megtört özvegyasszony. Szegény is volt, magányos is, mert még gyerekkel sem áldotta meg a teremtő. Nem futotta neki tüzelőre, az erdőből meg rőzsét sem gyűjtögethetett, mert azt megtiltotta a király őfelsége. Legtöbbször didergett hát düledező vityillójában, akárcsak annak rozoga kéménye a csillagos ég alatt.
A szomszédnak volt egy bikaborja. Igen szilaj állat lévén, átugrotta a kerítést, és felöklelte az özvegyasszony szellőztetésre kirakott vánkosát. Szállt is abból a lúdtoll! A szegény asszony szaladgált az udvaron, igyekezett volna összeszedni a tollat, de hiába. Úgy fújt a szél is, mintha sietős dolga volna, hát szanaszét fújta a könnyű tollpihéket.
Az özvegyasszony ekkor csüggedten megszólalt:
– Ah, Szélkisasszony, vidd csak, teljék benne kedved !
És mit ad az ég ! Mindjárt ott is termett Szélkisasszony.
– Tudod mit, te szegény asszony! Szerencséd, hogy kisasszonynak szólítottál. Ajándékodért ajándék jár cserébe. Adok neked egy rózsaszínű vánkost, rakd éjszaka a fejed alá. Amit álmodsz, holnapra beteljesül.
Azzal egy gyönyörű, rózsaszínű, puha párnát nyújtott át az asszonynak, s mire az magához tért meglepetésében, Szélkisasszony már el is tűnt.
Várta az éjszakát az özvegyasszony, mint a kocsmáros a borravalót. Alighogy lehajtotta a fejét a puha, új párnára, már aludt is. Mit gondoltok, mit álmodott akkor éjjel? Nem álmodott másról, mint egy húsz év körüli okos gyerekről, akinek ő az édesanyja.
Reggel egy vidám hang ébresztette:
– Keljen fel, édesanyám, kész a reggeli!
Hát uram, istenem, egy húsz év körüli, kedves fiú költögette. A saját fia! Hej, de boldog is volt a szegény asszony. Nem is csoda, hiszen élete vágya teljesült. A fiú dolgos volt, sokat segített az anyjának a ház körül. Az állatokat is szerette. Ha meg akarta etetni a kutyáját, Pajtást, s elkiáltotta a nevét, előbb jelent meg a macskája, ha meg azt mondta: Cirmos, jer elő, Pajtás máris ott várakozott a finom csontocskára.
Hanem egy napon az a hír járta be az országot, hogy a király elherdálta a vagyonát, és teljesen leszegényedett. A gonosz király kiadta a parancsot a hajdúinak, hogy keljenek át a feketevízi réven, és vegyék el az emberektől az összes búzát, rozsot, még a vetőmagnak valót is.
Királyrévbe is eljutott ez a szörnyű hír. Sírt, rítt mindenki a faluban. Jöttek is a hajdúk, leseperték a padlásokat és a szekerekre rakták a gabonát. Ám ekkor csoda történt! A legényke és az édesanyja előtt megjelent Szélkisasszony. Egy nádsípot nyújtott át a legénynek:
– Ha ebbe belefújsz, egykomám, magad is elámulsz.
Belefújt a legényke a sípba. Abban a pillanatban a világ összes madara összesereglett a falu fölött. Olyan sötét lett, hogy nem látták egymást az emberek. A madarak megmerítették csőrüket a gabonában, vitték a búzát a boronált földek felé. Szórták a magot a szántóföldekre, lábukkal és szárnyukkal betemetve azt a földbe.
Megijedtek a hajdúk. Mit szól ehhez majd a király? Mi lesz, ha kérdőre vonja őket, hová lett az elorzott gabona? Hát inkább otthagytak csapot-papot, és százfelé szaladtak.
Időközben a koronáját is eladta a király, csak hogy pénzhez jusson. Mérgelődött is az egész ország népe, hogy ilyen ebadta királyuk van.
A következő évben Királyréven annyi búza termett, hogy a csodájára jártak egész Mátyusföldön. Ráadásul a szomszéd falvakban alig termett valami. A szegény özvegyasszonynak se kellett többé nélkülöznie, se fagyoskodnia. A fia, Galamblelkű – akit a falubeliek neveztek el így – gondoskodott az ennivalóról, de a tüzelőről is. Még meg is házasodott. Mégpedig Szélkisasszony egyetlen, csillagszemű leányával.
Amikor híre ment, hogy a király eladta a koronáját, a nép föllázadt.
– Tönkretette az országot a szégyentelen! És ugyan miféle király az, akinek koronája sincs?! – kiabálták az emberek mindenfelé.
Tömegestül özönlöttek be a palotába, és elkergették a mihaszna királyt.
– Galamblelkű legyen az új király! – kiáltozták.
Azután fényességes ünneplés közepette meg is koronázták helyette Galamblelkűt. Az új király igazságosan és okosan vezette az országot. Hát még milyen boldogan élt csillagszemű feleségével!
Ennyi volt, mese volt, így mesélte egy kobold. Erre futott, arra futott, malac füle neki jutott.

(Királyrévi monda nyomán)

Kapcsolódó oldalak:

Megjelent Fellinger Károly: Ilka vára című mesekönyve
Fellinger Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
Fellinger Károly Mindjárt gondoltam című kötete már az interneten keresztül is rendelhető ITT.
Fellinger Károly további kötetei rendelhetők: ITT.

Fellinger Károly az általános iskolát szülőfalujában Jókán, középiskolai tanulmányait Galántán a magyar tannyelvű Kodály Zoltán Gimnáziumban végezte, ahol 1979 és 1983 között az iskola lapjának, az Alkotó Ifjúságnak-nak főszerkesztői tisztségét is ellátta. Versei az 1980-as években antológiákban is megjelentek. Első önálló verseskötete az 1991-ben megjelenő Áramszünet, ezt követte az 1996-ban kiadott Csendélet halottakkal. Az Égig érő vadkörtefák (1997) című kötetében Mátyusföld mesekincsét, hiedelemvilágát dolgozta fel prózában és versekben. 1993-tól a Jókai Szó negyedévente megjelenő regionális lap szerkesztője. Helytörténeti írása a Honismereti Kiskönyvtár könyvsorozatban jelent meg 1997-ben Jóka – Nevezetességek címmel. A 2004-ben kiadott Fészek az égen című verseskötetét, 2006-ban a Fűhárfa, 2008-ban a Szélkergető, kerek köpeny gyermekversei követték. A 2009-ben megjelenő Hajléktalan búzavirág. Mátyusföldi mondák és hiedelmek kötetében Mátyusföld mese- és hiedelemvilágát jeleníti meg. 2010-ben két gyermekverskötete jelent meg, a Dióbölcső, mákfejcsörgő és a Mákom van. Csomagmegőrző című válogatáskötete 2011-ben jelent meg. Rész és egész című 2013-ban megjelent kötete 2004 és 2012 között írt verseinek válogatása.

2016-ban Különbejárat című kötetéért Madách-nívódíjban részesült. Ugyanebben az évben versei bekerültek a Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2016-os antológiájába. 2016-ban megjelent Kéreggyűjtés című kötete, valamint a Fellinger Károly legszebb versei az AB-ART kiadásában, valamint verseinek spanyol és angol fordítása Dios está ausente, illetve Sieve of Light in the Pine Forest címmel Spanyolországban és Kanadában.

2017-ben megjelent A Kincsesláda-The Treasure Chest című mesekönyve kétnyelvű, magyar-angol kiadásban. Ilka vára című mesekönyvéért a Szlovákiai Magyar Írók Társasága neki ítélte a kétévente átadásra kerülő Simkó Tibor-díjat. A kultúra terén kifejtett tevékenységének elismeréseként megkapta Nagyszombat megye elöljárójának emlékérmét.

Tagja a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának (SZMÍT) és a Magyar Írószövetségnek.

Köteteit eddig angol, német, román, szerb, francia, orosz, szlovák és török nyelvre fordították le. Verseivel egyedüli szlovákiai költőként került be a 2015-ös Költészeti Világévkönyvbe.

Versei többek között az Irodalmi Szemle, Kalligram, Prae, Parnasszus, Szépirodalmi Figyelő, Kortárs, Palócföld, Műút, Tiszatáj, Híd, Korunk, Székelyföld, Helikon, Látó, Irodalmi Jelen, Új Szó, KULTER folyóiratokban jelentek meg.

Elismerései

2017: Nagyszombat megye elöljárójának emlékérme a kultúra terén kifejtett tevékenységért
2017: Simkó Tibor-díj
2016: Madách-nívódíj
2014: Forbáth Imre-díj
2010, 2011: Arany Opus-díj

Művei
Lélekbogáncs; Vörösmarty Társaság, Székesfehérvár, 2022
Bóklászó; Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2021
Barangoló; Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2020
Zebra az autómosóban; Anser, Hetény, 2020 (Kabóca-könyvek)
Lófráló; Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2020
Csatangoló; Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2019
2018: Szimering, Kalligram Kiadó, Pozsony, Szlovákia
2018: Hullámvasút (gyermekversek) A LILIUM AURUM kiadó gondozásában jelent meg, a Vámbéry Polgár Társulás megbízásából
2018: Mindjárt gondoltam (gyermekversek) A LILIUM AURUM kiadó gondozásában jelent meg, a Vámbéry Polgár Társulás megbízásából
2017: A Kincsesláda – The Treasure Chest (mesék magyar-angol kiadásban), AB-ART, Pozsony, Szlovákia
2016: Fellinger Károly legszebb versei (versek), Ekecs, Szlovákia
2016: Sieve of Light in the Pine Forest (versek angolul), Ekstasis Editions, Victoria (Brit Columbia), Kanada
2016: Dios está ausente (versek spanyolul), Luhu Editorial, Alcoy, Spanyolország
2016: Ilka vára (mesék), Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, Szlovákia
2016: Kéreggyűjtés (versek), AB-ART, Ekecs, Szlovákia
2015: Különbejárat (versek), Media Nova M, Dunaszerdahely, Szlovákia (Madách-nívódíj)
2015: Pokora (versek szlovákul), Szlovákiai Magyar Írók Társasága, Dunaszerdahely, Szlovákia
2015: Bétonnière ivre (versek franciául), Éditions du Cygne, Párizs, Franciaország
2015: Kincsesláda (mesék), AB-ART, Ekecs, Szlovákia
2015: Zavesa iz lucsej szveta (versek oroszul), Vest-Konszalting, Moszkva, Oroszország
2015: Tevazu (versek törökül), Siirden Yayincilik, Isztambul, Törökország
2014: Din cartea uitarii (versek románul), Tipo Moldova, Iași, Románia
2014: Humility (versek angolul), Libros Libertad, Surrey, Kanada
2014: Jancsi és Juliska (versek), AB-ART, Ekecs, Szlovákia
2014: Csigalépcső (válogatott gyerekversek), AB-ART, Ekecs, Szlovákia
2013: Poniznost (versek szerbül), Umetnicka Scena Siveri Janos, Mužlja, Szerbia
2013: Demut (versek németül), Windrose, Frauenkirchen, Ausztria
2013: Morzsabál (gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2013: Alázat (válogatott versek), AB-ART, Ekecs, Szlovákia
2012: Rész és egész (versek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2011: Mákom van (gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2011: Csomagmegőrző (válogatott versek), Mosonvármegye Könyvkiadó, Mosonmagyaróvár
2010: Dióbölcső, mákfejcsörgő (gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2009: Hajléktalan búzavirág (mesék, mondák), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2008: Szélkergető kerek köpeny (gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2006: Fűhárfa (gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
2004: Fészek az égen (versek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
1997: Jóka-nevezetességek, Honismereti Kiskönyvtár, Komárom, Szlovákia
1997: Égig érő vadkörtefák (mesék és gyerekversek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
1996: Csendélet halottakkal (versek), Lilium Aurum, Dunaszerdahely, Szlovákia
1991: Áramszünet (versek), Madách, Pozsony, Szlovákia

Fellinger Károly: A TALLÓSI MOLNÁR FELTÁMADÁSA

Jyll — Fri, 06 Jan 2017 09:08:32 +0000

Ne legyen a nevem Boszorkányos Varga János, ha nem igaz ez a történet. Még ha vasvillák hullanak az égből, akkor is elmesélem.

Tallóson a molnárok hagyományos ünnepe, mivel a vízzel dolgoznak, a vízkereszt volt. Ilyenkor beszüntették a munkát, a molnár a családjával együtt részt vett a szentmisén, este pedig következett a megérdemelt mulatozás. Egy ilyen alkalomkor a molnár szakmához nem értő vendégek arról érdeklődtek, hogy miért éppen egy mázsa gabonát őröl a vízimalom óránként, a tisztítás és a koptatás után egy mázsa szemre tízliternyi vizet öntenek-e, meg hogy miért kell utána akár nyolc-tíz órát is pihenni a búzának.

Éjféltájt a molnár arról dicsekedett, hogy a keresztfia karácsony és újév között látta meg a napvilágot.

– Meglátjátok, abból gazdagabb molnár lesz, mint a nevezetes menő-manó molnár urunkból, aki olyan, hogy még most is dolgoztatja a szolgálólegényeit.

Erre a zsugori molnár, akinek több hajósmalma is volt, egy üstököst látott repülni az égen.

– Ez rossz ómen – mondogatta.

Tudnivaló, hogy ha a szerelmesek hullócsillagot látnak, kívánnak valamit, de csendben maradnak és nem árulják el a kívánságukat, szerencsére és hosszantartó szerelemre számíthatnak. Ám ez csak a szerelmesekre vonatkozik!

A jómódú fukar molnár sietett hazafelé, hogy ellenőrizze, dolgoznak-e a segédjei. Nála nem volt pardon. Még a háromkirályokat is megdolgoztatta volna. Bizony, egy üveg barackpálinkát sem vitt soha a segédjeinek. Csoda-e, hogy nem szerették? Az egyik rafinált inas már rég bosszút esküdött magában ellene. Amikor a kapatos zsugori molnár felért a molnárhídra, kihasználva az alkalmat, lelökte a hídról a jéghideg vízbe.

Másnap estefelé a Feketevíz halászai véletlenül ráakadtak a hullájára. Keresztet vetettek, kiemelték a hálóból, lemosták róla az iszapot, s a tábortűz mellé fektették. Ők tudták, hogy miért. Mert aztán, mintha mi sem történt volna, mesélni kezdtek. Az egyik azt mesélte, hogy a hetedik faluban meghalt a kapzsi, kövér házigazda. Egy kriptába temették. Ám a felesége mellét azóta is nyomja valami éjjelente. Ráadásul a szellem mindent belakmároz a házban, amit ér. A szerencsétlen özvegy elpanaszolta a szomszédoknak, mi történik vele. A szomszéd fiú, aki egyáltalán nem volt ijedős, kiment éjnek idején a temetőbe. Hát látta, hogy kisurran valaki a kriptából. Rá is ismert, hogy ez csak a szomszéd házigazda szelleme lehet. Valami tetszhalottféle! Mivel rafinált volt a kölyök, fogott egy kakast, zsákba rakta, s másnap éjjel, mikor a koporsóból kimászott a szellem, és elillant, beletette a zsákot a koporsóba. A fedelet annak rendje és módja szerint visszahelyezte. Jött is éjjel két óra felé a jóllakott tetszhalott szellem hajikálni. Felemelte a koporsó fedelét. No, fölébredt a szunyókáló kakas, és éktelen kukorékolásba kezdett. Megijedt a dagadt ember szelleme. Azt hitte, itt a hajnal, s hogy ilyenkor már feltámadnak az igazi halottak is, hogy agyonüssék az ördögfajzat tetszhalottakat. Úgy eltűnt a kövér szellem, mint a víz a tócsából szárazság idején.

Mire ezt a halász végigmesélte, a tábortűz melege hatására a halott molnár teste összezsugorodott, s kezdett felfelé görbülni. Olyan volt, mintha félig már fel is ült volna. A megrémült halászok azt hitték, azért történt mindez, mert a halott is a történetet hallgatja. Az egyikük látni vélte, hogy a halott molnár feláll, és szaladni készül. A halásznak annyira inába szállt a bátorsága, hogy uzsgyi, elfutott, mint a nyúl. A többiek ekkor még jobban bepánikoltak, annyi felé rohantak, ahányan voltak. Az, aki lelökte a vízbe a zsugori molnárt, félelmében világgá szaladt. De olyan gyorsan, hogy még hamuban sült pogácsát is elfelejtett vinni. Elő sem került soha többé.

A halászok csak másnap reggel osontak a tűzhely maradványaihoz. Akkor látták, hogy a molnár mégiscsak halott. Ezt a történetet Maticza János még az édesapjától hallotta. Utoljára Jókán mesélte az öreg, amikor átadták az általa újjáépített cölöpös Németh-vízimalmot.

Eddig volt a történet, cimbora. Ha beleborzongtál, bújj a kuckóba.

Kapcsolódó oldalak:

Megjelent Fellinger Károly: Ilka vára című mesekönyve

Fellinger Károly alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Fellinger Károly: AZ ŐRANGYALOK KÁPOLNÁJA

Jyll — Fri, 18 Nov 2016 08:07:22 +0000

Hol, hol nem, de mégsem akárhol, hanem Jókán, a mai péró szomszédságában épült az őrangyalok kápolnája. Az egyik Takács bárónak ugyanis ezen a helyen sikerült megfékezni hintaja megbokrosodott lovait. Az pedig nem volt egyszerű! Miközben a megvadult lovakat próbálta csillapítani, megesküdött az élő Istenre, hogy ha életben marad, kápolnát épít a megmentőinek.
Ezen a szent helyen már többen megmenekültek. A Ravasz család is a gondviselés szent helyének tekinti a kápolna környékét. Mondabeli ősüket a jég hozta magával. A monda szerint Kismérgesnél esett le a lováról, s egyenesen a jeges habok közé repült. Egy jégtáblába kapaszkodva sodródott a kápolna épületének helyéhez. Itt később egy kis szentéllyel áldoztak az őrangyaloknak, akik megmentették az ős életét.
A híres és népes Ravasz család azután a környéken telepedett le. Valamikor övék lehetett az egész Takács-birtok. Ezt az is bizonyítja, hogy ha régen meghalt egy Ravasz, harangoztak érte a kápolnában.
Visszatérve Takács grófhoz, aki a kis szentélyből kápolnát építtetett, ő bizony kapott hideget, meleget a feleségétől. Mivel a hely akkortájt is gidres-gödrös volt, nem tetszett a bárónénak a kápolna környéke. Újat és szebbet akart, egy előkelőbb helyen. Miért nem került erre sor? Mindjárt elmesélem.
A kápolnát valóban őrangyalok védik, s ezt egy csodálatos történet bizonyítja.
Valamikor régen úgy rendelkezett a falu, persze a báróné adományainak eredményeként, hogy lebontják a kápolna falait, mert a szent épületnek egy méltóbb, fenségesebb hely jár. Ám az őrangyalok nem így gondolták. Amit nappal lebontottak a munkáskezek, azt ők éjjel egy szemvillanás alatt a helyére rakták. Végre aztán engedett a falu, hogyan is cselekedhetett volna másként: inkább nagyobbra és tágasabbra építették a kápolnát. Szeptember havában, a szent őrangyalok ünnepén áldozati szertartást rendeztek benne. Csodák csodája az is, hogy a jókaiak a búcsút az őrangyalok ünnepén tartották. Vagyis nem Keresztelő Szent János neve napján, hanem azokban a napokban, amikor a templom védőszentjét lefejezték. Bár az egyház az őrangyalok ünnepét október 2-ára tette át, a jókaiak ezt nem veszik tudomásul. A búcsú ma is szeptember első vasárnapján van. A rosszakarók szerint a kacsák erről többet tudnának hápogni. Mármint az a néhány, amelyik búcsú után is boldogan hápoghatott a kacsaólban.
Mert milyen is lenne a jókai búcsú kacsapecsenye nélkül?

Kapcsolódó hír:

Megjelent Fellinger Károly: Ilka vára című mesekönyve

Fellinger Károly alkotásai a lenolaj.hu oldalán

Fellinger Károly: A HÉT ÉVIG BOLYGÓ HUSZÁR TÖRTÉNETE

Jyll — Mon, 21 Mar 2016 07:43:04 +0000

Amikor Mária Terézia Stermenszky nevű huszárja Jókán járt, akkor bizony még békességben éltek a kutyák a macskákkal. A szomszédos nagyfödémesieket se hívták a jókaiak gónóknak, sem a nagyfödémesiek a jókaiakat golyvásoknak. Akkor még a szenciek macskái is jónak számítottak. Szenci fekete macskáknak a későbbi katolikusok hívták a Szencről ideszármazó prédikátorokat, akik több mint háromszáz évvel ezelőtt birtokolták Keresztelő Szent János templomát. Itt prédikált többek között Szenczi Molnár Albert és unokatestvére, Szenczi Csene Péter. Lutheráti Deák Tamás a negyvenkét prédikátor egyike volt, akit gályarabként eladtak, miután nem volt hajlandó elhagyni protestáns hitét. A valóság az, hogy ezek a szenci fekete macskák ültették el a magyarságot az emberek szívébe.
A Mária Terézia testőrségéhez tartozó huszár, Stermenszky, szeretett elidőzni a szépasszonyok házában. Meghallgatta ügyes-bajos dolgaikat, s mivel járatos volt az alkímiában, megjósolta, hogy a golyvás víznek egykor még a csodájára fognak járni. Örültek a jóslatnak a háziak.
Annak viszont már kevésbé, mikor azt állította, hogy az egyházfaiaknak, akiket azzal csúfoltak, hogy folyó híján tarlóban fürdenek, az újhelyi Kis-Dunából jut majd egy kukoricakompnyi.
Egyszer a huszár a pap özvegy szakácsnőjénél töltötte a szilvesztert. Éjfél után beállított hozzájuk a szakácsnő szomszédasszonya.
– Takarodj, ebadta! – kiabálta a vendégnek a szakácsnő. – Kívül tágasabb, hát nem tudod, hogy az év első belépő vendégének mindig férfinak kell lennie?
Aztán a biztonság kedvéért keresztet vetett. Mert szentes és megbecsült asszony hírében állt ám ez a szakácsnő! Ő volt a gyertyánfújó asszonyság is. A templomból a fölösleges gyertyákat hazahordta, s velük gyógyította az apró pattanásokat az arcon.
Akármilyen megbecsült asszonyság is volt a szakácsnő, mégis mire vetemedett egy szép napon? Bizony hogy ellopta a pap alsógatyáját. Kereste a pap a gatyát, kereste, de mindhiába. Már csak arra gondolhatott, hogy valaki ellopta. Kérdőre fogta a szakácsnőt:
– Hát nem te voltál, Rozi?
– Itt süllyedjek el magával együtt, plébános úr, ha én voltam! – esküdözött Rozi, a fejét csóválva. Aztán csak úgy futtában visszaszólt a papnak, aki kopasz volt:
– Plébános úr, hát hogy kérdezhet ilyet?! Mindenki tudja ám, hogy a becsületes ember megőszül, a huncut megkopaszodik.
No de hogy is volt tovább? Egyszer csibecsipogást hallott a szakácsnő pajtájában a plébános. Látja ám, hogy az egyik borító alatt kotló ül. Hát nem az ő eltűnt alsógatyájával volt félig-meddig letakarva! Gondolta a pap, megtréfálja a gyertyánfújó szakácsnőjét. Amikor az megkérte, segítsen már levágni hosszú hajtincseiből valamennyit, megőrzött néhány hajszálat. Ám ahelyett, hogy tűzbe dobta volna, odaadta a szélnek a hajszálakat. Fájt is a feje a szakácsnőnek vagy egy hétig! Aztán megígérte, hogy többé nem lopja el a plébános alsógatyáját. Kotlói azonban a következő évben is voltak, sőt, minden évben egyre több! Mit csinált volna szegény Rozi? Kénytelen volt minden kotlóhoz egy-egy gatyát lopni, hogy legyen mivel letakarnia őket. És mit ad Isten? Eljött az idő, amikor már úgy jutott gatyához, hogy nem is kellett neki ellopnia.
Összeszűrte a levet a huszárral, s odaadta az magától.
A huszárról leginkább az a hír járta, hogy hét évig bolygott szeretett falunkban. Biztosan jól érezte magát itt. Az idegenek és a rosszakarók szerint viszont azért szeretett itt, mert a falu kiismerhetetlen labirintus volt, rendezetlen házsoraival, utcára nyíló házaival, melyeket bolttá alakított át a furfangos mályvakereskedő zsidók valamelyike. Az is igaz, hogy Jóka akkoriban már nagy falunak számított. 23 kilométert kacskaringózott a Kis-Duna Jóka és Újhelyjóka határában.
Egy reggel ladikosok kötöttek ki a Macskás szigetnél.
– Hol vagyunk? – kiáltották a túloldalra.
– Hát Újhelyjókán – felelték a favágók.
Ebédre az erdőaljai nádvágóknál pihentek meg.
– Melyik falu ez, tekintetes uramék?
– Ez bizony Jóka – felelték a nádvágók.
Így jártak az Ásás nevű dűlőben és a Töröki-lejáróban is. Estére elérték a Füzes erdőt. Ott is megkérdezte egyikük a hami erdészt:
– Mondja kend, hol járok én?
– Hát Jókán – felelte kurtán az erdész.
Szegény ladikosoknak Jókából állt az egész világ.
Visszatérve a Jókán hét évig bolygó huszárra: ugyan miért is bolyongott oly sokáig a falunkban? A valós ok a szebbnél szebb jókai asszonyokban keresendő. Mert ő bizony, ahogy a jó pap a misebort, nem vetette meg a fehérnépet. De az is lehet, hogy a történet a hét évig tartó háború idejére esett.
Mi az igazság? A faluban a lengyel származású huszárról elnevezett utca ma is a legkacskaringósabb utcának számít. S mint ahogy ma is, akkor se volt ez akármilyen utca, hisz számtalan női virágszállal dicsekedhetett.