Párizsi szösszenetek – Lenolaj

Fekete István: Grands Boulevards – Párizsi szösszenetek 21.

Jyll — Fri, 11 Jun 2021 16:05:48 +0000

„Én mindig Pestről álmodom, Nekem csak ő a Párizsom. A Nagykörút a Grand Boulevard, Az Oktogon a Place Pigalle…” …énekelte annak idején Zsolnai Hédi, majd így fejezte be: „S ha szél susog a pesti fák alól, Yves Montand szebben nem dalol.” A magyar sláger Montand sanzonjára reflektál, melyben arról énekel, hogy „szeret flangálni a nagykörúton” (« J’aime flâner sur les grands boulevards… »). Ez utóbbit Rátonyi Róbert is énekelte magyar szöveggel: „Nézd, oly csodás a Grand Boulevard…” Nos, innen (is) tudhatjuk, hogy a világ csaknem összes nyelvén elterjedt francia „boulvard” szó „körutat” jelent, azonban még a franciák közül sem sokan sejtik, valójában honnan is ered e szavuk. Jó pár száz évvel ezelőtt ugyanis, ha végigküldtünk volna valakit a boulvard-on, nagy valószínűséggel golyózápornak tettük volna ki őt, mivel a kifejezés a régi holland „bolwerk” (bolwerc) szóból származik, amely gátat, védművet, illetve bástyát jelent. Amikor a franciák meghonosították e kifejezést, kizárólag katonai jelentése volt: olyan földsáncot, illetve bástyát értettek alatta, amelynek elsődleges feladata egy ellenséges támadás elleni védelem volt. Persze, a szónak ma is megvan ez az értelme, csak nem használják, olyannyira, hogy kezd feledésbe merülni.

A boulevard szó mai, „széles, gyakran fákkal szegélyezett városi út” értelemben vett használata viszont éppen Párizsból eredeztethető. Valójában az első boulevard-ok a túlterjeszkedő város régi erődfalainak helyén keletkeztek, amikor a „Bölcs” V. Károly által a XIV. század második felében emeltetett, illetve észak-nyugaton a Napkirály apja, XIII. Lajos által a XVI. század közepén a mai Madeleine-templom felé kissé „kijjebb tolt”, ám száz évvel később már erősen leromlott állapotú várfalat 1668 és 1704 között elbontották. Napjainkban ezen hajdan bástyákkal tűzdelt, vizesárokkal körülölelt várfalszakaszok helyén nyolc körutat járhatunk végig a Madeleine-templomtól indulva, az operaház, a színházak és varieték sora, majd a Saint Denis- és a Saint Martin-kapuk érintésével egészen a Köztársaság teréig.

Később is épültek körutak. 1860-ban már a következő, az államnak nyújtott előleg fejében az adókat és vámokat beszedő főadóbérlők – közöttük az anyagmegmaradás törvényét megalkotó és igazoló, a forradalom idején azonban éppen adószedő volta miatt lenyakazott Antoine Lavoisier – követelésére emelt városfalat is elbontották. A francia forradalom előestéjén elkészült, valójában nem katonai, sokkal inkább gazdasági célokat szolgált, s a nép szemében gyűlöletes építmény helyén alakították ki a harmadik övet képező körutak vonalát (Batignolles, Clichy, Rochechouart stb.). Az 1920-as években a hetedik védőöv elbontásával keletkeztek a marsallokról elnevezett körutak, majd 1956 és 1973 között a nagyjából a mai Párizs határát jelentő, 35 km hosszú, 2×4 sávos gyorsforgalmi körgyűrű, a „boulevard périphérique”. (Érdekességként megjegyzendő, hogy a franciák ez utóbbin belül megalkották a „belső” és „külső körgyűrű” fogalmát; értelemszerűen a belsőn az óramutató járásával megegyezően, míg a külsőn ellenkező irányban halad – csúcsidőkben persze inkább araszol vagy éppenséggel áll – a forgalom.) A fentiekhez hasonló módon alakultak ki a Szajna bal partján is a körutak, ám ha „Grands Boulevards”-ról beszélünk, általában az első körutak összességét értjük alatta.

Arról viszont főleg a nagykörúti rikkancsok tehetnek, hogy az általuk árusított pletykalapok szenzációhajhász cikkeire és az e fajta újságírásra átragadt a bulvár jelző, szerzőikre pedig a bulvárlovag kifejezés. Ugyanígy illetik az alacsonyabb színvonalú színházi darabokat és szerzőiket is. És ha már említettük a sétálni, flangálni szerető Yves Montand-t, az effajta gondtalanul lófráló, kalapemeléssel köszöngető, a hölgyek figyelmét magára irányító emberekre a régi szép békeidő – a Belle Époque – idején külön szó született, a „boulvardier” (bulvározó), sőt a kifejezés tovább ragadt az elegáns, jól öltözött emberekre (akik ugyebár akár a Nagykörúton is sétafikálhatnának)… Nos, ennyit arról, honnan származik a „boulevard” szó, és az idők folyamán hogyan változott jelentése. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy a XIX. század második felében a nagy városrendező Haussmann báró ex nihilo, azaz a semmiből is alakított ki körutakat. Míg hagyományosan a fentiek szerint épültek ki a boulevard-ok, ő a lebontott régi házak helyén előre megrajzolt fő közlekedési útvonalak gyanánt építtetett „körutakat” – eklatáns példa ezekre a ma nevét viselő Haussmann körút, vagy a Szajna bal partján ívelő Saint Germain körút… A képsoron a Nagykörút részét képező Boulevard Montmartre különböző arcait láthatjuk Camille Pissarro festményein; ő számos képen megörökítette a „Belle Époque”, vagy ahogy mi nevezzük: Boldog békeidők nyüzsgő, színes forgatagát.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: A Pont-Neuf szobrának rejtett kincsei – Párizsi szösszenetek 20.

Jyll — Tue, 06 Apr 2021 17:06:01 +0000

Párizs hajdani bölcsője, a Szajna két karja által körülölelt Île de la Cité északnyugati végén található a Pont Neuf, magyarul Új Híd, ami persze a XVII. század elején számított újnak, mára valójában a francia főváros 37 (!) hídja közül (Na, jó! Ebből 4 gyalogos, 2 pedig vasúti…) a legidősebb átkelőnek számít. Az 1607-ben elkészült műtárgy külön érdekessége volt, hogy a többitől eltérően nem sorakoztak rajta kétoldalt házak; szabad kilátás nyílt a folyóra. Közepén, 1614 nyarán nagy pompával avatták fel a város legelső köztéri műalkotását, a négy évvel korábban egy vallási fanatikus merényletének áldozatául esett IV. Henrik király monumentális bronz lovas szobrát, amit még 1605-ben Medici Mária királyné kért férje számára nagybátyjától, I. Ferdinánd toszkánai nagyhercegtől. A Firenzében öntött szobor nagy viszontagságok közepette készült el és utazott vízi úton Párizsba (előbb meghalt a neves öntőmester, majd a nagybácsi, időközben megolvadt a IV. Henriket ábrázoló, mintaként küldött viaszfej, a szobrot szállító hajó elsüllyedt Savona partjainál, s egy év kellett kiemeléséhez…). 178 év ékeskedés után végül jött a francia forradalom; a szobrot 1792-ben ledöntötték, „megkínozták”, végtagjait levágták, majd az egészet – vélhetően ágyúnak – beöntötték. Csupán a talapzat sarkain álló négy életnagyságú mellékalak, a világ négy sarkát szimbolizáló, hátrakötött kezű fogoly maradt meg, hogy ma a Louvre látnivalóit gyarapítsa…

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.

Jyll — Mon, 22 Feb 2021 09:22:15 +0000

Gondolom, sokan felkapják a fejüket a címre: hát ez meg mi a fene? A francia főváros rendkívül jól el van látva metróval; jelenleg 14 vonal üzemel, de befejezéséhez közeledik a 15-ös körmetró a maga 75 kilométerével (!), s 2030-ig további három vonalat terveznek átadni. A belvárosban járva sokfelé találkozhatunk a múlt század elejét idéző zöld, indaszerűen ívelt öntöttvas lejárókkal, Hector Guimard (1867–1942) építésznek, a szecesszió, vagy ahogyan a franciák nevezik: art nouveau (új művészet), „pápájának” alkotásaival. Az 1900-as, katasztrofálisan laposra sikeredett, s ezért érvénytelennek nyilvánított pályázat után a Fővárosi Vasúttársaság úgy döntött, nem kísérletezik tovább, hanem közvetlenül Guimard-t bízza meg a mára Párizs utcaképéhez szorosan hozzátartozó építménycsalád megtervezésével. A műépítész alapvetően két típustervet készített. Közülük az egyszerűbb csupán körbekeríti a metrólépcsőt. A módosabb változatában a metróba egy jellegzetes tipográfiájú „Metropolitain” feliratos, lámpákkal díszített, gyöngyvirágszárra emlékeztető ívelt kapukereten át lehet lejutni. A másik tervből viszont tizenhárom nagy, oszlopokkal körülvett, fedett, úgynevezett edikula készült három változatban. A két legnagyobb, épülethez kapcsolódó lejáró a Csillag téren (Étoile) és a Bastille téren állt, az első metró akkori végállomásain. Mára egyik sem látható: mindkettőt az építészeten végigseprő modernista hullám törölte le a föld színéről, sok más épülethez hasonlóan. A két kisebb változatból (A és B modell) mára csupán három példány maradt fenn, amelyek közül is csak egy eredeti van – a Magyar Nagykövetségtől pár lépésre lévő Porte Dauphine végállomásé. A szépségénél és koránál fogva is személyes kedvencemnek számító lejáró jellegzetessége az oldalt is zárt építmény, s az üvegből készült V-alakú tető, a bejárat fölé kinyúló lekerekített árnyékolóval, amely formája és légiessége okán a „szitakötő” becenevet kapta. A legtöbbet fényképezett párizsi metrólejáró viszont a Montmartre-ra tartó turisták által sűrűn látogatott Abaisses téren áll, ám annak a korabeli szépségnek nem az volt az eredeti helye; a párizsi városháza mellől helyezték oda 1974-ben; addig csupán egy alapváltozat szolgálta ki az arra járókat. A város szívében található, öt metróvonalat kiszolgáló Châtelet csomóponthoz több szép lejáró is tartozik. Közülük a hamuval és forró vízzel mosó nőkről elnevezett Lavandières-Sainte-Opportune utca és az egykori vásártér csarnokaihoz, „Párizs gyomrához” vezető Les Halles utca találkozásánál keletkezett terecskén áll egy ugyancsak „szitakötős”, de oldalt nyitott lejáró, ami nagyon szemrevaló és közkedvelt építmény ugyan, de nem más, mint egy ilyen formában nem is létező változat „replikája”, ami 2000-ben készült a párizsi metró centenáriuma alkalmából.

[A Paris unplugged cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC BY-SA 4.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.

Jyll — Mon, 14 Dec 2020 15:05:10 +0000

Tudtátok?

Noha senkinek sem kellett Párizsban börtönbe vonulnia, vagy óriási összegeket fizetnie azért, mert tudtán kívül bűncselekményt követett el, valójában erre bármikor sor kerülhetett volna. Legalábbis 2016 előtt. Akkor még ugyanis tilos volt az Eiffel-toronyról éjszakai fotót közölni!

Hogy miért? Természetesen szerzői jogok miatt. Valójában bármikor megjelentethető az Eiffel-torony képe, mert annak alkotója, Gustave Eiffel ttöbb, mint 70 éve elhunyt; a valaha óriás szenzációt keltő, magasságát tekintve három évtizeden át világelső műve tehát „közkincsnek” számít. Az 1985-ben készült nátriumlámpás éjszakai megvilágítása azonban – aminek első, a bámészkodó tömeg felhördülését kiváltó felkapcsolását volt szerencsénk „élőben” látni a Trocadéro térről – önálló műalkotásnak számít, ezért az azt ábrázoló kép közléséhez előzetes engedélyt kellett kérni a tornyot üzemeltető társaságtól (SETE), és a fényképek alatt el kellett helyezni a „SETE – Pierre Bideau kivilágítása” feliratot.
2016 óta az éjszakai ruhájába öltöztetett Vashölgy képei már szabadabban megjelenhetnek. A vonatkozó francia törvény szerint ugyanis természetes személyek szabadon közölhetik a művészeti alkotások fotóit, amennyiben azt nem kereskedelmi célból teszik.

Nos, mivel én nem kérek érte egy fityinget sem, íme, egy csodás, mozgó fotó a csipkeruhába öltözött „öreg hölgyről”!

(A Paris Zig-zag ötlete alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.

Jyll — Thu, 19 Nov 2020 11:42:45 +0000

A Bastille téren naponta megforduló turisták és helybeliek ezrei rendre végigmérik tekintetükkel a tér közepén álló júliusi emlékoszlopot, vagy megnézik a gyűlölt politikai börtönné változtatott, s 1789. július 14-én elfoglalt, majd jóval később elbontott hajdani erődítmény körbástyáinak világos színű kövekkel kirakott vonalát, esetleg megcsodálják az új operaház hatalmas üvegfelületekkel bíró tömegét. A tájékozottabbak tudják, hogy az oszlop valójában nem a Bastille bevételére, hanem egy jóval későbbi eseményre, az 1830. júliusi forradalom áldozataira emlékeztet, azonban többnyire ők sem sejtik, hogy az alatta kialakított titokzatos sírkamrák szokatlan tetemeket is rejtenek: több mint 3000 éves múmiákat!

A római Traianus-oszlop mintájára készült 50,33 m magas, 4 m átmérőjű patinázott bronz emlékoszlopot, rajta az áldozatok nevével, tetején pedig a Szabadság Géniuszának aranyozott szobrával, 1835 és 1840 között emelték, mint felirata ismerteti: „azon francia polgárok dicsőségére, akik az 1830. július 27., 28. és 29-i emlékezetes napokon fegyvert fogtak és harcoltak a közszabadság védelméért”, azaz X. Károly és ezzel a Bourbon-ház uralmának megdöntéséért és a „polgárkirály”, Lajos Fülöp hatalomba emeléséért. Az már a sors különös fintora, hogy 1848. február 25-én, miután a párizsi nép őt is elzavarta, trónját előbb győzelmi menetben végigcipelték a Grand Boulevard-on, majd éppen ezen oszlop tövében tüzelték el.

Az emlékoszlop tervezője ugyanaz a Jean-Antoine Alavoine volt – Joseph-Louis Duc építésszel együtt –, aki a korábban az e helyre állítani kívánt napóleoni elefántos kutat tervezte, sőt, aminek az alapzatát már meg is építette. Mivel a tér fölé magasodó obeliszket nem csupán a forradalom emlékének, hanem egyben sírhelynek is szánták, a meglévő alapzat eredetileg vízkiemelő szerkezet és óriás nyomócsövek elhelyezésére szánt galériáit kriptává alakították át, ahova ötszáznégy, a harcokban elhunyt személy földi maradványait hordták össze a város különböző pontjáról, továbbá hét (más források szerint kettő), Napóleon egyiptomi hadjáratából (1798–1801) származó múmiát.

Hogy ez utóbbiakat miért? Igazából nem tudni. Egyesek szerint véletlenül, mások szerint egyszerűen nem volt hol elhelyezni őket! Az történt ugyanis, hogy a tudományos célból Európába hurcolt múmiákkal gondok adódtak: már a párás tengeri szállítás sem tett jót nekik, de Franciaország nedves éghajlata, ami össze sem hasonlítható a meleg, száraz egyiptomiéval, végképp lehetetlenné tette konzerválásukat. Eredetileg az 1793-ban múzeumnak nyilvánított egykori királyi palota, a Louvre alagsorában helyezték el őket, de a múmiák bandázsai kezdtek elszíneződni. Kiderült: a balzsamozott tetemek bomlásnak indultak – ott nem maradhattak tovább!

Innen a történet bizonytalanná és szerteágazóvá válik. Az egyik változat szerint a foszló tetemeket a Louvre Szajna-felöli oldalán, az Infánsnő kertjében ásták el, a nem sokkal korábban épült, a világ első vasból készített, kizárólag gyalogos átkelésre szánt Művészetek hídja (Pont des Arts) jobb parti hídfője közelében. Három évvel később ugyanide temették a júliusi forradalom környéken elhunyt 32 áldozatát is, s velük együtt kerültek át a múmiák – a nemtörődöm exhumálás következtében – a Bastille térre. A másik változat szerint a Louvre nyirkos alagsorából átvitték őket a Szajnától kissé távolabb, pár utcasarokra lévő Nemzeti Könyvtár egyik száraz termébe. A bomlási folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. Nem volt mit tenni, meg kellett szabadulni tőlük, ezért az épület kertjébe temették a foszló tetemeket az 1830-as áldozatok tömegsírjai mellé. Amikor pedig ez utóbbiakat 1840-ben áthelyezték a Bastille téri nekropoliszba, a múmiákat – tévedésből vagy szándékosan, ma már mindegy – ugyancsak átvitték! Egy biztos: az 1830. júliusi forradalom áldozatait a nagy hőség miatt sietősen hantolták el a város több pontján, s mindkét említett helyre jutott egy-egy tömegsír. Megkockáztatom, bár erre bizonyítékom nincs, hogy mindkét változat igaz lehet, amennyiben a jobb állapotban maradt múmiákat valóban átszállították a könyvtárba.

Ami a Bastille téri sírboltot illeti, később ugyancsak ott helyezték el az 1848-as felkelés 203 párizsi áldozatát is.

Lehet, hogy hamarosan többet tudhatunk meg a múmiákról. Azt tervezik ugyanis, hogy a Bastille tér jelenleg folyó átépítése után megnyitják a nagyközönség előtt az óriás körgalériából és két nagy sírkamrából álló kriptát. A pontos dátum még nem ismert; eredetileg 2020-ban tervezték átadni, ám a járvány miatt a munkálatok elhúzódnak. Ha befejeződnek, talán megtekinthetők lesznek e legendás múmiák is!

(A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.

Jyll — Thu, 22 Oct 2020 07:48:07 +0000

A Napkirály halála után, Fülöp orléans-i herceg udvarának visszatetsző pompája, valamint az utrechti és a rastatti békekötésnél való mellőzöttsége miatt, és mert a régens környezetében az ellenséges érzület kiterjedt mindenre, amit a „régi udvar” sokatmondó, de nem éppen tiszteletet ébresztő elnevezéssel illettek (tehát őrá is), a franciaországi száműzetésben élő II. Rákóczi Ferenc – szinte világutáló hangulatban – visszahúzódott a zajos társasági élettől. 1715 májusában vásárolt egy kétszintes házat a mai Yerres város külterületén található Grosbois-ban. A lak egy kolostor közelében állt, ahol magányosan, az Úr felé fordulva élő, sem egymással, sem a külvilággal nem érintkező, csuhájuk színe miatt fehér barátoknak nevezett kamalduliak laktak. Itt éldegélt a bujdosó fejedelem is, távol a nagyvilág zajától, kevés szolgájával. A zöld erdő közepén mosolygó klastrom képe, s lakóinak derűs nyugalma kárpótolta a hiú gyönyörűségek elhagyásáért. Odaköltözése után a kamalduli atyák lelki vezetésével kibékült Istenével, s merült el a megtért bűnösök keserédes hangulataiban. Minden bizonnyal a perjel tanácsára fogott neki 1716-ban Szent-Ágoston példájára megírni Confessio peccatoris (Vallomások) című, latin nyelvű művét. Hetente kétszer részt vett ugyan – ahogy ő nevezte – „sinkorázáson” (agarászat, a francia chien courant-ból), ezen kívül viszont csak egy-egy régi barátjának, mint például I. Péter cárnak párizsi látogatása alkalmával hagyta el csendes menedékhelyét. Innen üzente Bercsényi Miklósnak: „Alig várom, hogy a mindennapi vadászat alatt kivadászhassam hazám boldogulásának fundamentumát…” Irtózva a régensi udvar gőgös, erkölcstelen életvitelétől, intrikáitól és abban bízva, hogy kurucokból és hazai ellenállókból török segítséggel újabb felkelést szervezhet, engedett III. Ahmed szultán invitálásának, 1717. augusztus 16-án Rodostóba távozott.

Vonzalma azonban Grosbois és remete-népe iránt haláláig megmaradt. Törökországi csalódásai, sikertelensége miatt szeretett volna visszatérni, ám az orleansi herceg „nem látta alkalmasnak a viszonyokat a visszatérésére”. Maradt tehát Rodostóban, s folytatta az egyház parancsai szerint szigorúan vallásos életét, viszont 1732. október 27-én úgy végrendelkezett, hogy halála esetén szívét és vallásos munkáinak kéziratait a kamalduliak őrizzék. Hiteles források szerint szívét bebalzsamozták és aranyurnába helyezték, majd a rodostói nemes testőrség fiatal francia kapitánya, Louis Molitard, Zay Zsigmond báróval együtt Marseille-en át vitte el Grosbois-ba. Ott átadta a rendház perjelének, Macaire Pen atyának. A kamalduliak ünnepélyes szertartás keretében a kert közepén lévő kút mellé temették az urnát, majd egy latin nyelvű emléktáblát helyeztek el a kápolnában, megörökítve az eseményt: „E kolostor temetőjében fekszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve, elnyugodott az úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.” A visszaszállított művei közt legnevezetesebb a Confessio peccatoris, melyet Rodostóban fejezett be. (Ennek eredeti kéziratát a francia nemzeti könyvtár őrzi).

Sajnos, a francia forradalom alatt a kolostort kifosztották, felgyújtották: az épületeknek mára már csak nyomai maradtak. A fejedelem szívét tartalmazó aranyszelence sorsa ismeretlen. Yerres városában, a sír feltételezett helyén, 1937-ben emlékművet emeltek – a kubisták élvonalába tartozó Csáky József szobrászművész kopjafejre hajazó kőoszlopát –, melynek felirata szerint „Ezen emlékművet a Franciaországi Magyar Szövetség állította a magyar kolónia adományaiból e helyen, ahol a száműzött fejedelem szíve porlad. MCMXXXVII.” (További két francia felirata: „II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) emlékére, aki XIV. Lajos szövetségese, a magyar függetlenségi harc vezetője volt. 1713-1717 között a grosbois-i kamalduliak kolostorának visszavonultságában élt. Akarata szerint a szíve ebben a földben nyugszik békében.”, valamint „Magyar Kolónia ajándéka Yerres községének az MCMXXXVII. évben hálája jeléül, hogy befogadta a száműzött hőst”.) 2011. szeptember 18-án egy, az emlékoszlop elé helyezett mellszobrot avattak Rákóczi halálának 275. évfordulója alkalmából. Borsi Antal sárospataki szobrász bronz alkotásának posztamensébe egy szívalakot véstek, alatta pedig francia és magyar felirat: „Nagyságos fejedelem, legyen akaratod szerint.”

A szépen karbantartott park, ahol az emlékoszlop áll, valamint a hozzá vezető utca Rákóczi nevét viseli. Az emlékoszlopot, s a szobrot minden év szeptemberében egy, a helyi templomban tartott magyar nyelvű mise után megkoszorúzzák a helyi hatóságok, az emigráns magyar szervezetek, valamint a nagykövetség és a magyar kolónia tagjai.

Az aranyszelence – bár sokan, sokfelé keresték – sohasem került elő, s mivel később a műtárgyak között sem tűnt fel soha, marad a remény, hogy a fejedelem szíve nyugodtan pihen…

(Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–35 {Budapest, MTA, 1913.}, valamint a Wikipédia cikkei és saját információk alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.

Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.

Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.

Jyll — Sat, 05 Sep 2020 15:18:07 +0000

El tudja valaki képzelni, hogy Párizsban, az 1880 méter hosszú – ahogyan egy amerikai turistától a Champs Élysées-n hallottam – „Csemzilájzin” kétszer öt sávban hömpölygő forgalom látványát ne a Diadalív zárja le? Pedig nem sokon múlott, hogy helyén ma nem egy óriási elefánt trónol! 1806-ban Bonaparte Napóleon, aki szerette Frankhon és persze saját nagyságát hirdető jelekkel ékesíteni Párizst, úgy döntött: építtet egy hatalmas szökőkutat. A formát és a motívumot gyorsan eldöntötte: a félszigeti háborúkban spanyol lázadóktól zsákmányolt ágyúkból öntet egy óriás elefántot, amelynek ormányából tör elő a víz, belsejében és a hátán lévő toronyban pedig a saját dicsőségét hirdető múzeumot alakítanak ki. Helyének kiválasztását illetően azonban habozott a Csillag tér (Place de l’Étoile) és a Bastille tér között. Szerencsére a kortárs kritikusoknak sikerült meggyőzniük, hogy az elefánt, a nép nagyságát szimbolizáló „keleti motívum” sokkal hatásosabb lenne a város keleti részén, a lerombolt Bastille helyén, ráadásul az éppen épülő Szent Márton csatorna bőséges vizét használhatnák üzemeltetéséhez. Így aztán az Elíziumi Mezők sugárútjának végén található dombra végül is egy gigászi Diadalív került. A 16 méter átmérőjű, 24 méter magas elefántos emlékmű alapozását el is kezdték, s bár a határidő 1811 vége volt, a munkálatok rendkívül lassan haladtak, az elgondolás végül is nem valósult meg; a császárság 1815-ös bukásakor csupán az alépítmény volt kész a medencékkel. A tervek szerint az aranyozott bronz elefánt 15 méter magas lett volna a felső platformmal együtt, ahova az egyik 2 méter átmérőjű lábban csigalépcsőn lehetett volna feljutni. Emlékműve bemutatása végett az építész, Jean Alavoine, 1:1 méretarányú favázas gipszmakettet építtetett az 1814-es párizsi kiállításra, amelyet a tér délkeleti felén állítottak fel egy hatalmas fa hangárban. A gipszszobor a munkálatok leállása után is ott maradt jó 30 éven át, csupán a hangárt bontották le 1831-ben; így az elefánt már messziről látszódott. Időközben 1833 és 1840 között az emlékmű eredeti alapzatára felállították az 1830 júliusi forradalom „három dicső napján” elhunyt párizsiak ma is látható 52 méter magas, 4 méter átmérőjű emlékoszlopát, tetején a Szabadság Géniuszával, ahonnan 240 lépcsőfok megmászása után csodaszép kilátás nyílik a város keleti felére. (A sors fintora, hogy az oszlop elkészítésére ugyanaz az Alavoine kapott megbízást, aki az elvetélt elefántkút-terv kivitelezésén is dolgozott.) Az időjárás viszontagságainak kitett, teljesen lepusztult, igazi patkánytanyává züllött makettet végül is 1846 júliusában bontották el. Victor Hugo A nyomorultak című regényének egyik alakját, Gavroche-t, a bátor, szabad párizsi „gamin” figuráját ide álmodta meg: ez a pusztulófélben lévő óriás állat szolgált lakhelyéül. Hugo így mutatta be: „Negyven lábnyi magasságú elefánt volt, gerendázatból és falazatból készült, hátán házhoz hasonló toronnyal, amelyet egy mázoló valamikor zöldre festett, most pedig az ég, az eső és az idő feketére mázolt. A térnek ebben az elhagyatott és nyílt sarkában a kolosszus nagy homlokával, ormányával, agyaraival, tornyával, keresztcsontjával, oszlophoz hasonló négy lábával éjszaka meglepő és szörnyű árnyat vetett a csillagos égre. Senki sem tudta, mi legyen az értelme. Valahogyan a nép erejének a szimbóluma volt. Komor volt, talányos és mérhetetlen. Valami hatalmas, látható és egyenesen álló fantom volt a Bastille láthatatlan kísértete mellett.”

A képeken Jean Alavoine két díszkút-terve látható: az egyiket valamikor 1806 és 1809 között rajzolta, a Louvre-ban fellelhető színes akvarellje pedig az utolsó előterve az Elefánt (ma Bastille) térrel együtt. A júliusi emlékoszlop mellett balra található a pusztulófélben lévő gipsz makett; míg a földszínű fotón A nyomorultak című 2012-es brit musical-filmdráma díszletelefántja látható.

(A Paris Zig-zag és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC0], [CC BY 2.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.

Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.

Jyll — Fri, 31 Jul 2020 19:21:37 +0000

Szerintem nincs ember, aki ne csodálta volna már meg – legalább fényképen – a párizsi operaházat, pontosabban az 1875-ben elkészült, ma a balett fellegvárának számító Garnier-palota szobrokkal gazdagon díszített eklektikus épületét. (1989, a Bastille bevételének 200. évfordulója óta van másik, modern operaház is a Bastille téren.)
Azt viszont jóval kevesebben tudják, hogy ennek az operaháznak van egy nagy titka: no, nem egy fantom (ő közismert), hanem egy földalatti tó! Az épületnek ez a képzeletet megmozgató rejtett kincse még az operaház eredeti tervein sem szerepel; valójában Charles Garnier azután álmodta meg, hogy az épület építése megkezdődött.
1861-ben járunk. A munkálatok már javában folynak, de az építők egy óriási problémával szembesültek: az altalaj annyira rossz minőségű, a hajdani mocsaras területen olyan erősen szivárog a víz, hogy az már összeomlással fenyegeti az épületet. Több megoldást is számításba vettek, beleértve az épület cölöpökre való építését. Hosszas töprengés után Garnier úgy dönt, egy nagy vízgyűjtő tárolót alakítanak ki az épület alatt!
Az évek során számos legenda született a tóval kapcsolatban. Egyesek állítják, hogy egy mitikus földalatti folyó, a Grange-Batelière táplálja, csakhogy ha a Szajnának ez a történelem előtti ága létezett is, kicsit északabbra, a mai Printemps és Galeries Lafayette áruházak alatt kellett haladnia – a tó tehát valóban egy mesterséges víztározó.
Az Opéra Garnier mínusz ötödik szintjén lévő ciszterna egyelőre rejtve marad, nem látogatható. Ugyanakkor van élővilága: régóta pontyok úszkálnak benne, no, meg békaemberek – a párizsi tűzoltók ugyanis rendszeresen ott gyakorlatoznak.

(A Paris Zig-zag és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.

Jyll — Fri, 05 Jun 2020 08:29:40 +0000

A Louvre Szajna-parti szárnyával átellenben, a Malaquais rakpart 9. számú ház messziről kirí vörös, oszlopszerű téglaberakásaival a homokszínű homlokzatok közül. Az épületet „Erdély fejedelmének palotájaként” (Hôtel du Prince de Transylvanie) emlegetik, röviden „Erdélyi palotának”. De vajon miért? Hogyan ragadt rá az elnevezés?

Miután a „nagymajtényi síkon letörött a zászló”, II. Rákóczi Ferenc előbb Danckában, a mai Gdańskban élt, majd Angliába ment, de ott a bécsi udvar tiltakozása miatt Anna brit királynő megtiltotta, hogy partra szálljon. Ekkor visszahajózott a szárazföldre, s 1713. január 13-án érkezett meg az idős Napkirály országába. A Nagyságos Fejedelmet hitegető, játszmáiban felhasználó, de végül őt koldusbotra juttató XIV. Lajos menedéket nyújtott neki és kíséretének. Rákóczi, aki inkognitóban érkezve önként nevezte el magát comte de Charoche-nak, Sáros grófjának, hogy ezzel a lemondással is megkönnyítse az általa egyébként tisztelt király helyzetét, úgy gondolta, sikerül majd pártfogójával felvettetni Magyarország és Erdély ügyét a béketárgyalásokon. Csak hivatalos érintkezésben hívatta magát erdélyi fejedelemnek (prince de Transylvanie – vele kapcsolatban a prince-et nem hercegnek fordítjuk), egyébként nagyon is igyekezett idomulni az udvar elvárásaihoz, mint azt 1716-ban a latin nyelvű Vallomásban (Confessio) önostorozóan írta: „…valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt a politikust…” Csakhogy az eredmény késett, a helyzet egyre reménytelenebb lett, a kezdeti jelentős apanázs, amelyben a bujdosók részesültek, fokozatosan csökkent.

Kíséretének és tisztikarának magyar, lengyel, illetve francia tagjai mind az első lakhelyükön, a Jacob utcai Hôtel Pérouban, mind pedig a szóban forgó rakparti palotában, ahova 1714-ben kvártélyozták be őket, rendszeresen nagy tivornyákat rendeztek. Ami persze sok pénzbe került, ezért az új épületben kártyabarlangot – vagy, ahogy akkoriban nevezték: „akadémiát” – alakítottak ki, külön játékteremmel, közepén nagy asztallal a fáraózók, s a karzaton kisebb asztalokkal egyéb kártyajátékok számára. Csapatostul jártak oda a város előkelőségei és kurtizánjai, amivel a hely nemegyszer vonta magára Párizs prefektusának figyelmét. Az ivászatban, tiltott kártya- és kockajátékokban jeleskedő kardforgatók büntetését végül – nem akarva éhhalálnak kitenni honfitársait az idegenben – mindig a fejedelem hárította el (persze a király tudtával), s még anyagi segítséget is nyújtott nekik sanyarú sorukban. A Rákóczi nevével és bizalmával visszaélve (mások szerint hallgatólagos jóváhagyásával) fenntartott játékbarlang az osztrák császári követ jelentése szerint évi mintegy 40 ezer francia livre bevételt eredményezhetett.

Maga a nagyságos fejedelem persze nem itt lakott; őt a Versailles-közeli Clagny-ban, XIV. Lajos kegyencnője, Montespan márkiné számára épített, majd közös gyermekük, Maine hercegnek ajándékozott kastélyban szállásolták el, illetve Rambouillet-ban és az akkortájt Párizs mellett kiépülő csendes Passy-ban, sőt a Szajna-parti palota bérbevételekor már a néma szerzetesek, a kamalduliak Grosbois-i birtokán töltötte – többnyire vadászattal és könyvírással– napjait. A ház vezetését, a menekültek anyagi ügyeinek intézését Brenner Antal Domokos abbéra, az időközben kurucsága miatt idehaza egyházi méltóságaitól megfosztott „szepesi prépostra”, a fejedelem korábbi vatikáni, pétervári, majd versailles-i követére hagyta. „Kecskére káposztát” – mondhatnánk a fentiek alapján. Rákóczi Rodostóba történt távozása után ő kezelte – továbbra is eléggé lazán – a francia és más uralkodói udvaroktól kapott segélyadományokat, ám különféle pénz- és értékpapírüzletekbe bonyolódott, s úgy ahogy volt, elherdálta az egész vagyont. (Mellesleg kiszolgáltatta Rákóczi hozzá írt bizalmas utasításait is a francia külügyminisztériumnak.) Miután eladósodott, Brennert letartóztatták, a Bastille-ba vetették, ahol pár nappal később elvágta saját torkát…

A XVII. század elején épült ház a hírhedt Margot királyné palotája egyik lebontott szárnyépületének a helyén áll. Az építtető, Jean de Hillerin királyi udvari étekmester családja mindig előkelő személyiségeknek adta bérbe: előbb Mansfield hercegnőnek, majd Tallard grófnak, Franciaország marsalljának, d’Albret hercegnek és aztán 1714-ben a Magyarországról menekülni kényszerült fejedelemnek, aki a bérletet csupán 1715-ig tudta finanszírozni. Az épületet később is előkelőségek lakták: hercegek, grófok, a XIX. század második felében pedig Adélaïde-Louise d’Eckmühl de Blocqueville írónő és költő, a Napóleoni háborúk marsalljának, Davout-nak legkisebb lánya, aki előszeretettel rendezett nagy estélyeket, amelyek némelyikén fellépett Liszt Ferenc is.

A másfél éves magyar jelenlét annyira rányomta bélyegét a helyre, hogy a kétes hírű palotát a XIX. századig népszerű bordélyként és játékbarlangként emlegették, s a mai napig viseli az „Erdélyi palota” nevet. Szerepel Prévost abbé „Des Grieux lovag és Manon Lescaut története” című, alapvetően önéletrajzi ihletésű regényében (az abbé a ház már említett játéktermében és a galérián szokott kártyázni), amelyből Massenet „Manon” című operája íródott – a IV. felvonás 1. képének helyszíne a „Hôtel de Transylvanie” nevű játékbarlang, ahol Des Grieux lovag Manon biztatására kártyajátékkal próbál pénzt szerezni…

Végül egy apró érdekesség: az „Erdélyi palota” mellett nyíló Bonaparte utca másik végén, a 92. szám alatti szép kovácsoltvas kapun aranyozott betűkkel díszlik a hullámvonalú felirat: „Institut Hongrois” (Magyar Intézet). Nem nagyon mentünk messzire, ám ezen intézmény hírére már igazán büszkék lehetünk!

További érdekesség:

Jellemző adalék: amikor Szekfű Gyula Rákóczi-műve megjelent, tudós történészeink és a sajtó egy része azonnal nekirontott, hazaárulónak, Rákóczi gyalázójának kiáltották ki, majd a forrást, Léo Moutont kezdték becsmérelni, hazugságokat állítva róla. Az akkortájt Párizsban tanuló ifjú Eckhardt Sándor filológus felkereste az illetőt; a vele készült tisztázó riportot a Nyugat közölte az első világégés küszöbén „Egy elzüllött francia és a magyar Akadémia” címmel.

(Felhasznált irodalom, források:Dr. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) III. kötet (Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1910), Szegfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–35 {Budapest, MTA, 1913.} művek, valamint a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY-SA 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Jyll — Sun, 24 May 2020 17:00:07 +0000

Párizsban a mai napig láthatók középkori kolombázsos (favázas) házak, s persze a helyiek mindegyikről állították, hogy az a legrégebbi épület (például François Miron utca 11. és 13.). Sokáig úgy is vélték, hogy közülük a Volta utca 3. sz. alatti „viszi a pálmát”…
Csakhogy, nem így van! Sőt, még csak nem is kolombázsos épületről van szó, hanem egy kőépületről, ami szinte észrevétlenül simul a későbbi korok házai közé. A legrégebbi párizsi ház ugyanis Nicolas Flamel háza a Marais (Mocsár) negyedben, e bizonyos Volta utcai háztól néhány saroknyira, a Montmorency utca 51 szám alatt. Egykori tulajdonosa 1407-ben építtette a negyed szegényei részére; négy emeletén diákok és munkások osztoztak, akiknek a szállásért cserébe nem kellett mást tenniük, mint hogy minden reggel buzgón imádkozzanak!

A ház persze több felújítást is megélt. 1900-ban a városháza renováltatta, majd 1911-ben műemlékké nyilvánította. A ház oszlopain Nicolas Flamel monogramja látható angyalok kíséretében, de a legfigyelemreméltóbb részlet a renoválás során előkerült ófrancia felirat, a ház eredetére utaló mottóval a földszinti párkányzaton: „Mi, ennek az Úrnak ezernégyszázhetedik évében épült háznak a tornácán élő dolgos férfiak és nők, a törvény szerint arra vagyunk kötelezve, hogy mindegyikünk elmondjon minden nap egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet az Istennek, hogy kegyelme megbocsásson a szegény bűnösöknek, ámen.”

Nem véletlen, ha valakinek ismerősen cseng e mélyen vallásos, rendkívül gazdag mecénásnak a neve, aki halála után ingatlanjait, így ezt a házat is, a közeli Mészárszék Szent Jakab templomára (Église Saint-Jacques-la-Boucherie) hagyta, amelyet aztán a francia forradalom idején eladtak, hajóját lebontották; mára csupán a magában meredő Szent Jakab torony emlékeztet egykori létére. Nicolas Flamel (1330{?}–1410) sikeres írnok, másoló, közíró, kézirat-, és – jól sikerült házassága után – vélhetően ingatlankereskedő volt. A számos kórházat, templomot vagy kápolnát felújító, mások építését finanszírozó, páratlan vagyonú ember neve közszájon forgott; irigyei az ördöggel való cimboraságát emlegették, az alkimisták között pedig „köztudott volt”, hogy egy angyal iránymutatásával megtalálta a bölcsek kövét, aminek segítségével arannyá tudta változtatni az ólmot. A legenda szerint, amikor felnyitották a sírját, abban csak egy fadarabot találtak. Gyorsan elterjedt a hír: Flamel él! Többen látni is vélték, még a XIX. század közepén is. Állítólag a bölcsek kövét vörösborral elegyítve életelixírt állított elő, aminek segítségével több, mint 600 évig élt! Valójában persze nem. Sírja a lerombolt templomban volt, vörös márvány sírkövét egy régiségkereskedő kaparintotta meg, eladta egy kofának, aki azon árulta spenótját. A sírkő ma a Cluny Múzeumban látható, a valójában sosem volt alkimista Flamel csontjai pedig – hitveséivel együtt – a párizsi katakombákban kialakított osszáriumban pihennek.

Legendás alakja sok írót megihletett: szerepel a Harry Potter és a bölcsek kövében, A Da Vinci-kódban, Az alkimista – a halhatatlan Nicholas Flamel titkaiban, A vörös oroszlánban, hogy csak a legismertebbeket említsük, de készült róla számos film, opera, rajzfilm, képregény, sőt videójáték is.

Párizs legrégebbi épülete napjainkban egy, a hajdani várost idéző tipikus fogadó. Ínyenc francia ételeket kínál elfogadható áron. A légkör és a kiszolgálás barátságos…

(A Paris Zig-zag és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY-SA 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.