Mórotz Krisztina: Virrasztás

Álmatlan éjszakáimon a hajnal félrecsúszott takarója. Fehér anyagon betűk egybefolyva.
Íme az utolsó levél: keszekusza sorok, mintha magas fűben vagy lucernában futnék
nyavalyatörős kutyámmal.
Éjjel megint sírtam: elhatároztam, nem írok többé.
Megint nem tudtam aludni, forgolódtam. A gondolatok külön-külön öleltek át, semmi
közük egymáshoz.
Visszapörgetett mondatok. Nevetés, gúny, fintor.
Magányban álló verssor.
Átfut léteden, belesápadsz. A csend titka.
Viaszos alma megmosva.
A tulipán fagycsókja, könnynek hívják.
Imádkoztam: Istent kértem, hagyja elkurvulni verseim.
Nem kellett volna megmutatnom nekik, hogy ─ mint macska a meg nem kötött betonon ─
végigmásszanak rajtuk. Kéjjel nézték betűimet. Mocskosan. Sosem tisztán.
Friss könny. Nem fáj. Sőt, olykor jólesik.
Gerincemen átgázolt a jéghideg este, azt hittem, nem kell egyetlen sorom sem.
Még megírnám a kertemen túli világot, azt a kerítésen túlit, ami bennem él, ismerni
vélem, felragyogó arccal beszélek róla.
Átfolyatott színek az ujjaim között, a vízfesték ilyen, mikor a fehérbe tolakszik, a zöld elönti a veszélyes vibrálást.
Néha köd szitál képeimen, máskor ragyogó rózsaszínek. Mindig áradnak, sosem fogynak, formátlanságukkal töltik ki a teret.
Kuporogva írok. Már nem megy gép nélkül.
Kávéra áhítozom vörösre súrolt hajnalomban.
Szilágyi Domokos súgta ma éjjel: aki halni akar, hal.
A madarak tisztán szelik a levegőt, a körteillatú nő az egyetlen képről lelépve pár sorban sem írhatja le őket.
Rám szól: szeretem ezeket a mondataidat, idecsapsz, odaütsz, lázadsz, mindig lázadsz.
Itt egy bogáncs, feltekerem szúrós bogaira „sosem-tehetségem,” beleszárad a papír a földbe,
a bogáncsot elfújja a szél.
Valahol mindig temetnek. Amikor leszáll a koporsó a mélybe, furcsa zsibongás, míg végül egyetlen diadallá érik a hang, de megtöri a szirénaszó, vagy egy sárga villamos csattogása.
„Akit a sorsa el akar veszteni, megveri tehetetlenséggel.” Mindennel ütközik, végül önmagával is. Felszikrázik, ragyog, elég. Kihuny, szemlátomást.
Istenem, add, hogy ne ez az üres folt legyen az utolsó, add, hogy odahulljon még egy kép a vásznamra, még egy utolsó, amit nem írtam le soha.