Nehéz gyermekkora volt, gyakran lázadozott a szülei és általában mindenféle hatalom ellen. Meglehetősen mozgalmas, sőt zűrös ifjúsága volt, csavargott, kimaradt az iskolából, s emiatt elmérgesedett a viszonya családjával. Kifutófiúként, majd gyári munkából próbált megélni, s közben egy klubban elmaradhatatlan résztvevője volt minden filmvitának. Megismerkedett az Elle című lap irodalmi vezetőjével, aki filmrecenziók írásával bízta meg, így otthagyta a gyári munkát. Egy munkás filmklub alapításán fáradozott, amikor egy szélhámos miatt pénzügyi zűrbe keveredett, és apja intézkedésére fiatalkorúak nevelőintézetébe került – ennek emlékeivel találkozhatott a néző a Négyszáz csapásban.
A fordulat életében akkor következett be, amikor André Bazin, a legnagyobb francia filmkritikus és filmesztéta kihozatta az intézetből és két helyen is munkát szerzett neki. A fiú éjjel-nappal a párizsi filmmúzeum vetítésein ült, az iskola és a család elől is a moziba menekült. Az ötvenes évek elejére már a Cahiers du Cinéma című szaklap ismert kritikusa volt, amely Bazin védőszárnya alatt lett az úgynevezett francia új hullám fészke. Truffaut leghírhedtebb vitacikke – „A francia film bizonyos irányzata” – támadás volt a hagyományos film és filmesek ellen. Élőhalottnak nevezte a korabeli francia filmművészetet, követelte a szerzői filmet, amelyben szabadon bontakozhat ki a rendező teremtő egyénisége.
Dolgozott az idén (2016. január 29-én), 87 éves korában elhunyt Jacques Rivette és Jean-Luc Godard stábjában, rendezett két rövidfilmet, majd elkészítette első, önéletrajzi ihletésű filmjét. A gyermekkor gyötrelmeiről szóló Négyszáz csapás tizenkét nemzetközi díjat, közte a cannes-i legjobb rendezés díját hozta, s azonnal a filmművészet nagyjai közé emelte. Mégsem a képi világával, formanyelvével hozott újat a filmművészetben, hanem avval, hogy megteremtette az úgynevezett személyes filmet.
Filmjeinek többsége regényből készült, de ezeket csak alapötletként használta, s a témát maga formálta új, önálló művé. Műveiben eredetien ábrázolta a szerelem gyötrelmeit, a fiatalkor ártatlanságát és magányérzetét. Tulajdonképpen minden filmje a barátságról, vagy a barátságról és a szerelemről, a szerelem és halál közelségéről szól. Filmjeinek meggyőző ereje finom jellemábrázolásaiban és a tapintatosan háttérben maradó rendezésben rejlik. A drámai csúcspontokat sosem játszotta ki, csupán sejttette a legfontosabb mozzanatokat. Már kritikusként is vallotta, majd filmjeiben követte azt a nézetet, hogy a film csakis a legszemélyesebb tapasztalatokról szóljon, arról beszéljen, amiről van mondanivalója.
1983-ban agytumort diagnosztizáltak nála. Nem sokkal később, 52 évesen egy amerikai kórházban hunyt el. A párizsi Montmartre temetőben temették el.
Legfontosabb filmjei: Négyszáz csapás, Családi fészek, Menekülő szerelem, Lőj a zongoristára, Jules és Jim, 451 Fahrenheit, A menyasszony feketében volt.
Négy érdekes és fontos gondolata:
• Lehet, hogy jók a filmjeim, lehet, hogy rosszak, de én csakis ezeket a filmeket akartam megcsinálni. Olyan színészekkel, akiket én szemeltem ki, akiket szerettem.
• Az ifjúságban az a megható, hogy bármit is csinál, azt életében először teszi.
• Mindig jobban szerettem az élet visszatükröződését, mint magát az életet.
• Az ember nem múlhat felül valakit, akinek a nyomdokaiban jár.
Legfrissebb hozzászólások