A halál témájához nagyon szörnyű, személyes élmény hozta közel: 19 évesen a II. világháborúban szerzett majdnem halálos sérülései miatt kórházba került, ahol újjá kellett éleszteniük őt az orvosoknak. Életének erről az időszakáról szól Asszony a fronton című dokumentumregénye. A halálközeli élmény hatására kezdett pszichológiával, a halál és a gyász kutatásával, vagyis thanatológiával foglalkozni. A háború után iratkozott be az ELTE pszichológia szakára, 1949-ben szerzett diplomát – és ez volt az az év is, amikor Mészöly Miklósnak, a XX. század egyik legkiemelkedőbb írójának felesége lett.
Polcz Alaine pályájának kezdetén felnőtt betegekkel folytatott művészeti terápiát, majd játékdiagnosztikával foglalkozott, játékteszteket dolgozott ki gyermekek számára. Több mint ötven évig foglalkozott haldokló gyerekekkel és felnőttekkel, eközben rengeteg könyvet is írt erről a témáról. 1991-ben alakult meg vezetésével a Magyar Hospice Alapítvány, amely a gyógyíthatatlan betegek emberhez méltó halálát, élettől való búcsúzását segítette külföldi példa nyomán hospice-szolgálatok létrehozásával.
Néhány szép és értékes gondolat tőle:
• A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi. Figyelmeztet az elmúlásra, a hiábavaló tettekre, mulasztásokra, az élet értelmetlenségére-értelmére, azaz önmagunk és mások megítélésére, megmérésére. (Gyászban lenni)
• Kik mondják azt, hogy egyedül könnyebb? Többnyire a nők. Mert a nők még mindig szolgálják a férfiakat. A nőnek mindig marad valami kis territóriuma: a háztartás, amennyiben fiatalon háziasszony is volt. A férfiak hamarabb lesznek tehetetlenek, nem szoktak hozzá, hogy ellássák magukat. (Ideje az öregségnek)
• Elfogadni tudni a másik halálát annyit jelent, mint elfogadni egy ‘soha viszont nem látást’, egy hang és gyengédség, esetleg gyűlölet megszűntét, melyek hordozói voltak a kapcsolatnak, belenyugodni a közösen elképzelt jövő szétfoszlásába, az örökös és végleges hiányba. (Gyászban lenni)
• Az emlékek ápolása a folyamatosság érzését és tudatát adja; a múlt beépítése a jelenbe és a gyermekeken át a jövőbe. A gyökértelenség a mai ember egyik nagy baja, sérülékennyé teszi ‘énünket’. Beszéljünk azokról, akik meghaltak, hogyan éltek, milyenek voltak, hogyan gondolkoztak, miben hittek, mit ‘tettek’ az életükkel, mit hagytak a következő nemzedékre, (Meghalok én is? A halál és a gyermek)
• De az ember mégis, mégis ragaszkodik. Húzza az időt. Pedig tudtam, hogy nem szabad. ‘A halál idejét sem siettetni, sem elhúzni nem szabad’ – tanítjuk. (Egész lényeddel)
• Minden halál a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel nem tud szembe nézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb terhesebb. (Gyászban lenni)
***
Legfrissebb hozzászólások