„Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb kincse, akkora, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz „ – írta róla Móra Ferenc.. ”
Tömörkény István
(1908)
Tanulmányait a szegedi piaristáknál kezdte, majd három évig a makói református gimnáziumban tanult. 16 éves korában a család elszegényedése miatt abba kellett hagynia gimnáziumi tanulmányait. Patikusinasnak szegődött, hogy el tudja magát tartani, majd gyógyszerész volt, ez a pálya azonban nem elégítette ki, függetlenségre vágyott, a maga ura szeretett volna lenni. Rokoni segítséggel a Szegedi Híradóhoz szegődött újságírónak. Bár az újságírás nem nyújtott biztos polgári megélhetést, Tömörkény írói tehetségének kibontakoztatására alkalmas volt. Sem érettségije, sem diplomája nem volt (a gyógyszerészséghez akkor még nem kellett oklevél), így be kellett vonulnia katonának, mint a nem kiváltságos társadalmi csoportok minden tagjának, a parasztoknak és a munkásoknak. Két évet a bosnyák-török határon szolgált, itt tanult meg szerbül. Egy évet pedig Bécsben szolgált, itt megtanulta a német irodalmi nyelvet is.
A leszerelés után maradt Szegeden, s elszegődött újságírónak, írónak a Szegedi Híradónál jóval frissebb szellemiségű Szegedi Naplóhoz. Remélte, hogy őt nevezik ki főszerkesztőnek, nem így lett. A tudós szegedi főrabbi javaslatára tisztviselő lett a Somogyi-Könyvtár és Városi Múzeum intézményében, Reizner János könyvtár- és múzeumigazgató mellé került mindenes munkatársnak. Reizner mellett sajátította el a könyvtári és múzeumi teendőket. Később elvégezte a könyvtárosi, majd a természetrajzi, a néprajzi és a régészeti tanfolyamokat. Reizner János halála után ő lett a könyvtár és a múzeum igazgatója egészen haláláig.
Embert próbáló feladat volt jóformán másodmagával, Móra Ferenccel együtt Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát gyarapítani, katalogizálni, szolgáltatni az olvasóknak, s a muzeológiai tudomány valamennyi területét gyűjteni, rendszerezni, foglalkozni numizmatikával, természetrajzzal, régészettel, helytörténettel, a képzőművészetekkel, s emellett Tömörkény feltett szándéka volt a néprajzi gyűjtemény kialakítása, gyarapítása. A szegedi néprajzi anyag azonban Tömörkény nélkül nem lett volna az, ami lett. Munkásságát radikális és következetes ideológiamentesség jellemezte, az irodalomban a naturalizmus eszközeivel dolgozott, az általa kiválasztott világ embereit életmódjuk, gondolkodásuk, nyelvük egységében ábrázolta, kis történetek, esetrajzok, alkalmi észleletek végtelen sorában.
Nem volt öncélú irodalmi munkássága és néprajzi gyűjtése, a korabeli Szeged lényegét ragadta meg, megmutatta azokat az embereket, akinek hátán épült a palotás Szeged. Sokat idézték, adták ki újra és újra műveit, de megérteni kevesen értették meg, a kortárs irodalomkritika csak fanyalgott, a mértékadó sajtó elsősorban humoros írásokat várt tőle, az akadémiai kritika felrótta részletrajzainak „terjengősségét” és túlzott néprajziasságát.
Manapság elsősorban novellistaként tartjuk számon és – sajnos a szükségesnél ritkábban – olvassuk.
Budai Éva
rovatvezető
*
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN: DÉLEBÉD
Halbőr Förgeteg János a szérűn kívül áll, a mellénye kigombolva, a kalap karimája lehajtva árnyékot adónak, s onnan nézi a nyomtatást. Az öregebb fia az ágy közepén áll, és hajtja a lovakat, a kisebbik gyerek favillával egyengeti a lovak elébe a nyomtatni valót, a két fogadott munkás pedig hordja a kévét a tött-helyre.
A nap magasan jár, az idő abban a tájban van, mikor az árnyékát egy lépéssel végigméri az ember, a szellő elült, a fűszál nem mozog, a meleg felülről nem „jön”, hanem szinte esik: világéletében tanyátlakó ember órája szerint azt jelenti ez, hogy dél van. Ami nyáj a pusztaaljban volt, elfeküdt, kocsi nem jár a tájon, csak a távol homokföldek fölött lebegteti csalóka játékát a levegővíz.
Förgeteg János fölemeli a kezét, és azt mondja:
– Huja.
A pihentető szóra előbb a pénzzel fizetett munkás áll meg, azután a saját gyerekei, legutoljára a lovak. Az utóbbiakat a legerősebb fiú kiköti a tanya háta mögé a vékony árnyékú enyhelybe, hadd pihenjenek. Azoknak ott a terített asztal: a hitványos fű, amit még meghagyott a nap melege.
Halbőr azután újra szól:
– Gyerünk önni.
Mennek be a tanyába; legelöl Halbőr, némi társadalmi modorra való oktatás szempontjából orrba rúgván a pitvar ajtaja előtt settenkedő kuvaszt.
A földdel tapasztott szoba hűs bensejében az öreg asztalon nagy kerek tálban áll a tarhonyás lé, elkészítve ahhoz értő módon mindennel, ami bele való. Körülállják az asztalt, maga az anyjuk tisztességtudóan lesimítván a kötényével a hátas széket, féloldalt foglal helyet a saroknál. Ő csak nézője a délebédnek, amit az is tanúsít, hogy csak öt kanál van kirakva, abból a fajtából, melyet kalánnak szokás nevezni, mivelhogy fából való, feketére van festve, a feketén megint szép zöld meg piros virágok látszanak – nagyobb tetszetősség okáért. Mellette nagy karaj kenyerek, a rozzsal kevert búza barnás színével, abból is öt szelve éppen.
Legelsőbben Förgeteg meríti a tálba a kanalat, s a szájához emeli az ízletes ételt azzal a tudással, amely már szokása a parasztikus embernek. Mert asztalkendő gyanánt a kenyérkaréjt szokás a kanál alá tartani, mert az elcsöppent ételért – messzirűl szedve – először is kár, másodszor meg nem tisztesség.
Förgeteg, ahogy az ételt műértve lenyelte, s egy falást tett a kenyérre, jóakarattal tekint az asszonyra.
– Jól van elkászolítva – mondja -, hanem egy kis hagymával tán jobban el löhetött volna bolondítani.
Az asszony a földre tekint, s a kötényével az asztal megkopott, fényes sarkát törüli serényen. Förgeteg így adja föl ezután a szót:
– Ögyetök, no.
Ez az utolsó hang az ebédnél.
Az öt kanál, mintha hajósok csapkodnák evezőkkel a vizet, ütemesen merül a tálba, a hajnalpirkadástól napközépig munkában állott ember törekvő szorgalommal szedi ki a tálból az ételt.
A kanalak egyszerre haladnak a tál felé, a másik kézben tartott kenyerek is egyszerre állnak oda az edény széléhez, azután kenyér és kanál egyszerre szorulnak a szájhoz. Az étel rohamosan fogy, a kanalak széles alja nagy mennyiséget vesz el belőle minden újabb támadásnál.
Egyszer ahogy Halbőr belemerít, koppan a fakanál, feneket ért. Nem fogyott ugyan még ki egészen az étel, mert van még a tálban vagy húsz kanálra való, de a koppanás azt jelenti, hogy kevés az már. Pedig még ennének, ha több volna.
A négy fiatal hirtelen – mint mikor a szél által kergetett felhő árnyéka átfut az országút fehér porán – összenéz, s a már félig útban levő kanalakat leteszik az asztalra.
Fölkelnek. A szoba sarkában gyékény van, arra letelepszik mind a négy. Előbb nagyot húznak a korsóból, azután a pipához nyúlnak, oda se tekintve az asztal felé.
Pedig Förgeteg, aki szedi tovább is kifelé az ételt, hívja őket vissza.
– Gyertök, no. Van itt még.
Az egyik napszámos, ahogy végighasal a gyékényen, és félkönyökére dűlve az ökölbe fogott bicskába aggatja bele a fogait, elütőleg szól vissza:
– Nem öhetnénk…
***
Kapcsolódó oldal:
Tömörkény István válogatott novellái
Legfrissebb hozzászólások