Arthur C. Clarke 2 évesen
(1919)
Sir Arthur Charles Clarke Minehead városában (Somerset, Anglia) született, és már gyermekként rajongott a fantasztikus történetekért. Általános és középiskoláit elvégezve 1936-ban Londonba költözött, ahol közhivatalnokként helyezkedett el. Már egészen korán, az iskolaújságokban publikálni kezdett, a legkülönbözőbb környezetekben játszódó kalandos történeteket írt. Hamarosan felfedezte a science fiction világát, s nem sokára sci-fi rajongói klubok magazinjaiban kezdett publikálni. Bemutatkozó írása, az Utazzon dróton! a teleportáció – tárgyak és emberek rádióhullámok formájában való utaztatása távoli helyekre – lehetségességét boncolgatta szatirikus hangvételben.
A második világháború idején Clarke a brit légierő kötelékében szolgált, egy új találmány, a radar kezelésére oktatta a katonákat. Leszerelését követően egyetemi tanulmányokba kezdett, tudományos fokozatokat szerezve fizikából és matematikából, amely témából 1945-ben doktorált. Tagja, majd elnöke lett a Brit Bolygóközi Társaságnak, amely úttörő szerepet játszott nemcsak Nagy-Britanniában, de az egész világon az űrkutatás és az űrhajózás népszerűsítésében.
Clarke volt az, aki 1945-ben felvázolta a geostacionárius pálya alkalmazását a távközlésben: az Egyenlítő fölött, harminchatezer kilométeres magasságban pályára állított három, a Földdel szinkronban keringő műholddal megoldható a vezeték nélküli kommunikáció a bolygón. A háború után jelent meg híres cikke: „Extra-Terrestrial Relays – Can Rocket Stations Give Worldwide Radio Coverage?” címmel, a brit Wireless World folyóiratban. 1954-ben javasolta az USA meteorológiai hivatalának, hogy használjanak műholdakat az időjárás előrejelzéséhez.
Huszonöt évvel később elképzelése megvalósult, azóta műholdakkal biztosítják a tengerhajózás, a légi közlekedés navigációját, telefonok, internet, személyhívók, tv-műsorszórás globális működését. Hosszú éveken át együtt dolgozott amerikai kutatókkal és mérnökökkel műholdak és földi állomások kiépítésén.
A geostacionárius pályát az International Astronomical Union (Nemzetközi Csillagászati Szövetség) róla nevezte el The Clarke Orbitnak.
Sir Arthur C. Clarke
(1930-as évek)
Kutatta a Nagy Korallzátony víz alatti világát is. Legutóbbi ötlete volt a rakétáknál lényegesen olcsóbb űrlift, a NASA már foglalkozik a megfelelő anyag keresésével.
Élete során számos elismerést kapott: Marconi ösztöndíjat, Franklin Institute aranyérmet, Lindbergh díjat, majd 1998-ban lovagi rangot II. Erzsébet angol királynőtől.
A sci-fi író
Körülbelül ezzel egyidejűleg mutatkozott be, mint profi író: 1946-ban az Astounding Science Fiction nevű amerikai lap megvette közlésre Kibúvó című novelláját. Ez az emberi faj fejlődését aggódó szemekkel figyelő idegenek üzenetváltásából áll, a végén egy meglepő csavarral. A humoros csattanó írói eszközét a későbbiekben is előszeretettel alkalmazta „egyperceseiben”.
Az 1950-es évek elején megjelent első regényei (Prelude to Space, A Mars titka, Szigetek az égben) azonban ebből a humorból semmit nem mutattak, alig nevezhetők többnek áttetsző irodalmi köntösbe bújtatott ismeretterjesztésnél. Annak azonban rendkívül érdekesek. Az első egy kétlépcsős űrhajó megépítéséről szól, amellyel az ember végre eléri a Holdat.
A visszatérő egység egy vitorlázva leszálló űrrepülőgépet vizionál. A második (e korai művek közül az egyetlen, amely magyarul megjelent A Mars titka címmel) a vörös bolygó meghódításáról szól, melynek során növényi és állati életet is felfedeznek, és a Phobos begyújtásával tervezik fölmelegíteni az égitestet, hogy alkalmassá váljon a tömeges kolonizációra. A harmadik egy vetélkedőn űrutazást nyert fiút kísér el egy Föld körül keringő űrállomásra, amely két másik hasonló szerkezettel együtt geostacionárius pályán kering, többek közt telekommunikációs célokat szolgálva.
Az 1948-ban írt, majd 1951-ben publikált Az őrszem című elbeszélésben a Holdon idegen eredetű tárgyat találnak. Ez másfél évtizeddel később csírájául szolgált a Stanley Kubrickkel közösen kidolgozott 2001. Űrodisszeiának, amely mérföldkővé vált úgy a science fiction irodalom, mint a science fiction film történetében. Clarke életművében ezzel a novellával jelentkezett először az a metafizikai vonulat, amely az emberiség jövőjében az istenképet nagy hatalmú idegen lényekkel helyettesíti. Kitűnő példa erre az 1953-ban megjelent A gyermekkor vége című regény. Ebben segítő szándékú földönkívüliek érkeznek bolygónkra, de jobbító terveiket kis híján meghiúsítja, hogy külsőre az emberi hiedelemvilág ördögeire emlékeztetnek. Mindenképpen itt említendő még két világhírű novella, az Isten kilencmilliárd neve (Megjelent a Riadó a Naprendszerben című kötetben), illetve A csillag. Az előbbi tibeti szerzetesekről szól, akik egy szuperszámítógép segítségével akarják leírni a Mindenható valamennyi nevét, mert az drámai változásokat hozna el az Univerzumban, utóbbi pedig egy expedíció küldésének története egy felrobbant szupernóva maradványaihoz, amely hatással volt a Földre. Mindkét elbeszélés elnyerte a téma legrangosabbnak számító angolszász díját, a Hugót.
Sir Arthur C. Clarke
(1960)
Miután az 1960-as évek nagy részét ismeretterjesztő könyvek írásával töltötte, majd a 2001. Űrodisszeia sikere visszavonzotta Clarke-ot a sci-fihez. Ez egyben máig a legismertebb műve. Az Űrodisszeia film ötlete már 1964-ben felmerült Stanley Kubrickben. Ötletével felkereste Clarke-ot, majd hamarosan elkezdték közösen írni a film forgatókönyvét. Emellett Clarke párhuzamosan a regényt is írta. A filmet 1968-ban mutatták be, az akkori közönség azonban értetlenül állt a film előtt, néhány héten belül kikerült a mozikból. Azóta azonban kultuszfilm lett. A regény csak néhány hónappal a filmbemutató után jelent meg.
Az ekkor már világhírű szerző következő regénye, a Randevú a Rámával nemcsak bestseller lett megjelenése évében, 1973-ban, de a kritikusok is elismerték értékeit: több mint fél tucat nemzetközi díjat söpört be szerte a világon. Ez az ambiciózus történet egy óriási, idegen űrhajó felfedezéséről szól, ami az emberiséggel mit sem törődve halad át a Naprendszeren, olyan küldetést teljesítve, mely alapjaiban rengeti meg a Föld népeinek vallási és természettudományos világképét.
Az 1975-ös Birodalmi Föld újabb forradalmi újításokat hozott Clarke prózájában, ezúttal társadalmi kommentárok formájában. Teljes egyenjogúságot hirdet faji hovatartozástól és nemi orientációtól függetlenül, de figyelmeztet a klónozás etikai veszélyeire is.
Az 1979-ben megjelent Az éden szökőkútjai az űrlift tudományos elméletét propagálta, amely olcsóbb alternatívával válthatná ki a pazarló rakétás űrutazást. A könyv végére megépül egy gigantikus űrállomás is, ami valóságos gyűrűként öleli körül a Földet, egész bolygónyi embernek szolgáltatva új otthont. Rajongói nagy döbbenetére Clarke bejelentette, hogy ez az utolsó regénye, de szerencsére ezt az ígéretét nem tartotta be.
Az 1980-as évek elejének eredményei az űrkutatás terén arra sarkallták, hogy újragondolja és folytassa a „2001” történetét. A 2010. Második űrodisszeia is megfilmesítésre került, majd idővel két további kötet is napvilágot látott, cselekményét 2061-be, illetve 3001-be helyezve.
A szerző egészségi állapota azonban romlani kezdett. Egy ifjúkori fertőzés szövődményeként fokozatos izomsorvadással járó súlyos idegrendszeri betegség alakult ki nála, amely idővel tolószékbe kényszerítette, és jelentősen rontotta munkabírását is. 1956-tól kezdve egyre több idejét töltötte a második otthonának tekintett Ceylon szigetén (ma Srí Lanka), és a diagnózist követően mindinkább visszavonult ide a világtól. Írói ötletei szerencsére korántsem apadtak el, azonban kidolgozásukra már nem maradt energiája. Ennek tulajdonítható, hogy 1988-tól kezdve csaknem minden könyvéhez társszerzők segítségét vette igénybe.
Mindig a megbékélés ügyét propagálta hányatott sorsú választott hazájában, amiért 1994-ben még Nobel-békedíjra is felterjesztették. Később pedig egy rendkívül csúnya, ám végül teljességgel alaptalannak bizonyuló pedofília-vád hercehurcáit követően 2000-ben az angol királynő lovaggá ütötte.
Kezdetben a NASA mérnökével, Gentry Lee-vel dolgozott együtt, így született meg a Randevú a Rámával három folytatása, valamint a magyarul is olvasható Bölcső. Az ezredfordulón sikerült végre azt az ideális kollégát megtalálnia, aki maximálisan osztotta világnézetét és a tudomány iránti elkötelezettségét, Stephen Baxter személyében. Ez a már saját jogán is világhírű angol sci-fi író megtiszteltetésnek vette az idős mester felkérését, együttműködésük négy kötetet eredményezett, köztük az Űrodisszeiákra reflektáló Időodisszeia-trilógiát (Az Idő Szeme, Napvihar, Elsőszülöttek).
Nevét viseli az Arthur C. Clarke Foundation,[2] az Arthur C. Clarke-díj, valamint a 4923 Clarke kisbolygó.
Forrás: wikipedia.hu
Legfrissebb hozzászólások