SYLVIA PLATH gyermekeivel
Első verse nyolc éves korában jelent meg. Édesapja korai halála egy életen át kísérte. Már főiskolai évei alatt volt öngyilkossági kísérlete. Verseiben mindent megörökített, amit átélt, gondolt és érzett. A Cambridge Egyetemen töltött évei alatt ismerkedett meg Ted Hughes angol költővel, akihez később feleségül is ment. Házasságuk néhány év után véget ért. Fiatalon, 31 évesen öngyilkos lett.
Első kötete, a The Colossus, bár kedvező kritikákat kapott, de későbbi munkáihoz képest ezek a versek sokkal konvencionálisabbak. Az 1965-ben posztumusz kiadott Ariel c. kötet verseit már a letisztult, szikár formavilág, dísztelen nyelvezet jellemzi. Verseiben számos témát feszeget; foglalkoztatják például gyermekkora rossz emlékei, apja halála, az életét körülvevő tárgyak idegensége. Fiatalkori lelki válságáról vall az 1963-ban – első ízben Victoria Lucas álnéven, majd halála előtt a saját nevén – kiadott önéletrajzi regényében, Az üvegburában:
A tulipánok túl nyugtalanok, itt tél van.
Nézd, milyen fehér minden, csöndes, hófödte.
Tanulom a békém, fekszem egyedül, csöndben,
Mint a fény e fehér falakon, az ágyon, e kézen.
Nem vagyok senki; robbanásokhoz semmi közöm.[…]
(forrás: wikipédia)
SYLVIA PLATH: SZILFA
Ruth Fainlightnak
A mélységet ismerem. Tapintom a gyökeremmel.
Te félsz tőle,
Én nem: visszahúz.
Hallod bennem a tengert?
Az elégedetlen morajt?
A semmi hangját, múló őrületedét?
A szerelem árnyék.
Hogy fetrengsz, sikoltasz érte,
Paták dobognak, hallod, hogy szalad?
Tüzes vágtában egész éjszaka
Követlek, míg fejed kő lesz, párnád gyep,
Hangot, visszhangot ad.
Vagy méreghangokkal etesselek?
Eső esik most, nagy a csend.
Arzéngyümölcse bádogfehér.
Megszenvedtem a naplementék aljasságát.
Gyökérig perzseltek,
Vörös rostjaim kiégett, fölmeredt drótok.
Széthulló darabjaimból nő fütyköserdő.
Süvít az erőszak,
A szemlélődést nem állja: üvöltök.
Nem könyörül a hold sem: vonszol magával,
Meddő és kegyetlen.
Bánt a holdsugár. Vagy én akaszkodtam beléje.
Engedem. Elengedem.
Frissen műtötték, sovány és lapos.
Rémálmaid hogy kisajátítottak engem!
Bennem lakik a kiáltás.
Éjjel portyára indul,
Kiveti a hálóját, szerelmet keres.
Megrémít a bennem kushadó
Sötétség,
Borzas, lágy moccanások, komisz rosszindulat.
Felhők múlnak és szétterülnek.
A szerelem pótolhatatlan arcai?
Ezért kavarodik föl a szívem?
Nem bírok el több tudást.
Fojtogató ágak közt fölvillanó
Gyilkos arc – kié?
Álnok savak csókja:
Az akarat bénul. Ezek a lassú, magányos bűnök
Ölnek, ölnek, ölnek.
(Lázár Júlia fordítása)
Legfrissebb hozzászólások