Szalatnyay József: Tersánszky Józsi Jenő portréja
Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve.
Magyar Helikon/Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1981, 236. oldal.
Tersánszky Jakab és Fox Etelka elsőszülött gyermekeke, Tersánszky Józsi Jenő Nagybányán, 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradó éjszaka jött világra. 1906-ban érettségizett szülővárosában. Eredetileg festőnek készült, de apja nyomására jegyzőgyakornok lett Szapáryfalván. 1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára.
Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Első novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg első írása 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel később, 1911-ben novelláskötetét kiadta a Nyugat Könyvtár.
Tersánszky Józsi Jenő az I. világháborúban önkéntesként vett részt, 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezett vissza Budapestre, ahol háborús élményeit Viszontlátásra, drága című regényében örökítette meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, Tersánszky első igazi nagy írói sikere is ehhez fűződik.
1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek.
Tersánszky Józsi Jenőt kilátástalan anyagi helyzete, a folyamatos nélkülözés annyira megviselte, hogy 1921. június 16-án öngyilkosságot kísérelt meg, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Szerencsés megmenekülése hírét olvasta az újságban az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári (1896-1960), aki levelezni kezdett az íróval, s végül 1921. szeptember 8-án Budapesten, a Józsefvárosban házasságot kötöttek.
Gyors egymásutánban születtek művei, köztük a Kakuk Marci ifjúsága, ami 1921-ben jelent meg, és amely fő művének, a ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok című regényét, majd 1922 júliusában a lap főmunkatársai közé került.
A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élő csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is.
Érdeklődése ezzel egy időben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház tűzte műsorára Szidike című darabját, amelyet később átdolgozott. Ettől kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak. 1927-ben a három évvel korábban megírt A céda és a szűz című kisregényét „szeméremsértőnek” találták, emiatt két havi börtönbüntetést kapott, melynek egy részét letöltötte. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regős együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.
Tersánszky Józsi Jenő
(Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 12.)
1940-től mint újságíró riporter dolgozott a Híd című lapnak, két évvel később itt jelent meg Félbolond című regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. 1948-tól állami évjáradékban részesítették, Párizsban is megfordult. 1950-től kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni. 1952-ben felkérték, hogy a magyar írók által Rákosi Mátyás 60. születésnapjára összeállított köszöntő kötetbe írjon. Tersánszky A nadrágtartógyáros címmel írt egy művet. Az alacsony Rákosiról köztudott volt, hogy nadrágtartót hordott. A hatalom ezt Rákosi kigúnyolásának vette. Az írás természetesen nem került be az ünnepi kötetbe.
Munkakedvét ezek után se vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ő is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.
1960-ban hunyt el felesége, akit példás odaadással ápolt élete végéig.
Utolsó jelentős műve, a Nagy árnyakról bizalmasan című emlékezésgyűjtemény 1962-ben jelent meg, ebben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával.
1965 nyarán másodszor is megnősült, Szántó Margitot vette feleségül.
Halála előtt még megérhette néhány színházi bemutatóját. A János-kórházban hunyta le szemét örökre, 1969. június 12-én.
Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.
Három évtizedig élt Budán az Avar utcában. A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, nemegyszer – utcai – tilinkó játékával is elbűvölte az éppen arra járókat. Mindennapos vendége volt a környék szép számú borozójának, kocsmájának. Asztalánál a művésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a „TF”-es hallgatótól a Déli pályaudvar „Tüzép” telepének szenes emberéig.
(forrás: wikipedia.hu)
Kapcsolódó alkotások:
Legfrissebb hozzászólások