1952. július 29-én született ANDRASSEW IVÁN újságíró, író, költő

Volt segédmunkás, hentes, szerkesztő és tudósító is. Számtalan szerkesztett antológiája mellett írt novellát, publicisztikát, verseket is.

Cseke Gábor írta róla: „Megértem őt, amint méregeti eddigi életének széltét-hosszát, “rendbe tenni, amit még lehet és érdemes”. Magam meg, aki mindenek előtt az író embert, a finom megfigyelőt kedvelem benne, 111 haikujába temetkezem. Valamikor, 2009-ben, amikor mutatványának nekivágott, gúnyverssel köszöntöttem:
haikukat ír egy barátom,
egyet, kettőt, százat, s belátom,
jól áll neki, mint a kimenő-
re készülő cseléden a
kimonó

A 111 haiku elkészült…. Valami ősi vajákos gesztusnak engedelmeskedve, a fejembe vettem, hogy miként a szőlőt szemelgetjük, együltömben átolvasom őket, s amíg ezzel foglalkozom, amíg élnek bennem a sorai, nem érheti baj a barátomat. Netán ácsolhatok az élményből egy életkaput, amelyen szabad az átjárás minden irányban. Szemelgetés közben 35 olyan haikut találtam a 111-ből, amiket külön csokorba kötve, egy életkapura terítve, meg is lobogtatnék ország-világ előtt: beléjük fér minden, ami élet, szorongás, félelem, pusztulás, kérdezz-felelek… Kinőtték az általam rájuk aggatott kimonót…”

A.I. egy szép mondata 2005-ből: „Nekünk az a dolgunk, hogy írjunk, mert hátha kíváncsi rá valaki a tűz körül, vagy egy masina előtt. A többit elvégzi a társadalmi és technikai evolúció. Jó lesz az új világ is, mint ahogy ez is csodálatos.”

FÉNY

Láttad? Bejött, és kiment.
Most várhatunk itt estig, hogy
visszajön-e, vagy mi lesz. Bejött,
és kiment, mint valami kúszó féreg,
ami semmiből van,
és nem is egyenesen mozog,
ahogy elvárható az ilyentől,
hanem az ajtón át a konyha közepéig jutott,
onnan a nagyszobába, bejárta az ágyat,
megállt a nagyapám képén,
csillámlott egyet a szemén,
éppen csak érintett, szinte cirógatott egy virágot,
aztán megfordult, vissza a konyhába, és kiment.
A kutya utána kapott.
Volt neki illata. Olyan ózonos, de mégis
rózsaszínnek mondanám, ha lenne olyan,
hogy rózsaszínű ózon.
És ha lény volt? És ha elé kellett volna állnom,
hogy belém ütközzön?
Hogy bemenjen a szemembe,
és kijöjjön a másikon,
fölszippantva, amit gondolok:
ember vagyok, itthon vagyok,
és illene velem szóba állni,
ha már nem kopogott, csak bejött és kiment,
ez a jöttment dolog, illene törődni!
De ez nem törődött.
Talán, mert csakugyan lény volt. Értelmes.
És most mégis a rabjává tett. Itt várom majd estig,
aztán virrasztok hajnalig,
mert hátha éjjel érkezik,
és az már bizonyosság lenne.
Miért én vagyok az, akit az ilyenek mindig megtalálnak,
de sohasem méltatnak semmire?