Volt újságíró, nyelvtanár, könyvtáros. Nagyapja Tóth András szobrász, édesapja Tóth Árpád költő, férje Hollós Korvin Lajos író volt. Fia Hollós Máté zeneszerző.
Sok embernek a Zsebtévé, illetve Hakapeszi Maki vagy Csilicsala varázsló jut róla eszébe. Vagy persze, hogy ő Tóth Árpád lánya. Ezért különösen fontos, hogy ismerjük őt magát, a költőt is.
Versei mellett vagy inkább azzal összefüggésben egyik legizgalmasabb műve az a prózai napló, amelyben megírja a Magzattal című vers keletkezésének történetét; a gondolatok formába öntésének, a szavak kiválasztásának, a verslábak megformálásának szinte minden pillanatát.
Ő maga erről így írt: „Nyersen őszinte, konkrét ábrázolása ihlet és mesterség küzdelmeinek.”
Költői szándékát pedig így fogalmazta meg: „Manapság mintha többen írnának, mint ahányan olvasnak verset. Én mégis makacsul elsősorban az olvasóhoz szólok.” – merthogy Tóth Eszter mindenekelőtt ember és költő volt.
TÓTH ESZTER: PRIMITÍV SIRATÓ
Van jó férjem, gyámolom.
Felnövő fiam is, támaszom.
Magam is erőben vagyok még,
épkézláb asszony.
Mégis, amióta
takarja a sír dombja
anyámat, ki nevetve mondta:
„Ne félj, míg engem látsz!”
bizony félek.
EMBERI MADÁRDAL
Csillagok hátán csillagok.
Hát aztán! Én meg én vagyok.
Világ, nem is egy, de száz egymás hegyén.
S ha ezerszer is annyi! Én vagyok én.
A boldog.
Míg száguldanak a befejezett égboltok, –
alacsony szobájában az ügyetlen,
ki új eget indít, az egyetlen.
MAGZATTAL
Héjas, leveles homályok
szunyó baba-szörnye,
ó, szarucska, szellemecske,
szájas-orras bőnye,
sűrüdöznek már az egek
vélünk, a kék bozsgók.
Surló-körlő kerubgömbök
– mint esők a kosbort –
vernek zizgő kozmoszokkal.
Ó, a rezge ázás!
Ó, mi: súlyok vastagában
suhogás és rázás!
Vérré vált jó vacsorámat
öltözik a dédek,
rég kipendült mozdulatra
csuklót húzva, térdet,
míg a sors már vetkeződik
dédből és kerubból,
alábukni, hol a nyálkás
anyavíz kuruttyol
meleg iszapomban. Ó, mi:
megcsobbant fehérje,
lápos, puha karikákban
egymás huga, férje,
elpattanók: mamára és
bubájára. Emlőn,
bélen a mocskocska mézgák
– szent lucskaink – ömlőn
halálokkal repedező
mindenségnek ó, mi:
sárga tejjel, zöld sarakkal
összeraggatói.
(Egy kis szubjektív – Személyesen ismertem Esztert. Baráti társaságban sokszor volt lehetőségem vele beszélgetni. Sohasem Tóth Árpád lánya volt. Hanem egy végtelenül bölcs, művelt, okos asszony. És nem mellesleg költő is. 🙂 )
Legfrissebb hozzászólások