Kassán született, felmenői szászok voltak. Édesapja királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke. Két nagybátyja is jogtudor volt. Apai nagybátyja Grosschmid Béni, a magyar polgári jog egyik legnagyobb formátumú tudósa. Három testvére volt: Kató, Géza és Gábor. Öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé.
Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, ő volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezenkívül vezércikkben üdvözölte nagy „kollégáját”.
A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. 1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket.
Ezt követően írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd rendes tagjává választotta. Megírta Füves könyvét, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gyűjteményes kötetét, valamint a Sirály című művét is.
A német megszálláskor feleségével elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.”
1948-ban döntő lépésre szánta el magát a család: augusztus 31-én elhagyták az országot. Olaszországban, a campaniai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nincs kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna.
Kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni. Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a HALOTTI BESZÉD című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása.
Végül elhagyták Olaszországot, és New York-ba költöztek. Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. Megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. 1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos, amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később, az 1960-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New York-ból a Szabad Európa Rádión keresztül a MENNYBŐL AZ ANGYAL című versével üzent a magyaroknak.
Miután megkapta amerikai állampolgárságot, jelent meg a Napló 1945-57. Ebben a kötetben mondta el, miért hagyta el szülőföldjét, és bemutatta az emigráció kezdeti időszakainak keserveit. 1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte feleségét, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat.
1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Itt már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Közben meghalt felesége és híres filmrendező öccse is. Látogatókat már alig fogadott. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
MÁRAI SÁNDOR: HOL VAGYOK?
Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, – kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! – az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! – hol vagyok?
MÁRAI SÁNDOR: FÜVES KÖNYV (részletek)
33. Arról, hogy szabadok vagyunk
Mikor hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra, kitől kapták ezek az emberek hatalmukat? S mit tehetnek ellened? Elvehetik javaidat, szabadságodat vagy életedet? És aztán? Parányi mikroba, fertöző baktérium is elveheti életed, mely törékeny és mulandó, mint a rovarok élete. Nem, a leghatalmasabb úrnak sincs igazi hatalma lelked fölött, s ezért tehetetlen, ha te igazságos vagy, s ő igazságtalan. Csak akkor tehet ellened valamit, ha téged bűnben talál, s ő igazságos. Ezért ne arra gondolj, mit mondasz majd a nagy úrnak, hogyan viselkedel; csak arra gondolj, hogy szabad vagy, amíg igazságos vagy, s a nagy úr tehetetlen igazságod ellen.
63. Arról, hogy a dolgokat meg kell várni
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.
202. Önmagamról
Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.
Legfrissebb hozzászólások