119 éve, 1905. április 11-én született JÓZSEF ATTILA. Az Ő születése napja 1964 óta A magyar költészet napja.

„Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.” – írta a Curriculum vitae-ben. Kevés súlyosabb mondatot lehet tőle idézni. Életrajzi összefoglalót pedig nem érdemes. Elég, ha a verseit olvassuk. Rendszeresen. Akár minden napra egy József Attilát. Lélekgyógyító.

KESERŰ NEKIFOHÁSZKODÁS

Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok –
Tudom előtted el nem sáppadok.
Azt, amit adtál – megvan épen – vedd el!
‘sz csak hitegettem magam a Neveddel.
Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.
Vagy nem is adtál, én véltem bolondul,
Hogy számon élet – szöllő mustja csordul.
Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.
Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.
Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.
Odaadom a vérem is, ha kéred.
– Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred.
Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tőlem a talentumod.
Ó szörnyű Isten, látogass meg engem!
Jóságod úgyis mindhiába lestem.
Tudom, előtted el nem sáppadok,
Gyere Úristen, nézz meg, itt vagyok.

VÉGÜL

Kazánt súroltam; vágtam sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú leányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.
Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szivembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feledtető, de bérdaloknál.
Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.
Villogó szívű, győzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.
De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.