Van valami jelképes abban, hogy Vámbéry Árminnak, a nagy Ázsia-utazónak egyik lába születésétől fogva béna volt, ő maga nyomorban nőtt fel, apa nélkül, egyetemet pedig nem végzett. Éppen mindaz, amit ma „hátrányos helyzetnek” mondunk, roppant ambícióval ruházta fel a törékeny gyermeket és a szegény sorsú ifjút, hogy végül a hírnév csúcsaira röpítse, nemcsak a magyar tudományos életben, hanem a szultán birodalmában vagy a londoni szalonokban is.
Hogy Vámbéry 1831-ben született-e vagy egy évvel később, maga sem tudta bizonyosan, nem lévén kötelező anyakönyvezés a régi Magyarországon. A tudós születési dátumát így a hagyomány teszi 1832-re. A Pozsony megyei Szentgyörgyön született kisfiú egészen apró gyermekként jutott árvaságra, anyjával együtt szinte koldusbotra. Nyolcéves koráig nemigen tanult mást, mint Mózes öt könyvét héberül, hozzá komplikált vallási kommentárokat; igaz, a magyar nyelv is kötelező volt a kicsinyek számára, otthon pedig a család és a szomszédság németül beszélt.
Vámbéry Ármin
(Szentgyörgy, 1832. március 19. – Budapest, 1913. szeptember 15.)
magyar orientalista, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja
A tréfa mögött, mármint hogy csak az első négy-öt nyelv elsajátítása nehéz, van némi logika: a gyermek Vámbéry már tízéves kora előtt írt, olvasott és beszélt két nem indoeurópai nyelvet (a hébert és a magyart), és jóllehet ki tudta volna róla, hogy híres orientalista lesz, német nyelvtudása európai látókörrel ruházta fel – potenciálisan legalábbis. Érdekes az atmoszféra, amelyben ez a testi hibás, koldusszegény kisfiú felnőtt: a dunaszerdahelyi protestáns elemiben, majd tandíjmentes iskolaelsőként a piarista gimnáziumban merőben más szellemi légkörbe került (a papoknál a társalgás nyelve is a latin volt még; íme a negyedik nyelv!). Így három felekezet szigorú – ha nem is bigott – légkörében elméje is korán nyiladozni kezdett, még gyermekfővel felfigyelt például a való élet és a tételes vallások ellentmondásaira.
Az iskolaelső kisfiú tehát ingyenesen tanulhatott, és közbe férfivá edzette a nyomor: kolostori csizmatisztítóként keresett néha pár garast, „és ha egy szelet kenyér, egy sült krumpli jutott neki, ő volt a legvidámabb diák a padban” – írja róla Hazai György. Vámbéry a pozsonyi bencéseknél folytatta gimnáziumi tanulmányait, Bécs szomszédságában, ahová kisdiákként el is jutott még a forradalom előtt, és látta V. Ferdinánd királyt kikocsizni. De látta a nagy idők vézna kis tanúja Kossuthot, Batthyányi Lajost és Eötvös Józsefet is a pozsonyi diétán.
Miközben az 1848-49-es forradalom és szabadságharc távoli mennydörgésként vonult el a látóhatár mögött (s ebben a zsidókat emancipáló magyar forradalomban Vámbéry hazafivá érett), a tizennyolc éves ifjú nem ülhetett az egyetem padsoraiba, nem volt rá pénze, hanem nyelvtudását kamatoztatta szerte az országban, úri családoknál, házitanítóként. A Délvidéken támadt föl érdeklődése a török nyelv iránt, s innen már csak egy lépés vezetett a nagy eszméig: Kőrösi Csoma Sándorhoz hasonlóan meg kellene keresnie a magyarság homályos őshazáját, valahol a keleti török népek barbár világában, az Oszmán Birodalom határain túl.
Élete alkonyán azzal a rokonszenves őszinteséggel, ami sajátja volt, be is vallotta: önmagát is megtévesztette, amikor túlságosan bízott fényes elméjében, remek nyelvkészségében, amely sohasem párosult szakképzettséggel a nyelvek birodalmában. Az abszolutizmus sivár éveiben nem mindenki fogadta szívesen az ötletet, hogy egy fiatal házitanító Konstantinápolyban tökéletesítse török ismereteit, hiszen a szultán fővárosában még szabadon mozogtak a Kossuth-emigráció hősei. Másfelől viszont a magyar tudósok, közöttük is Eötvös József szívesen támogatta a kellemes modorú, tudós ifjakat: hátha valóban fényt deríthet ez a sánta fiú a magyar eredetkérdésre.
Vámbéry Ármin dervisruhában
(1860)
Így szállhatott gőzhajóra 25 évesen Vámbéry Ármin, hogy azután a Fekete-tenger felől hajója befusson a Boszporuszba, 1857 tavaszán. Bámulatos, hogy egyetlen fillér nélkül hogyan volt képes fönntartani magát ebben a hangyabolyban. Reggelente sohasem tudta, hol ebédel majd, este meg hol vacsorázik, kikötői munkásoknak és kávéházakban üldögélő kalmároknak mesélt és olvasott föl török históriákat, így keresett mindig néhány garast. A Kelet világa egzotikus volt, mélységesen züllött, teli kalandokkal, kémekkel és csavargókkal, igaz viszont, hogy az iszlám válogatás nélkül, mintegy demokratikusan mindenkit a keblére ölelt.
Megbíztak benne a magyar emigránsok is pedig hát lehetett volna osztrák spion: barátságot kötött Türr Istvánnal és Kmetty tábornokkal. Az utóbbi mutatta be az első nagyúrnak mint házitanítót, és innen már csak egy lépés, hogy 1859-ben Rifat pasának, a volt külügyminiszternek a palotájába is eljusson, földrajzra, francia nyelvre oktatva a „nyugatosodni” kívánó török előkelőket. „Küzdelmeim” című nagyszerű önéletrajzi írásában Vámbéry elmondja: a magyar kúriákban mindig éreztették vele, hogy házitanító, koldus és zsidó, itt viszont bensőséges barátja lehet szegénynek és gazdagnak, mi több, a Resid effendi megtisztelő nevet kapja, ami becsületes urat jelent.
Sztambulban kezdi publicisztikai karrierjét is, külföldi lapok tudósítójaként. A hanyatló Oszmán Birodalom belső eseményeiről tesz éles megfigyeléseket, egyszóval „törökszakértő”, egyúttal jó sora van, szép ruhákban jár és hátaslovon érkezik vendéglátóihoz. De egyetlen perce sem adja föl tudományos célkitűzését: felkutatni „a magyar nemzetnek és nyelvének titokzatos és máig is tisztázatlan eredetét”. És ez rokonszenves.
Páratlan türelemmel készül a nagy feladatra: levéltárakban kutat a magyar múlt török emlékei után, de közben a nagy álom mindig az marad, hogy eljusson oda, ahová Marco Polo óta jóformán senki európai; a keleti törökök, a csagatájok közép-ázsiai világába. Már ekkor feltételezi, hogy a magyar őstörténet, származást és nyelvet Belső-Ázsiához fűzi sok láthatatlan szál, amelyek közül egyet Kőrösi Csoma, a nagy előd, egészen Tibetig gombolyított.
1858-ban jelenik meg első tudományos munkája, itt Sztambulban, egy német-török zsebszótár, amelyen először szerepel Wamberger Ármin neve magyaros alakban, Vámbéryként. 1861-ben rövid időre visszatér Pestre hogy megszerezze a Tudományos Akadémia támogatását a keleti utazáshoz, és ugyanennek az évnek a végén már hajón lebeg Trabzon felé, hogy onnan öszvér és teveháton jusson el a távoli Teheránba, vad hegyek között.
Vállalkozása életveszélyes, mert úticélja még barbárabb világ.
Cholnoky Jenő földrajztudós, Almásy György Ázsia-kutató, Déchy Mór geográfus, Lóczy Lajos földrajztudós, Vámbéry Ármin Közép-ázsiai utazó, Sven Anders Hedin svéd földrajztudós.
1906. Magyarország
(FOTÓ: CHOLNOKY TAMÁS / FORTEPAN)
A Kaspi vizétől Kínáig mindenféle emírek, szultánok, rablók és kiskirályok kormányozzák Belső-Ázsia roppant térségeit, s ezek a „testvérként” annyira áhított keleti-törökök – fanatikus muzulmánok. Akiről kiderül: álruhás európai, nyomban vesztőhelyre hurcolják, de várhat rá kínosabb halál is. A türkmén nomádok, a buharai kánság, Hiva és Afganisztán harcosai egymást is mészárolják, fosztogatják, rabszolgának adják el. Az idegen számára elegendő egy óvatlan kézmozdulat, egy furcsán ejtett szó, egy gesztus – és akkor máris tudják róla: nem „igazhitű”. 1863-ig ezért Vámbéry Teheránban vesztegel, vagy bejárja az ország jelesebb városait, sóvár szemmel figyelve a Mekkából visszafelé araszoló karavánokat: az a sok rongyos rabló képű ember mind hazafelé tart, oda, ahol talán a magyarság bölcsője ringott egykoron.
Ráadásul a „keleti kérdés” klasszikus kora ez; a cár birodalma és az angolok Belső-Ázsia uralmáért, Indiáért küzdenek, intrikával és fegyveresen. Két nagyhatalmi érdek csap össze a szikkadt pusztákon, ezt kell még figyelembe vennünk a terület gyilkos belviszályai mellett.
1863 márciusának végén sikerül végre „Resid effendinek” egy karavánhoz csatlakoznia, rongyos álruhában papír és ceruza nélkül, hiszen az a halálát jelentené. Tudós és kissé bogaras dervis álorcáját ölti, sivatagi rablók között él, állandó életveszélyben. A buharai és a hivai kán személyesen fogadja, pusztán azért, hogy kifaggassák, nem az angolok kéme vagy a cár futára-e, s most jól jön jártassága a török nyelvben és szokásokban. Még így is az életével játszik, amikor Kabulban a katonazene ütemére dobban lábával: ez európai szokás és kis híján az életével fizet az apró gesztusért.
Végül Szamarkandig jut el, kopár vidéken, láncra fűzött rabszolgák és marcona lovasok között, majd afgán földön át jut vissza ismét Teheránba. Most meri csak lejegyezni tapasztalatait, amelyekből később remek útleírása ölt testet, a „Dervisruhában Közép-Ázsián át„. Egyszeriben híres ember lesz, egyetlen okból: ráirányul a brit diplomácia figyelme. Íme egy keleti szakértő, aki nem elméleti ember! Pesten fanyarul fogadják egykori támogatói, mert végül is utazásának tudományos eredménye szegényes: a magyarság eredetét továbbra is homály fátyolozza. Annál jobban érzi magát Londonban: tudósok, diplomaták, katonák lesik minden szavát, még Viktória királynő is meghívja a windsori kastélyába. Útleírása előbb jelenik meg angolul, mint magyarul, a nagy érdeklődés pedig olyan embernek szól, aki mintegy Őfelsége akaratlan szolgálója lett a cár hatalmi törekvéseivel szemben.
Vámbéry Ármin
az 1900-as évek elején
Harminckét éves ekkor, nevét a fél világ ismeri, de Pest közömbös, irigy. Mivel csak bécsi ajánlásra nevezik ki egyetemi előadóvá, a hazai közvélemény gyanakvással fogadja, a tudósok pedig botcsinálta nyelvésznek tartják, nem is minden ok nélkül. Nemsokára maga is megnehezíti a saját dolgát: sajátos elmélete robbant ki heves tudományos vitát, amely 1870-től a századfordulóig kavarog. Ez a híres „ugor-török háború”. Lényege: Vámbéry, figyelmen kívül hagyva, hogy a magyar alapszókincs vitán felül finnugor eredetű, részben a keleti török nyelveket tartja az alapforrásnak (bár ebben sem következetes, mert a finnugor réteget nem tagadván le, „vegyes” származásról beszél), részben viszont összekeveri a nyelv és az etnikum fogalmait, s a magyarságban a „büszke és vitéz” törökség jellemvonásait emeli ki. Amikor a vita a hírlapok hasábjain dúl tovább, érezhetően túlcsapott már a tudományos polémián; ez politikai kérdés. A kiegyezés utáni Magyarországon népszerűbb a „vitéz török” eredet gondolata, semmint a „halszagú finnugor atyafiságé”.
Az évtizedes vita végül Vámbéry vereségét hozza. Budenz József és Hunfalvy Pál bizonyítja be, hogy török forrásait Vámbéry önkényesen kezeli, a nyelvtudomány pedig már ekkoriban is olyan szakma, amelyhez tudományos vértezet szükséges.
Fájó pont ez a tehetséges ember karrierjében. Kiváló műveket alkot ugyan a török nyelvtörténet és kultúrhistória területén, a belső-ázsiai néprajztudományban, politikai-publicisztikai munkássága is érdekes. Igaz, az angol-orosz ellentét gyökereit sohasem képes feltárni, az iszlám világát pedig túlzottan idealizálja. Tudományos veresége ellenére Vámbéry Ármin nemcsak kiváló elme volt, de megnyerő egyéniség is. Élete végén nagy sikerű memoárt írt („Küzdelmeim”), amely ma is érdekes kortörténet és remek olvasmány.
1913-ban hal meg a nyelvtudós és híres utazó, de hogy 81 esztendősen-e vagy 82 évesen, örökre titok marad.
(Szuhay-Havas Ervin)
Irodalom:
Hazai György: Vámbéri Ármin. Budapest 1976.
Pusztay János: Az „ugor-török háború” után. Budapest 1977.
Kapcsolódó alkotás:
Legfrissebb hozzászólások