1912. február 28-án született ALFONZÓ (Markos József) artista, színész, humorista

„Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt” – írta művészetéről Kornis Mihály.

Az épület falai között a XX. század legnagyobb szórakoztatói, többek között a fiatal Alfonzó, Feleki Kamill, a Latabár fivérek, Rodolfó léptek fel, itt debütált szerzőként Rejtő Jenő is.

Már gyereknek is erős fizikumú volt, ezért gyermekkorában besegített édesapja baromfi-kereskedő üzletébe. Az iskolát korán elhagyni kényszerült, mivel egyik tanárával komoly konfliktusba került. Először a Róka és Társa cégnél lett autószerelő inas, de hamarosan inkább cirkuszi artistának szegődött. Ezzel kiváltotta családja neheztelését: egy ismerősükhöz Strasbourgba küldték, ő azonban ehelyett Párizsba ment, ahol nyolc hónapot töltött, és a Renault autószerelője volt. De ez sem tetszett neki, hazatért, és megint artista lett, majd Bulgáriába, Szófiába szegődött. Itt, mint a „Hortobágy legyőzhetetlen bikája”, birkózószámával járta az országot, Várnában azonban egy török ellenfél legyőzte. Erre hazatért, és előbb kereskedősegéd lett egy divatüzletben, de fizikai adottságai ettől az állástól is segítettek neki megszabadulni. Így lett varieté-táncos. Ez azonban még nem jelentette a színpad és a porond közti választást: Olaszországba szerződött táncosnak, de utána ismét egy vándorcirkuszhoz csatlakozott. Utána az Arizona varietébe szerződött parkett-táncosnak. Felfigyelt rá Miss Arizona, akivel később közösen is fellépett. Innen később azért tették ki, mert összeverekedett egy Festetich gróffal. A Kék Egér mulatóból az útja Egyiptomba vezetett, majd Szudánba, Libanonba, Szíriába és Törökországba. Ezután Olaszország mozivarietéi következtek (együtt játszott például Marcel Marceau-val és a fiatal Louis Armstronggal), majd a párizsi Olympia varietéhez szegődött.

Hazatérve a Shanghaj Bárban, később az Arizona varietével szemközti Moulin Rouge-ban táncolt. Baráti viszonyba került Kiss Manyival és Latabár Kálmánnal. Színészi karrierje Joe Stan művésznéven akkor indult, amikor Flaschner Ernő, a Moulin Rouge nagy hatalmú tulajdonosa felfigyelt parodizáló kedvére és színpadra küldte. Amikor egy rendelet megtiltotta angol és francia nevű művészek fellépését, korábbi művésznevét fel kellett adnia. Új, egész életre szóló művésznevének az az eredete, melyről ő maga nyilatkozott egy tévéinterjúban, hogy a rádióban meghallotta azt a hírt, hogy meghalt XIII. Alfonz spanyol király, és ezt a nevet választotta spanyolos formában.

1944 elején behívták munkaszolgálatosnak, de megszökött és bujkált. A munkaszolgálat emlékét őrzi későbbi, szinte védjegyévé vált „Idefigyeljenek, emberek” szlogenje, egy emberséges keretlegény szólította így őt és társait. 1944 októbértől műtőssegéd volt a Rókus kórházban. Egy itt megismert sebesült orosz tiszt tolmácsaként Szegedre került, ahol beállt segédszínésznek.

A háború után újra Budapesten élt. Jó ideig Rodolfo partnere volt a Fővárosi Nagycirkuszban, majd a Royal Színház tagja lett, ezután a Vidám Színpad társulatához csatlakozott, ami a vándor évtizedek után a megállapodást hozta számára. Egészen nyugdíjazásáig majdnem megszakítás nélkül itt dolgozott.

Alfonzó Darvas Ivánnal, Fock Jenővel és Kazimir Károllyal 1969-ben a Parlamentben a kiváló és érdemes művészi díjak átadása után. Előttük balra egyedül Mezey Mária

Reklámfilmekben is szerepelt, az autónyeremény-betétkönyv reklámjában hallható közismert szlogenje, a „Nekem teljesssen mindegy (hogy melyik kocsit nyerem)”;. szintén híressé vált.
Folyamatosan látható volt a tévében, főként kabaréjelenetekben. Egyik legnépszerűbb alakítása a Keménykalap és krumpliorr tévésorozatban Bagaméri, az elátkozott fagylaltárus. Saját tévés show-műsora volt a parodisztikus Alfonzó Világszínháza.

Egy Mester Ákosnak adott interjúban így mesélte el, hogyan lett artista:

„Hát úgy, hogy én akkor már birkóztam az MTK-ban, súlyt emeltem, gyűrűztem, és jártam az Alpesi falu nevű zenés-táncos vendéglőbe, ahol gyönyörű pincérnők szolgáltak fel, tiroli ruhában, mély dekoltázzsal és olyan keblekkel, hogy Madonna mia! A műsorban fellépett egy szépfiú, tánc-, erő– és életművész, aki ott próbált a színpadon s már hatodszor ejtette el a nőt. Én meg a libaszállító kosárral az ölemben, hentesruhában, -kötényben ott üldögéltem és röhögtem rajta. A nő már tiszta kék-zöld volt, az izompacsirta pedig szótlanul tűrte, hogy a főnök ordítozzon vele. Fakezűnek nevezte meg szarházinak, ha jól emlékszem és amikor meglátta, hogy én ott röhögök a nézőtéren még megtoldotta: „Látod, te seggfej, ezt a nőt még ez a tróger is elkapná!” És én meg fölszóltam: „ne trógerozz, az édesanyád!” Ment a szöveg egyszer csak azt mondja: „na gyere föl, ha olyan nagy a pofád!” Fölmentem. Elsőre elfogtam a nőt. Hát így lettem artista; fogó ember. Nemsokára már Szófiában léptem fel egy lokálban. Kérdezték: táncolni tudok-e? Hát úgy táncoltam körülbelül, mint a Jumbó elefánt. Nevettek rajtam, de igazából nem az volt a fontos. Szasa, a góré beöltöztetett egy trikóruhába, ördögnek, a mamát – Szasa nagyon fiatal feleségét – emelgettem; úgy röpködött a levegőben, mint egy angyal. De a legangyalibb nem az volt, hogy mindenáron el akarta csábítani az ördögöt, hanem, hogy 14 nap múlva jött volna a fizetés, de se Szasa, se góré, se senki. Elmentek. Megszöktek. Akkoriban kezdtem birkózni.”