124 éve született Fekete István író, számos regény, ifjúsági könyv és állattörténet szerzője

Fekete István
(Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.)

Fekete István 1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Első vadászélményeit kisgyermekként szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi.

Az elemi iskola első négy évét (1906–1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron, a polgári fiúiskolában kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött.

1917 végén önként bevonult katonának, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1919-ig káplárként szolgált.

1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el.

Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra.

1924 januárjában a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett.

Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba.

Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Fekete István író otthonában, pulikutyájával.
Budapest, 1967. november 29.

Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit (1930–2013) 1930-ban, fia, István 1932-ben. Fekete Edit középiskolai tanulmányait a budai Sacré Cœur-rend leányiskolájában végezte. 1949-ben, alig 18 évesen elhagyta a családi otthont és a Sacré Cœur-rend tagja, apáca lett, még ebben az évben azonban Ausztriába emigrált, mivel feloszlatták a rendet. 1989-ben a Vorarlberg tartományban található Bregenz leánygimnáziumának iskolaigazgatójává választották. 2013 februárjában hunyt el.

István fia a gödöllői Premontrei Gimnáziumban tanult, az 1956-os forradalomban való szerepe miatt 1956 decemberében hagyta el az országot. 1957-től 1963-ig Kanadában, 1963 óta pedig az USA-ban, Chicagóban él. Dolgozott mint masszőr, fizikoterapeuta, sportklub-igazgató, üzleti közíró a milliós példányszámú Chicago Tribune című napilapnál. Három diplomája van. Később laptulajdonos-főszerkesztője volt az 1905-ben alapított magyar hetilapnak (Chicago és Környéke). Elbeszéléseit 1970-től európai, kanadai és amerikai magyar hetilapok közölték. 1985 óta állandó heti rovata van az emigráció legismertebb és a világ összes kontinensén olvasott lapjában, a Kanadai Magyarságban.

Fekete István kezdetben a Nimród című vadászújságba írt, eleinte szakcikkeket és vadászélmények leírásait, azonban a szerkesztő és vadászíró Kittenberger Kálmán néhány líraibb elbeszélését is elfogadta, és bátorította a kezdő írót.

1934 körül ébredt rá, hogy irodalmi pálya áll előtte és hogy vágyik is rá, hogy komolyan foglalkozhasson írói terveivel.

Kittenberger 1935-ben bemutatta a kezdő írót a már befutott, népszerű Csathó Kálmánnak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy legyen, aki a szépirodalmi pályáját egyengetni tudja. A találkozásból életre szóló barátság lett, Csathó pedig valóban mindent megtett, amit egy mentor tehet: tanácsokkal látta el Feketét, bátorító kritikákat írt róla, és még műveivel is kilincselt különböző kiadóknál. A feltörekvő író több, később életmeghatározónak bizonyuló irodalmi pályázaton is sikerrel indult ekkoriban. Így születtek jelentős korai regényei, a Koppányi aga és a Zsellérek.

1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett.

1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltozás után, 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort. Ez a máig az évtizedes agyonhallgatás által sújtott regény az író korai, de nem az utolsó mesterműve.

1936-tól 1945-ig főképp a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők című folyóirat szerzőgárdájába tartozott (ahogy Csathó is), amire nagyon büszke volt (mert így Gárdonyival, Tömörkénnyel és Krúdyval került közös platformra), bár írásai egyre több más lapban (pl. a Budapesti Hírlap, Ünnep, Esti Újság, Pesti Hírlap, Híd) is megjelentek és egyre nagyobb népszerűséget hoztak. Főképp novellákat írt, ezek kezdetben magukon viselték a Horthy-korszak “barokkos” és érzelmes légkörét, mivel főleg a középosztály és az úri osztály nőtagjai voltak az olvasótábor; társadalmi vagy érzelmi konfliktusokat tárgyalnak, és szinte kivétel nélkül heppienddel végződnek.

1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, és csak szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tag valaki. A taglétszám maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetett, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága hat könyv, és a nagy sikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.

Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe, vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársai voltak Kittenberger Kálmán, a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán, neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond, világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert, a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán, a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg.

1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írott művei miatt. A politikai rendőrség, az ÁVO is súlyosan bántalmazta emiatt.

Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol sem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.

A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdett érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan katolikus íróként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.

Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.

Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend kápolnáját. Az egykori Szajkó, ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta.

1960-ban József Attila-díjjal tüntették ki a Tüskevár című regényéért. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk.

Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát.

Nagyon erős dohányos volt. 1968-ban szívinfarktust kapott. 1970-ben újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el, de gyerekei kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”.

Fia szerint apja az írásaiból kiérződő antikommunizmus, antiliberalizmus, antikozmopolitizmus és az előbbiekkel szemben álló nemzeti érzés, hazaszeretet, kereszténység, istenhit miatt vált vörös posztóvá a párt által irányított irodalmi vezetés szemében, ezért próbálták munkásságát kicsinyíteni, elhallgatni, ifjúsági regényírónak titulálni.

Az irodalmi életben sem nagyságának megfelelően kezelték. Könyveit ugyan kiadták és az olvasók között ezek népszerűek is voltak, de politikai okokból például több lexikonban hiányosan vagy egyáltalán nem szerepelt. Az Akadémiai Kiadó 1965-ben megjelent Magyar irodalmi lexikon I-III. kötetében foglalkoznak ugyan vele, de életével, munkásságával kapcsolatban az alábbi tényeket kihagyták:

Egyik versét már 14 éves korában közölte a Zászlónk című, népszerű ifjúsági folyóirat;
1940-ben írta a Hajnalodik című drámai színművet, melynek nagy sikerére jellemző, hogy több mint száz folytatólagos előadást ért meg a budapesti Magyar Színházban;
1941-ben ő írta minden idők egyik legnagyobb sikerű – és nagy szenzációt kiváltó – magyar filmjének, a Dr. Kovács István-nak a forgatókönyvét;
1942-ben írta a Túlsó part és a Féltékenység című film forgatókönyvét;
1943-ban írta az Aranypáva című film forgatókönyvét;
1941–1948 között több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett;
Az 1940-es évek elején az egyik legkeresettebb és legsikeresebb magyar író volt;
Csí című könyve 1942-ben megjelent német nyelven;
1936-tól az akkori évek legjelentősebb irodalmi-társadalmi folyóirat – az Új Idők – rendszeresen közölte novelláit, folytatásos regényeit. (Hajnal Badányban, Emberek között, Végtelen út, Gyeplő nélkül);
A Kisfaludy Társaság tagja volt, ami 1945 előtt a legnagyobb írói elismerésnek számított.
Az Akadémiai Kiadó által először 1966-ban kiadott és még 1982-ben is megjelent A magyar irodalom története 1919-től napjainkig című 1105 oldalas összefoglaló műben, politikai okból egyáltalán nem szerepelt. Fekete István nem szerepel az úgynevezett irodalmi kánonban még halála után 50 évvel sem. Elégtétel viszont, hogy Jókai után Fekete a legolvasottabb magyar író.