Iskolás éveiben hamar kitűnt rajzkészségével, iskolatársairól készített vázlatokat. Egyikük volt Antonin Proust, aki később a szépművészetek minisztere lett és 1913-ban kiadta Manet-val kapcsolatos emlékeit, amely nagyban hozzásegít Manet művészetfelfogásának megismeréséhez. Egy alkalommal, Diderot–ról vitatkozva Manet felkiáltott: „Az a fontos, hogy az ember saját korához tartozzék, és azt fesse, amit lát.” Ez volt Manet korai megnyilatkozása művészi hitvallásáról.
ÉDOUARD MANET: Zene a Tuilériák kertjében, 1862 (National Gallery, London)
Manet-ból a családja tengerésztisztet szeretett volna nevelni, de hamarosan tudomásul vették, festő szeretne lenni, ezt engedélyezte apja, így Thomas Couture műtermét kezdte látogatni. A merev felfogású mester nyomasztólag hatott rá, ezért inkább a Louvre-ban másolt, mint ahogyan ez a korban akkor divatos volt. Chardin, Velázquez, Rembrandt, Correggio munkáit másolta. Firenzében lemásolta Tiziano Urbinói Vénuszát. Sokat utazott Európában a nagy festők nyomában. Legnagyobb hatással Velázquez volt rá, magával ragadta a hajdani sevillai mester látszólagos könnyedsége, színvilágának elevensége és dinamizmusa.
Első jelentős alkotásainak egyike szabadtéri vázlatok után készült: Zene a Tuilériák kertjében. Ezután állította ki a Reggeli a szabadban című képét. Ez a képe nagy botrányt kavart, de később a fiatal festők számára mintakép lett. A spanyol témák nagyon vonzották, ennek a betetőzése volt egy nagyméretű kép, amely spanyol bikaviadalt ábrázol, címe: Epizód egy bikaviadalról, ez esetben a nagy spanyol festők utánzásával vádolták a kritikusok. Szépet, jót, őszintét festett Manet, de munkáival csak megütközést váltott ki, ilyen körülmények között nem csoda, hogy számos korai képét összetépte. Az utókor számára sajnálatos, hogy Manet saját alkotásainak megsemmisítése egész élete során szokása maradt, nyilván nagy szerepet játszott ebben a visszautasított, meg nem értett alkotásainak sora, e felett érzett fájdalma, a kudarc érzése.
Édouard Manet: Olympia 1863
Útkeresése eredményeképpen kiállításra nyújtotta be az ő saját Vénuszát, az Olympiát. Az Olympia egy kurtizánt ábrázol az ágyán mezítelenül, amint éppen egy nagyon szép virágcsokrot hoz számára néger szolgálónője. Mind a közönség, mind a kritikusok fel voltak háborodva, a közönség az „erkölcstelenség” miatt, a kritikusok pedig „szakmai” kifogásokat kerestek. Pedig mérföldkő ez a kép Manet festészeti technikájában is, míg a Reggeli a szabadban képnek csak a témabeállítása volt merész, addig az Olympiánál elmarad a Salon festőire jellemző vastag sötét aláfestés, a színek itt kivilágosodnak, a kompozíció síkszerűvé válik, a színek széttörésével kontraszthatásokat ér el.
Ha megfáradt, csendéleteket festett, ezekhez nem kellett élő modell, vagy gyors vázlat, a virágok, a gyümölcsök békésen várakoztak, míg a festő lefestette azokat. Barátaival (Monet, Renoir, Caillebotte) a tenger és a folyók mentén elterülő tájak pillanatról pillanatra való változásainak tanulmányozásában volt elmerülve. Mégis egyes tengeri képein nem annyira a táj, hanem inkább a csónakban ülő emberek ábrázolása került előtérbe. Szinte feltör Manet festészetében újra és újra a realizmus, megragadni egy élettel teli jelenetet, talán ezért is tartották őt életében nagy realistának, a fiatal Cézanne a realista festőt csodálta benne.
Látszólag mindig könnyedén „váltott”, realizmusból impresszionizmusba, impresszionizmusból realizmusba. A majdani impresszionizmus eszközeivel tudta igazán érzékeltetni a szépséget, a különöst, a rendkívülit, a mindennapit és a magányt. Utolsó nagy képe A Folies-Bergère bárja, központi alakja az italok felszolgálásával foglalkozó kisasszony, csinos alakja a teremnek a tükörben visszaverődő látványa és a bárvendégek tarka forgataga, s a gázlámpák fényénél feltűnik a tökéletes magány.
Édouard Manet: A Folies-Bergère bárja (1881-82)
Manet mindent tudott ábrázolni, szinte csoda, hogy őt követően is oly hatalmasat tudtak felmutatni a különböző irányzatok és technikák, de ebben része volt Manet-nak is. Ezen utolsó nagy képe végre elnyerte a közönség tetszését a párizsi Salonban, a Francia Becsületrenddel tüntették ki érte. Élete utolsó hónapjaiban virágcsendéleteket festett, egészségi állapota egyre romlott, bal lábát amputálni kellett, végül 1883. április 30-án meghalt.
Legfrissebb hozzászólások