1895. január 17-én született MÉCS LÁSZLÓ premontrei szerzetes, költő, lapszerkesztő

1915-től írt verseket. Volt plébános, rendfőnök, lelkipásztor, a Vigília főszerkesztője; verseinek előadóművészi színvonalon előadója is.
Rónay László véleménye érdemel figyelmet: „Mécs László csakúgy, mint szerzetes papként, verseiben is az evangélium szociális igazságait kívánta kifejezni, az elesettek, a segítségre, irgalomra szorulók érzésvilágát szólaltatta meg, nevelni akarta az embereket, felvillantva előttük a krisztusi reményt, megmutatni nekik, hogy a lelki káoszból csak a kereszténység elfogadása és követése jelentheti a kiutat. … Nem nagyon érdekelte, hol jelennek meg művei, közlésre adta őket fűnek-fának, s ezzel sok félreértést keltett, sok félremagyarázásra adott okot, ugyanakkor fehér reverendájában, kivételes előadói tehetségével azoknak a krisztusi elveknek volt a megtestesítője, amelyekre az emberek szomjaztak, s amelyek meglétét a háború és az utána következő forradalmak cáfolni látszottak. Mécs László nemcsak költő volt, hanem Isten szavának gyújtó hatású trombitása.”

Ars poeticájaként talán érdemes idézni a Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld… című versének két utolsó versszakát:
…..
Most konferenciáznak a nagy szélhámosok,
hogy csírában megöljék, mi újra él, mozog…
S míg lakomákon dőzsöl, ki milliókat ölt:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!
Testvéri szánalomból a szívem rádorombol:
Bátyám, én lelket oltok az evangéliomból,
midőn kobzom jóságos zenéjű verset költ:
vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld!

MÉCS LÁSZLÓ: FÉNYT HAGYNI MAGUNK UTÁN
Az élet örök búcsúzás,
ó bárcsak tudnánk távozáskor
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Belészeretni a szívekbe,
apostolokba, mártírokba,
hogy átadják a századoknak,
a századok az ezredeknek!
Fényt hagyni, mint a Messiás!
Vagy legalább, mint az anyák,
kik egyre jobban megragyognak,
minél sötétebb lesz az éj
és minél jobban porlanak
a bánat – barna hant alatt.
Fényt hagyni, mint a jó anyák.
Vagy legalábbis, mint a Nyár,
amely almákba és diókba
szerette édes álmait
és édességével világít
a hosszú – hosszú tél alatt.
Fényt hagyni, mint a drága nyár.
Vagy legalábbis, mint a Nap,
melyet elnyelt az alkonyat,
de a legbúsabb éjben is
világít még a gyöngyvirágban,
a liliomban, mécsvirágban.
Az életünk olyan tünékeny.
Óh, szent fényt hagyni volna jó!