A magyar szentimentalizmus egyik jelentős alakja.
Nemesi családban született. 1772-ben lépett be a pálosok márianosztrai klastromába, ahol felvette a a Pál nevet. Ezután került a nagyszombati egyetemre, ahol Dugonics András és Katona István tanította; megismerkedett Barcsay Ábrahámmal is, majd bölcsészdoktorrá avatták. Hamarosan Budára költözött, emiatt itt folytatta teológiai tanulmányait. Ekkorra már neves költő volt, kapcsolatba került Bessenyei Györggyel és a „testőr-írók” körével.
A pesti irodalmi és társasági élet, olvasmányai s egy titkolt szerelem egyre inkább elidegenítették a papi életformától, 1780-ban mégis pappá szentelték. 1781 novemberében a felsőelefánti klastromba, Nyitra megyébe rendelték elöljárói, majd az ottani próbaév leteltével a székesfehérvári gimnáziumhoz helyezték át az első osztályt tanítani. Levelei szerint életének legszomorúbb két esztendejét töltötte itt.
1784 júliusában betegen Veszprémbe vitette magát, ahol szeptember 5-én meghalt, 28 esztendős korában. A veszprémi római katolikus ferences templom kriptájában nyugszik.
A magyar irodalmi múltból Gyöngyösit választja költői példaképül a jelen irodalma számára. Életében csak néhány alkalmi munkája látott világot. Ezek közül is a legismertebb: Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál. Legnagyobb erénye az érzelmek és hangulatok változékonyságának visszaadása, a látomások költői megjelenítése.
*
EGY SOHAJTÁS
Elmultak az idők, midőn nyájoskodtunk,
Édes barátságnak karjain mulattunk,
A szomoru telek borongnak egünkön,
Nem futkoz a tréfa nyelvünkön, szivünkön.
Igy tünik el minden mulatság végtére,
Ezer gyötrelem vár ember életére.
Mikor arany időt igértünk magunknak,
Nem tudtuk még számát jövendő bajunknak.
Csak mikor a közép tengeren evedzünk,
Akkor vesszük észre, melly nagy veszedelmünk!
EGY FOHÁSZKODÁS
Már könnyü pacsirta tollas magzattyával,
Fiaival nyőstén pintyőke s kannyával,
Kirepült fészkéből! – lebeg a szellőkön,
Élődik szérükön, cseveg a mezőkön:
S még jó barát távol nyög jó baráttyától,
Távol örömitől, távol hazájától!
Ó kegyes szerencse! hozd el már nyaramat,
Hogy én is elhagyván magánosságamat,
Repülhessek Buda kedves sziklájára,
Ifju nyájosságim hiv kalibájára.
Ott előbbször versek kegyes istenének
Gyujtom temjényemet, s Muzsák seregének,
Azután barátom dobogó szivére,
Dőlök boldogságom menedékhellyére.
Legfrissebb hozzászólások