Zúzoros, enyheges és társaik

Nem is tudjuk pontosan, mikor született Bodrogkeresztúron nagy nyelvújítók, Barczafalvi Szabó Dávid, talán 1752-ben, de legalább hosszú életet élt, ami a 18., 19. századi íróinknál ritkaság. 1828-ban hunyt el Sárospatakon. Ebben a szellemi központban végezte el a híres református főiskolát, de külföldön is járt ifjúkorában.

1787-ben látott napvilágot Barczafalvi leghíresebb és egyben leghírhedtebb műve, a Szigvárt klastromi története, ami egy német regény fordítása, és olvasásához külön szótárra lenne szükség a benne hemzsegő, akkor is és ma is érthetetlen új szavak miatt (kettőspont – popont, cipő – lábtyú, miniszter – tanaknok, emlékmű – emlep, fogalom – gondolyag, egyetem – mindeményelem, rektor – mindeményelem mindenese).

Mint lelkes nyelvújítónk, Barczafalvi javasolta az „idegen” latin hónapnevek helyett az alábbi sorozatot:
zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes, fagyláros.
Írása a pozsonyi Magyar Hírmondó olvasói között nem derültséget, hanem felháborodást keltett; kétszáz törzselőfizető nyomban lemondta a lapot, amelyik nyolc év után, 1788-ban meg is szűnt.
Mielőtt mi is bosszankodnánk, gondoljunk arra, hogy Kazinczy Ferenc (1759–1837) – egykori iskolatársa – kemény bírálata ellenére is elismerte, hogy Barczafalvi azért „ada nékünk néhány… gyöngyszemet, s mely nyereség volt az!”

Száz ilyen „gyöngyszem” ma is csillog, mert hová is lennénk Barczafalvi ilyen leleményei nélkül: ábra, arány, belváros, cikk, csontváz, felület, külföld, mondat, művész, naptár, olvasmány, szerep, szerkezet,  társadalom és zongora?
Hiszen a nagy Kazinczy is küzdött a magyar nyelvvel, s amikor a Hamlet híres monológjának fordításával küszködött, így kezdte a fordítást: „Lenni vagy nem lenni, ez itt a göcs.”