1795. október 31-én született JOHN KEATS angol költő

John Keats
(London, 1795. október 31. – Róma, 1821. február 23.)

Az angol romantikus költők második generációjának kiemelkedő – Byron és Shelley mellett – alkotója, „A SZÉPSÉG KÖLTŐJE”.

Verseit csupán négy évvel halála előtt jelentették meg. Élete során a kritikusok nem mindig nézték jó szemmel a munkásságát, de a 19. század végére az egyik leghíresebb angol költővé vált. Keats költészetét leginkább a nagyon érzékeny és érzelmes képi világ jellemzi, amit az olvasó az ódái olvasása közben vehet észre legkönnyebben. Keats teljes lényével nyitott volt a szépség minden jellegű befogadására, valamint sokat foglalkozott a boldogság és azon belül is saját boldogságának nyughatatlan keresésével és annak leírásával.

Leghíresebb verssora:

“Beauty is truth, truth beauty – that is all, ye know on earth, and all ye need to know.”

“A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” (Tóth Árpád fordításában)

„Minden igaz, ha szép; s szép, ha igaz –
ezt tudjátok; mást nem kell tudnotok!” (Nádasdy Ádám fordításában)

JOHN KEATS: CSITT, CSITT!

Csitt, csitt! Csöndbe tipegj, kedvesem az éjben!
Alszik az egész ház, de leselkedik rád,
édes Izabellám, a kopasz féltékeny,
hiába is húztad fejére a sipkát –
hiába siklasz úgy, mint hajnali tündér,
mely táncol a habon, ezüst vízgyűrűknél.

Csitt, csitt! Félve emeld könnyű lábaidat!
Egy nesz, vagy annyi se, s a kopasz fölriad.
A levél se rezzen, a patak se csobban –
csönd van, lecsukódik az éj álmos szeme,
cserebogár dünnyög, hallgatja álomban,
halálra bűvölve, halk éjjeli zene.

Az őrködő hold is eltün szemem elül,
gúnyból-e, jóságból, felhőbe menekül,
nincs fáklya az éjbe, messze tűz se remeg,
édes Izabellám, csak ajkad és szemed.
Nyisd ki a kilincset! de az égre – halkan!
Meghalunk mindketten, ha megcsörrenik csak.

Végre! – s most ajkadat virágos ágyadban –
aludjon az öreg, szikrázzon a csillag,
mirólunk álmodik a szunnyadó rózsa,
tüzünktől bimbózik első kakasszóra.
Tojást költ a galamb, dala ideröppen,
míg csókolom ajkad vacogó gyönyörben.

(Kosztolányi Dezső fordítása)