Először Lia című kisregényével 1917-ben az Érdekes Újság pályázatán keltett feltűnést. Ekkortól számos verse és novellája jelent meg a Nyugatban. Stílusára az avantgárd és a dadaizmus volt hatással. Később Bécsbe emigrált, ahol a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett, majd a bécsi Ma és a berlini Sturm munkatársa is volt. Ezután Párizsban telepedett le, majd az olaszországi Perugiában is élt, ahol megírta Az óriáscsecsemő című művét, amely a magyar avantgárd egyik kiemelkedő darabja.
Hamarosan elkezdte írni A befejezetlen mondat című háromkötetes regényét, amelyet 1937-ben fejezett be, de csak egy évtized múlva adtak ki. Írásait nem közölték túl nagy számban, művek fordításával kereste meg kenyerét.
1945 után sorban jelentek meg régebben ki nem adott művei: Alvilági játékok, Szemtől-szembe, Jókedv és buzgalom. 1950-ben és 1952-ben jelent meg a Felelet című, eredetileg tetralógiának tervezett regényének I. és II. kötete. A II. kötet megjelenése után kialakult vita a dogmatikus kultúrpolitika hibáit tükrözte.
1956 júniusában a Petőfi köri sajtóvitában a pártvezetést egyoldalúan bíráló felszólalása után kizárták a pártból. 1956–1957 telén a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány ellen lépett föl, ezért 1957-ben kilencévi börtönbüntetésre ítélték. Büntetését 1961-ben felfüggesztették, majd teljes amnesztiát kapott. 1963-ban novellagyűjteménnyel (Szerelem) tért vissza az irodalmi életbe.
Legismertebb művei: Lia, Az óriáscsecsemő, A befejezetlen mondat, Felelet, Simon Menyhért születése, Niki. Egy kutya története, Szerelem, G. A. úr X-ben, A kiközösítő, Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról, Kedves bópeer… , Újabb napok hordaléka, A félfülű.
DÉRY TIBOR: VERS
Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betűit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólítottak.
S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorútok
csörögve széthull mint az őszi lomb.
A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.
Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékítsük – szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.
(A vers a Nyugat 1934. évi 1. számában jelent meg.)
Legfrissebb hozzászólások