1919. április 7-én született GÁBOR MIKLÓS Kossuth-díjas színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja

Gábor Miklós 1919. április 7-én Zalaegerszegen született. Apja mozitulajdonos volt, gyermekkora a filmek bűvöletében telt, Clark Gable és Sir Laurence Olivier alakításai nagy hatással voltak rá. Műveltségét a gazdag családi könyvtár is megalapozta, tinédzserként már eredetiben olvasott Proustot és Gide-et. Remekül rajzolt, középiskolás korától kezdve naplókban rögzítette érzéseit és gondolatait.

Gábor Miklós Hamlet szerepében
(Madách Színház)

A Színművészeti Főiskolán végzett 1940-ben. A főiskola után szerződött a Madách Színházhoz, majd közel egy évtizedig a Nemzeti Színház színésze volt. Ezután ismét a Madách Színház tagja lett. Naplót írt 1954-1966 között, amit a Szépirodalmi Könyvkiadó adott ki „Tollal” címmel. 1970-től kezdett rendezni. Volt a kecskeméti Katona József Színház tagja, majd a Népszínházhoz szerződött. A nyolcvanas években ismét a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1991-től haláláig a Független Színpad színésze.

A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma színészként: 134, rendezőként: 10. Ugyanitt kétszázkilencvenöt színházi fotón is látható. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Első felesége Ruttkai Éva, második felesége Vass Éva színművésznő volt.

Gábor Miklós 1998. július 2-án hunyt el Budapesten. Emlékére felesége, Vass Éva (Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész) 2000-ben megalapított a Gábor Miklós-díjat, amelyet minden évben a legjobb Shakespeare-alakításért ítél oda a szakmai kuratórium.

A kuratórium elnöke Koltai Tamás, 2000-től 2015-ig, haláláig; tagok: Ascher Tamás, Meczner János, Spiró György. 2016-ban Kelecsényi László elnökölte a testületet. 2017-től a Gábor Miklós-díj bizottság elnöke Ascher Tamás rendező, tagjai: Meczner János rendező, Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, Spiró György író, Stuber Andrea színikritikus.

GÁBOR MIKLÓS: KÓRHÁZ A VILÁG
(részletek)

Szeptember 6. szombat
Kétszer is kinn voltam Évával „sétálni a szabadban”. (Háromszor kétszáz lépés egy-egy alkalommal.) Mintha estére mégse fáradtam volna ki annyira, mint szoktam. De legbelül csak ott lapul a félelem. Estére Éva is mindig elveszti kissé az egyensúlyt. Egy nagy család? Egy igazi család? Vagy tanítványok kedves, okos társasága? Valaki, valakik kellenének Évának is, nekem is. Amikor este a kutyával elvonul a lakás másik végébe, s én itt maradok az ő ágyán, mindig hiányozni kezd. (Ezt szó szerint kell érteni.) De ilyenkor már bennem az altató első adagja is. Napközben Babits-verseket mondtam magnóra.

Szeptember 9. kedd
Éva szerint mióta kijöttem a kórházból, ma vagyok a legnormálisabb, nyugodt, de aktív. Én bizony nem tudom. Éva olyan részleteket mesél egy korszakról, amikor nagyon erős fájdalomcsillapítókat kaptam, hogy csak csodálkozva hallgatom: mint egy utolsó stádiumában szédelgő narkós, úgy néztem ki, és folyton azt követeltem tőle, erőszakoskodtam: „Mosolyogj!” (Valami ilyesmire valóban emlékszem.) Amikor a kórházból hazafelé tartottak, Jutkával még sírtak is. Ma bementem infúzióra. A 31-es szoba üres volt, besütött a nap, kedvem lett volna ott maradni. Közben meg irtóztam a kórházi léttől. Ismerősöket keresek. (Barátaim nincsenek.)

Szeptember 20. szombat
Éva első előadása. Számomra? Egy egész este Éva nélkül. A lábam mind rosszabb. Semmit nem látni rajta, de nem tudok rálépni. Ha fekszem (most éjszaka negyed öt), akkor (a fájdalomcsillapítók ellenére) elviselhetetlenül fáj vagy mit csinál, úgyhogy egyedüllétemben jajgatok, siránkozom, imádkozom.

Szeptember 22. hétfő
A prof önkritikát gyakorol a lábamat illetően. Ettől nem leszek jobban. Ha lenne emberi hely, benn maradnék a kórházban, de nincs. Holott ez könnyíthetne valamit Éva életén. (Ma ismét játszik. Tatár Eszter a konyhában dolgozgat, és sétáltatja Rozit.) Most meg attól tartok, hogy a sok fekvéstől majd idetartozó fájdalmak kezdődnek újra. Stikában – természetesen – mindig valami lappangó másféle bajtól félek. Lányom telefonál. Saskia tegnap minden szemmel látható ok nélkül kétszer elesett. Mindkét kezével és mindkét lábával vannak már bajok. Ismét kórházban van.

Október 18. szombat
Ma is itthon. Nehezen járok, de élek. A kritikusok tönkretették a magyar színházi életet. Persze a reagálásokkal – például Á. O. – együtt. Felelősek ezért a szemétért. Rendben van. A Hamlet rossz volt, tudom. De mégis egy korszakot jelentett, valami szépet, valóban azt, valami nemzeti kincs volt. Ezt pedig nem lehet elvenni, ha egyszer volt. Kossuth nagyságát semmiféle leleplezés, kritika nem kisebbítheti: a szobra ott áll minden falu főterén. De azt is tudni kell, hogy a Hamlet rossz volt. Ez ugyanis éppúgy történelmi tény, mint ami utána jött, belőle lett.Csak a színészek tartják életben a színházat, és néhány rendező szakember, aki ért a színészekhez.

November 6. csütörtök
Első reggelem, hogy egyedül megyek a fürdőszobába. Fura fordulat: a kórházban éppen hogy életképtelennek bizonyultam. Vágfalvy tán rosszul megválasztott nevelő szavai a bátorságom hiányáról például a járásban. Éva lelket önt belém – azután ő maga összeomlik. Állandóan ismétlődő lépései egy folyamatnak.

November 10. hétfő
Ma például minden ok nélkül megdagad a lábam. Az akupunktúra nem szünteti isiászos fájdalmaimat. Cseke Péter jön el, hogy tanácsokat kérjen a Caligulá-ról. És az életem? Az életem?

November 12. szerda
Amikor jön az alkony, rendszerint megérkezik a félelem is. Addig rendszerint van mit tennem. Dolgoznom kell az egészségemért, jön a gyógytornász, akinél próbára tehetem koncentrációs képességemet, jön az akupunktúrás, akiben csalódtam, egyszóval jönnek emberek. Amikor jön az alkony, rendszerint megérkezik a félelem is. Mintha egyszerre kiürülne a világ, csak az érzés marad, hogy félrevezetnek. Én soha többé egészséges nem leszek. Bocsássa meg Isten ezt a félelmet. Este Juli Gáborral. A Caligula és Lengyel Gyuri. Be kellene rendeznem az életem – vagyis embertársak kellenének. Éva, Éva, Éva.

November 15. szombat
Éva és köztem krízisek. A lábam mintha javulna. „Azt is le kell írni, ami jó, nemcsak, ami rossz!” – szól át Éva a másik szobából. Nem írom le sem az egyiket, sem a másikat. De ezt ő honnan tudná? Rozi szüntelen jelenléte, nyughatatlansága. A lábam javul? Ez hülyeség. A lábamat gyakoroltatom, tornásztatom, dolgozom rajta, hogy viszonylag megfelelően működjék. Ezzel szemben foglalkoznom kell a Tassó-val. És írnom kéne. És körül kéne néznem a világban. És magamhoz – magamhoz! – kell térnem.

(A hagyatékból sajtó alá rendezte Vass Éva, szerkesztette Kelecsényi László. Forrás: Holmi)