Adelina Virginia Stephenként látta meg a napvilágot egy londoni felső középosztálybeli családban. Anyja, híres szépség, Indiában született, aki később költözött Angliába, ahol festőknek állt modellt. Apja, Sir Leslie Stephen, híres irodalmár-filozófus, hegymászó, és a Viktória-kor egyik legismertebb kritikusa volt.
Irodalmi légkörben töltötte gyermekkorát: iskolába nem járt, nevelői és szülei tanították, kivételes műveltségét pedig apja könyvtárában szerezte meg. Nagyon korán eldöntötte, hogy író akar lenni. A nyári szüneteket egy Cornwall-ban található tengerparti kisvárosban töltötte, később sokszor visszatért még ide. Ez a helyszín többször is megjelenik műveiben, például A világítótorony és a Jacob szobája című regényében. 13 éves korában vesztette el váratlanul az édesanyját; ekkor volt az első idegösszeomlása. Későbbi vallomásában beismeri, hogy 44 éves koráig nem hagyta nyugodni anyja emléke. Apja, aki sokak szerint elnyomta Virginiát, szintén elhunyt, ami összetörte a különösen érzékeny írónőt, holott nem volt jó véleménnyel róla: „minden művészi érzék nélkülinek” titulálta évekkel később.
Idegösszeroppanásainak és visszatérő depressziós periódusainak gyökere, a pszichoanalitikusok és életrajzkutatók feltételezése szerint annak a következménye, hogy őt és húgát a féltestvéreik szexuálisan molesztálták. Mentális betegsége és hangulatingadozásai egész életére kihatással voltak, de irodalmi termékenysége kisebb szünetekkel bár, de töretlen volt egészen a haláláig.
1940-ben bombatalálat érte londoni lakásukat és kertjüket egyaránt. Gyenge idegrendszerét a történtek annyira megviselték, hogy öngyilkos lett: 1941. március 28-án kövekkel megrakva zsebeit a sussexi birtokuk közelében lévő Ouse folyóba ölte magát. A holttestét április 18-áig nem találták. Férje Virginia hamvait a rodmelli kertjükben egy fa alá temette el. Férjének hagyott utolsó levelében ezt írja:
„Úgy érzem, újra kezd elhatalmasodni rajtam az őrület. És érzem, hogy nem tudnánk átvészelni még egy olyan rémes időszakot. Nem heverném ki többé. Újra hangokat hallok, és képtelen vagyok koncentrálni. Így azt teszem, ami a legjobb megoldásnak tűnik. Te a lehető legnagyobb boldogságot adtad nekem. Többet jelentettél számomra, mint bárki más. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna, ‘míg el nem ért ez a rémes kór. Nem tudok tovább harcolni. Tudom, hogy tönkreteszem az életed, és hogy nélkülem újra képes lennél dolgozni. És tudom, hogy fogsz is. Látod, még ezt sem tudom rendesen megírni. Olvasni sem tudok már. Szeretném, ha tudnád, hogy minden boldogságomat neked köszönhetem. Olyan türelmes voltál velem és hihetetlenül jó. Ezt ki akartam mondani – mindenki tudja. Ha lett volna bárki, aki megmenthetett volna, az te lennél. Számomra minden elveszett, kivéve a te jóságodat. Nem akarom tovább rombolni az életedet. Nem hiszem, hogy két ember boldogabb lehetett volna annál, mint mi voltunk. V.”
Noha már 23 éves korától jelentek meg publikációi, első jelentős regénye, a Mrs. Dalloway csak évekkel később jelent meg. 1928-ban adták ki az Orlando-t, melynek hőse négyszáz évig él, előbb férfiként, majd nőként látja a világot. Írt egy esszéisztikus naplót, mely a női lét sajátos problémáit elemzi. A napló Saját szoba címmel jelent meg könyv alakban. Ugyanekkor adták ki A világítótorony című könyvét, mely egy cselekmény nélküli mű, egy Skóciában álló házról szól. A könyvben az élet gyors múlása áll szemben a műben keretként használt tárgyak látszólagos állandóságával. Az évekkel később megjelent Hullámok bár prózában íródott, s könyvnyi terjedelmű, inkább költői alkotás, semmint az epika körébe tartozó regény. A könyv alakjai valójában egyetlen személy vetületeiként jelennek meg, s az ábrázolás olyan távolságból történik, amilyenből az ember szemléli saját magát.
BÓDIS KRISZTA: ELSŐ PART
(Virginia Woolf)
Távol köveknek ütődik
az önkívület
ezer darabra hull
mindig és elolvad
hogy szilánkjaiból
összerakni ne lehessen
Fellépni sem tudok
a következő lépcsőfokra
mit lábam alól úgyis
kisodorna az első hullám
medúzafénnyel érkezik
korall fűzőben a reggel
ütése magamhoz térít
Most azonnal fölkiáltanék
titkos jeleket rajzolnak
a parti homokba
a szerte meginduló remeterákok
kecses csigatölcséreiket
vonva magukkal
otthonom szaga ez a sós
kibírhatatlanul üde zúgás!
Mikor az emberek vállának
zuhanok a szeszélyes buszon
s mikor fölnézek
a napfelhős hegygerincre
mikor tányérom mellett
az eszközök megnyúlnak
a szemfényvesztő délben
s a szalvéta vakítón megemelkedik
mikor fölsír a gyermek
aranyburokból
vállgödrömbe rejti arcát
mikor a meg nem született lány
fülembe súg ahogy méhek dongnak
a hímporuktól súlyos virágkehelybe
mikor mazsola tapad az ujjaimra
és egy kalács fonott halma
domborodik a kenyérkosárban
rendben úsznak az árral
porcelánra festett folyókon a hattyúk
és a szemedben orchideákat látok
belehullanak egy mosdótálba
lesüllyednek
kisétálok a partra
Szél fúj
föllélegzem
a szeretet álarca lehullik
meghaladja erőm
nem döngöl a földbe
többé képmutatásod
csak megölellek
csak elengedlek
csak megölellek
csak elengedlek
és belém simul
és toporzékol
a tenger lábujjaim közé buggyan
anyácskám vér melege
apácskám sója
nyelvemen elfolyik.
Legfrissebb hozzászólások