Apja az erdélyi királyi kormányszék számvevő osztályánál szolgált. Ő a kolozsvári református kollégiumban kezdte tanulmányait, melynek osztályait, a gimnáziumi, bölcseleti, jogi és hittani folyamokban kitűnő sikerrel járta végig. Itt, a reformátusok módja szerint, teljes képzést nyert a tanári pályára, de mielőtt arra lépett volna, az élet, az irodalom és önképzés terén is végighaladt. Gyermekkorában már nagy élvezettel látogatta a kolozsvári magyar színielőadásokat. Szerette eljátszani, amit látott, maga is színdarabokat írogatott; a költőket, kivált a drámaírókat, mohón olvasta. Talán, ha kis termete nem akadályozza, színész lett volna.
Tizennégy éves volt, amikor apja meghalt, és az élet gondjai hamar súlyosodtak a szegény családra. Gyulai, hogy anyjának terhére ne essék, kisebb gyermekek tanításával foglalkozott a kollégiumban és saját erején tartotta fenn magát, korán hozzászokva az önállósághoz.
Hamarosan az Erdélyi Hiradóba dolgozott, majd a lapnak rendes munkatársa lett. Mint jogász három pályadíjat nyert: az Erdély irodalomtörténetét, a párbajt és a nyelvbeli purizmust tárgyaló munkálataival. Megismerkedett a magyar szépirodalom akkori költőivel, akik közül Vörösmarty tette rá legmélyebb hatást. Magánszorgalomból megtanult németül és franciául és fordította Goethét, Schillert, Heinét és olvasgatta Voltaire-t, Rousseau-t, Victor Hugo-t, Lamartine-t és Molière-t.
Neve mind ismertebbé vált az irodalomban. A forradalom eseményeiben, harcaiban nem vett részt, de Pestre ment és lapokba dolgozott. Könyv- és színbírálatokat írt. Kritikai működése, mely alapos, igazságos és szigorú volt, félelmessé tette és sok ellenséget szerzett neki. Ekkor vívta nevezetes polemiáit a régebbi költőkben elfogult Toldy Ferenccel, Petőfi és Arany nemzeti irányának esztétikai elismerése érdekében és vette üldözőbe a Petőfi-utánzók pongyola irányát.
A Magyar Tudományos Akadémia, tíz évi tetszhalál után föléledvén levelező tagjának választotta, a Kisfaludy Társaság pedig rendes tagjának. Legismertebb műve az Egy régi udvarház utolsó gazdája, és a Vörösmarty életrajza.
GYULAI PÁL: HONFIBÚ
Az ifjúság megvénül bennem,
Ősz hervad éltem tavaszán;
Hazámban nincs többé mit tennem,
És örülhetnem igazán.
Mi múltjában szép és dicső volt,
S jövőjében kétségbe ejt,
Mi van és lesz, mi élt és megholt,
Kiittam mint méregkehelyt.
Még sem halál, csak haldoklás ez,
Az élő bú éltetni tud;
Szivem, szivem ó, miért érzesz,
Ha vágyad gúnyol és hazud?!
Mi gyáva kín föllángolásod,
Mely örömest áldozna vért,
S magad’ hijába téped, hányod,
Dobogni vágynál s nincs miért.
Bort, bort! s hadd sirjon az a nóta,
Mely azt siratja, amit én,
Úgy sem sirhattam, amióta
Örűlni immár megszüném.
Hadd sírjak és hadd vígadjak hát,
S mig azalatt megvénűlnék,
Temess el – újra hallgatok rád –
Remény, ki elhagysz, s biztatsz még!
Kapcsolódó oldal:
Legfrissebb hozzászólások