Fellinger Károly: A HUSZÁR ÉS A KARDJA

A szabadságharc hősei közül mifelénk a legtöbb legenda Farkas Károly honvéd ezredesről szól. Talán azért, mert Jókán élt és itt is lett eltemetve. A híres katonai család, amelyből származik, a falualapítók egyike.
A világosi fegyverletétel után bujdosás és börtön jutott neki osztályrészül. Végül mégiscsak átléphette Nagy utcai házának küszöbét. A közkegyelem azonban nem jelentette számára azt, hogy elkobzott vagyonát, nemesi címét és szeretett kardját is visszakapja. Teltek-múltak az évek. Egyetlen örömét abban lelte, hogy a szegény családok tehetséges gyermekeinek iskoláztatását támogatta. Aztán egy verőfényes őszi délután, már jóval az osztrák-magyar kiegyezés után, tizenkét huszár ugratott át lovával Farkas Károly házának palánkkerítésén. Egyenként ölelték át az öreg vitézt, s a legmagasabb rangú közülük egy iratot nyomott a markába. Az írás arról szólt, hogy Farkas Károly visszakapja rangját, vagyonát, nemesi címét és szeretett kardját. Amikor az öreg huszár a szívéhez szorította a rég látott kardot, örömében meghasadt a szíve. Vagyis boldogan halt meg, azzal a tudattal, hogy nem élt hiába.
A Nagykereszt közelében temették el. Bár jeltelen sírjáról hiányzik a kovácsoltvas kereszt, mindig akad néhány becsületes magyar ember, aki a sírhalomra minden év március tizenötödikén virágot helyez. A legenda szerint a világosi fegyverletétel előtt még Kossuth apánk is járt Farkas Károly Nagy utcai házában. Igazi túzokpecsenye várta, s elhangzott az „Esik eső karikára” című dal is.
No, de a túzokpecsenye után én most inkább elhúzok.
A legenda megítélését pedig a nagyra becsült utókorra bízom.