Apu és én

Ott fekszik tehetetlenül.
Ő az apám.
Ő már nem az apám.
A kórházi ágyon kiterülve a test, a szemekben viszont alig pislákol ő maga.
Még él – az orvostudomány annyit elért, hogy még négy stroke után, magatehetetlenül, az összes szerve utolsó erejéből, de még él. Legalábbis létezik.

Próbálok beszélni hozzá. Néha megérti, de egyre gyakrabban nem.
Megérkezik a vacsorája. Egy szikkadt zsömle és egy májkrémkonzerv. Ha épp nem vagyok ott, vajon ki bontja ki neki, ki eteti meg? Ne válaszolj, elárulom: senki, ahogy például előző nap. Pedig az iszonyatos diabéteszével (amiről még máshol egy lelkiismeretesebb orvos azt mondta, ekkora inzulin-adagot még sose látott beadni) kötelező lenne pontosan odafigyelni arra, mikor és mennyit eszik. Ja, és mivel tegnap nem evett (mert nem szólt, mondja a nővér, érted, egy magatehetetlen, álomvilágban élő ember nem szólt, hát milyen ember már az ilyen), akkor inzulint se kap, mert azt ugye a kajához adják. Mi van?!?
Sebaj, ma vittünk ennivalót, mert ugye ki tudja, megszánják-e ma este.
Csúnyán néztem, ezért hozták a szikkadt szendvicset és a májkrémet. Úgy tűnik, még ehhez a kiváltsághoz is vikingnek kellett lennem.

Kimegyek, megkérem őket arra is, hogy mérjenek már cukrot és adják be az inzulint. Nagy kegyesen megteszik. 21,9 a cukra, tegnap 27 volt. Mielőtt kórházba jött, a diabéteszes orvosa által megállapított mennyiségeket és típusokat kapta, azzal 10 alatt lehetett tartani, de itt valami kis seggfej azt mondta, ő jobban tudja, mást ad neki, más adagolásban, és azt mondja, ne szóljunk bele, mi nem értünk hozzá. Na, azóta 20 fölött van az érték, apu gyakorlatilag hallucinál, az eddigi szinthez képest is szinte beszéd- és mozgásképtelen. Persze, alig van vér a cukrában. De nem értünk hozzá. Rohadj meg, te szemétdombi kiskirály Dr. Akárki, remélem, te is így fogsz elrohadni valahol egy hetek óta nem cserélt ágyneműn. Meg mindenki, aki a körülményekért felelős. Hagyjuk, ettől nem lesz jobb. Elcsitítom a dühömet.

Próbálom ébren tartani aput, aki motyogva jelzi, hogy hagyjam békén. Néha fel sem ismer, az öcsémnek hisz. A szájába erőltetek néhány kis darabra tépett zsömlét. Gépiesen rág. Szívószállal megitatom, a felét kiköhögi, mert nem tud, de nem is hajlandó felülni (ami azt jelenti, hogy felhúzom és támasztom, míg vissza nem hanyatlik, de most ez se megy). Közben zihálva hörgi, hogy dobjak el mindent, pisilnie kell. Egyáltalán nem ura saját magának, másodpercekre tud csak visszatartani ilyesmit. Viszem a kacsát. Tartom. Megtelik. A nagyja belemegy, de jut a felnőttpelenkába is rendesen.
Kiöntöm a kacsát. Kicserélem a 150 kilós, magatehetetlen testen a pelenkát. Most legalább nagy ajándék nincs benne.

Közben valamelyest erőre kap, legalábbis annyira, hogy tiltakozzon. Hagyjam békén, menjek innen, ne baszogassam. Hadonászik, csapkod, kiabálni próbál. Nem sírok, most még nem.
Visszarendezem rajta a takarót (mi vittük, bent nincs). Próbálom rábeszélni még a kefirt, mert iszonyú fontos a pontos szénhidrát-mennyiség az inzulin után (ha már az inzulin-adag eleve szar). Vitatkozik. Felhívom anyámat, a telefont apu füléhez tartom. Kihallom, anyu úgy beszél vele, mint egy kisbabával. Most megiszod szépen. Legyél jó fiú. Apu dacos arccal hallgatja, fintorog, könnyezik. A telefon után csendesen kérem megint, aztán feltámasztom a fejét, most hagyja, hogy lassan megitassam.
Annyit evett és ivott, mint egy kismadár. Az egykor nagy és erős apám. A most hatalmas, és erőtlen apám.

Lassan elcsendesedik.
Halkan, remegő, alig felemelt kézzel magához int. Szerintem el is felejtette, hogy az előbb még káromkodva próbált elküldeni.
Félelem és értetlenség van a szemében.
Fiam, hajolj ide. Mondd már el, hol vagyok.
A kórházban, apu, már két hete itt vagy, tudod.
Melyikben?
A Dél-Pestiben.
Az nem így nézett ki a múltkor.
De, másfél hónapja is így nézett ki. Mindegy, azt mondom, ez egy másik szoba. Persze nem az.
Most már hagyjam őt, foglalkozzak a többiekkel.
Milyen többiekkel?
A testvéreimmel.
Ők nincsenek itt, apu.
Ja, értem. És mikor jönnek értem? Mikor visznek el?
Nem visznek sehová.
De mikor visznek már el?
Apu, mégis hová?
A kórházba.
Ott vagy, apu. Minden rendben lesz.
Nem teljesen érti, de talán megnyugtatom a hangommal.
Lassan felakadnak a szemei, félig öntudatlan kóma következik reggelig.
Elbúcsúzom tőle. Vigyázz magadra, holnap jövünk.
Kicsit mintha integetne az egyik ujjával, de már alszik.
Legyen az álmod szép.
Már, ha érted, hogy értem.

Kimegyek, beülök az autóba, elindulok, felhajtok az M0-ra. Pár kilométerig bírom, aztán leállósáv, és kisírom magam, hogy utána már rendesen lássam az utat.
Egy újabb nap a Paradicsomban.

*

(Szerzőnk nem szeretné felfedni kilétét, amit a Lenolaj.hu szerkesztősége tiszteletben tart.)