ELMENT

JUHÁSZ FERENC 1928-ban született Biatorbágyon. Kossuth-díjas költő, a Nemzet Művésze. Életének izgalmas és változatos éveit lehetetlen néhány mondatban összefoglalni. Költészetét sem lehet egyszerűen meghatározni. Önjellemzése az alábbi két mondatból érezhető a legerőteljesebben:

„Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”

„A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.”

JUHÁSZ FERENC: MONDANI, HALÁLIG

Csak mondd a magadét! Ne törődj te mással.
Sem a gyűlölettel, sem az elmúlással,
lényeden átfolyó idő-csobogással,
csontodban pattogó hárfa-szakadással.

Mint eső a lombban csöpögve szivárog,
levélről levélre ugrálva az átok,
cérnás víz-kocsánnyal szikra-koponyát fog
s billegve átszőnek a vízháló-csápok.

Csak mondd! Csak mondd! Csak mondd! Emberré törődve.
S megtelsz felhővel, mint a reggel kék vödre.
Szólj a csöndre, mintha beszélnél bolonddal.

Mondd, mondd, amíg élhetsz! Aztán a pokol jön.
Örökebb rabság, mint középkor-várbörtön.
S függsz halálodon, mint horgon csontváz-őshal.

A KERTEKRE LESZÁLLT A DÉR

A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a hűs felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.

JÁTSZÓTÁRS-KERESÉS A REGGELI NYÁRBAN

„Hol vagytok ti régi játszótársak?”
Elrohadtatok a sárga földben!
Röntgen-szemem sírba néz, hogy lássak
a tóparti nyárfás temetőben.

Mert odalent fordított világ van:
ami itt fekete ott fehér lesz,
mint a röntgen-ernyő varázsában
hullunk testünk csont-szerkezetéhez.

Bukfenceztünk meztelen a tóban:
fiúk, lányok rózsarügy-csecsekkel,
s rákot, csigát fogtunk a folyóban
könyökig sáros igyekezettel.

Fűzfasípot csináltunk fűz-bőrből,
a fűz-ág zöld héját kalapálva
bicskával, kaviccsal, s pléhvödörből
zúdult a víz pucér-szűz imánkra.

Bodzapuskát, nádszálból nyílvesszőt,
ácsszög-végű farúd-béka-lándzsát
csináltunk, hogy a kövér, szeplős zöld
test izzadja Krisztus vonaglását.

S néha vidra úszott ki a partra,
ezüst bajszán kék vízcsöpp-szőlőfürt,
s sikló csúszott, testét jobbra-balra
hajtva lángolt, mint pikkely-angyalkürt.

S a fűzfasíp, mint egy zöld madárcsőr,
s a fésűn az ezüst nyárfalevél
zenét szitált lágy leheletünkből:
nyálas fogunk fölött fényköd-éjfél.

S hol volt még a szemérem, a szégyen?
S hol volt még a megadás szerelme?
Játszottunk pucéran és szegényen.
S bennünk a múlt angyalcsók-türelme.

S fényes a kislányok rózsabőre,
a tűzliliom kezdet-szakálla,
s a barnapont mellbimbók jövőre
kemények, mint az almamag álma.

S a kisfiúk sejtelme csak vágy volt:
kis borostyánrúd, pecsétviasz-láng,
maglövelléstől foltos az ágy-rojt
s a nők selyemszakállában pisztráng.

Nem tudjuk még, hogy mi a rost-bokor
odalent a titok-táguláson,
ahol a láz-paradicsom-üst forr
s győz a tűz az emberáruláson!