Egy párizsi királyi kárpitos fiaként látta meg a napvilágot. Nagy hírű jezsuita kollégiumban tanult, ahol a tudományok és a skolasztikus filozófia mellett latinul is megtanult, eredetiben olvasta Plautus és Terentius komédiáit. Amikor tizennyolc éves lett, apja ráhagyományozta a udvari kárpitos címet és az ezzel járó hivatalt, ez gyakori találkozásokat tett lehetővé számára XIV. Lajos királlyal. Saját állítása szerint Orléans-ban jogi doktori címet szerzett, ezt azonban többen vitatják.

Szerelmével, Madeleine Béjart-ral és annak két testvérével L’Illustre Théâtre (Híres színház) néven megalapították első színtársulatukat, amely azonban csődbe ment. Poquelin ekkortól vette fel a Molière nevet, egy kis dél-franciaországi faluról. A csődbe ment társulat tartozásai miatt Molière az adósok börtönébe került, ahonnan csak egy derék útépítő mester kölcsöne mentette ki. Ezt követően Madeleine-nel együtt vándorszínésznek álltak, és tizenhárom éven keresztül a Párizs környéki falvakat járták. Utazásai során találkozott Conti hercegével, aki egy időre a társulat mecénása, és (ennek fejében) névadója lett.

Hamarosan színházukban, a Petit-Bourbonban mutatták be Molière első átütő sikernek számító darabját, a Kényeskedőket, majd még két másik komédiája is sikerre jutott: a Férjek iskolája és a Kotnyelesek, amit a király tiszteletére rendezett ünnepségen mutattak be.

A társulat ezután átköltözött a Théâtre du Palais-Royal épületébe. Ugyanebben az évben feleségül vette Armande-ot, akit ő Madeleine Béjart húgának vélt (ám aki valójában Madeleine titkos kapcsolatból született lánya volt). Ekkor játszották a Nők iskolája című művét. Mind a darab, mind Molière házassága nagy port kavart Párizsban. A művészetét ért kritika ellenében megírta a Nők iskolája kritikáját és a Versailles-i rögtönzést. Ellenfelei azonban a francia udvar felsőbb köreiben kerestek támogatást Molière kihívó realizmusa és engedetlensége ellen. Molière azonban erős támogatókra talált: a király mellé állt, és rendszeres jövedelem biztosítása mellett elvállalta Molière elsőszülött fiának keresztapaságát is.

1664-ben Versailles-ban bemutatták a Tartuffe-öt, amelyet óriási felháborodás követett. A tartuffe (szarvasgomba) szó a francia – és még sok más – nyelvben ma is használatos; azt az embert jelöli, aki csak színleli az erkölcsiséget, de főképpen a vallásos erényeket.

Életének talán legismertebb momentuma az az utolsó pillanat, amikor a Képzelt beteg előadása közben a színpadon összeesett, majd néhány órával később saját otthonában meghalt. Az utolsó kenetet nem vehette magához, mert két pap is visszautasította a hívását, a halál pedig már a harmadik megérkezése előtt elérte. Mivel a kor szokása szerint színészeket nem temethettek megszentelt földbe, csak özvegye, Armande közbenjárására, XIV. Lajos külön engedélyével, éjszaka búcsúztathatták el. Földi maradványait 1792-ben a Panthéonba, majd 1817-ben a Père-Lachaise temetőbe helyezték át.

MOLIÉRE: A MIZANTRÓP (részlet)
(Petri György fordítása – a versbetét Szabó Lőrinc fordítása)

II. jelenet

ORONTE Éliante és Céliméne a városba ment.
Azt mondták, keresselek idefent. Nem
vagyok olyan, aki hízeleg, de meg
akarom mondani neked, hogy
fantasztikusan nagyra tartalak,
tulajdonképp azt hiszem, zseni vagy.
Irigylem, csodálom a tehetségedet rég,
sokszor gondoltam, bár csak a barátod lehetnék.
Őszintén beszélek, és akárki én sem vagyok,
a barátságomat talán elfogadod.
De bocsáss meg, hozzád beszélek…
ALCESTE (teljesen révetegnek látszik, mint aki nem is hallja,
hogy Oronte hozzá beszél)
Hogyan? Énhozzám?
ORONTE Tehozzád. Talán valamivel megsértettelek?
ALCESTE Nem, dehogyis, csak nagyon meglepett,
váratlan ez a túlzott tisztelet.
ORONTE Amit mondasz, az pedig engem lep meg:
a tehetséged ennyit megkövetelhet.
ALCESTE No de…
ORONTE Nem tudok egyet se, ki nálad többet érne,
a legjobbakat is figyelembe véve.
ALCESTE No de…
ORONTE Forduljak fel, ha nem mondok igazat!
Én nem tudom megjátszani magamat,
ki kell mutatnom érzelmeimet, engedd,
hogy szívből megöleljelek!
ALCESTE No de…
ORONTE Nem engeded?
ALCESTE Nem erről van szó. De valahogyan a
barátság rejtélyesebben fogan, s
azzal csak a nevét profanizáljuk,
hogyha úton-útfélen fölkínáljuk.
Barátság nem támad ilyen elhamarkodottan,
meg kell ismernünk egymást előbb alaposabban,
ki kell ismernünk egymás minden vonását,
nehogy aztán megbánjuk majd a vásárt.
ORONTE Nohát! A nagy emberek ritkán bölcsek!
Ezek után csak még jobban becsüllek. A
barátságot bízzuk az időre, de addig is:
rendelkezzél velem! Ha segíteni tudok
bármiben…
hiszen, gondolom, te is jól tudod,
mit számítanak a kapcsolatok,
s nekem, úgyszólván, minden fontos helyen
megvan a megfelelő emberem,
bármikor szólni tudok odafenn.
De most éppen én magam vagyok gondban,
részben ezért, hogy idetolakodtam.
Felolvasnám egy új szonettemet. Még csak
nemrég készültem el vele, és nem tudom
eldönteni, hogy milyen, s nem vagyok biztos,
hogy így lejöhet. Arra kérlek, hogy ítéljed te
meg.
ALCESTE Félek, nem a megfelelő személyt választottad.
ORONTE Miért?
ALCESTE Túlságosan őszinte vagyok.
ORONTE Éppen ez az, amit akarok.
A kíméletlen, nyers őszinteséget,
ezt akarom, pontosan erre kérlek.
ALCESTE Hát jó. Akkor térjünk a tárgyra, kérlek.
ORONTE Szenett: A remény. Témája egy asszony,
ki föltüzelte a reményeimet.
A remény… Semmi nagy pátosz vagy zengzetesség,
visszafogott, tartózkodó és gyengéd. ALCESTE Majd
meglátjuk.
ORONTE A remény… Nem tudom, hogy a hangneme
eléggé egyszerű,
eléggé könnyed-e,
elég természetes-e a szóhasználatom.
ALCESTE Szabadjon hallanom.
ORONTE Annyit még tudni kell,
negyedóra alatt készült a költemény.
ALCESTE A gyorsaság nem művészi erény.
ORONTE Vigasztal a remény, valóban.
S a bánathoz képest öröm;
De, Phillis, bármi haszna hol van,
Ha utána semmi se jön?!
PHILINTE Micsoda indítás! Tökéletes, remek.
ALCESTE Azt mered mondani, hogy ez költészet neked?
ORONTE Nőtt-nőtt az ígérete folyton,
De itt a több a kevesebb:
Szívélyességben ne buzogjon,
Ki csak reménnyel hiteget.
PHILINTE Találó szavak!
ALCESTE Te dicsérsz ilyen baromságokat?
ORONTE Hogyha örök várakozásban
egyre szítanom kell a vágyam,
Az a halál előlege.
Phillis, kegyét kívánni szűnök;
Minden reménytől kiürülök,
Annyi reménnyel tölt tele!*
PHILINTE És a vége! Kész telitalálat!
ALCESTE Neked is ilyen véget kívánok.
PHILINTE Nem hallottam még verset, ilyen jól megcsináltat.
ALCESTE Hogy a…
ORONTE (Alceste-hez)
Ugyan, ő hízeleg.
De ‘te emlékezz rá, hogy mire kértelek:
halljam őszinte véleményedet.
ALCESTE Minden író őszinteséget követel,
aztán, ha megkapja, rosszul viseli el.
Nemrég valakitől – nem mondok nevet –
olvastam épp hasonló verseket.
Neki mondtam, hogy az jellemzi a biztos ízlésű embert,
hogy képes leküzdeni az írási ingert.
S ha már mindenképp írhatnékja támadt,
ne mutogassa versét rögtön fűnek-fának.
Mivel a tolakodó, túl heves
közlési vágy könnyen közröhej tárgya lesz.
ORONTE Tehát azt mondod, hogy rosszul teszem…
ALCESTE Semmi ilyet nem mondtam. Neki mondtam,
hogy kritikátlanul ne adjuk ki magunkat, mert
a rutin és a modor halálra untat, és az
emberek a hibáinkra vadásznak: hiába
bizonyítottunk már ezerszer
egyetlen félresikerült munkánk lejárat. ORONTE
Szóval azt mondod, hogy rossz a szonett?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy hány pályát tönkretett
ez a járványos közlési düh,
mely napjainkban pusztít mindenütt.
ORONTE Tehát nem tudok írni, és rá emlékeztetek?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy nem éri meg,
folyton zaklatni a szerkesztőségeket, s
hogy nem pótolja azt a nyomdafesték, ha
hiányzik a műgond és a tehetség.
ORONTE Értem. Azt hiszem, megértettelek. No
de a szonett…? Mi legyen vele?
ALCESTE Szemétkosárban a helye.
Rosszak a minták, amiket követ,
s erőltetettek a kitételek!
Mi az, hogy: Bánathoz képest öröm?
Vagy ez: Utána semmi se jön?
Meg hogy: Szívélyességben ne buzogjon,
Ki csak reménnyel hiteget?
S a vége: Minden reménytől kiürülök,
Annyi reménnyel tölt tele?
Csinált, szellemeskedő modor,
természetesség, igazság sehol!
Játék a szavakkal, megjátszott szenvedély; a
természet sohasem így beszél.
Elborzaszt ez a kor.
Hová süllyedt az ízlés a nyers elődök óta?
A mai csodáknál mennyivel többet ér,
figyeljetek csak! ez a kis régi nóta:
Szólna Henrik, a király:
Párizst adom néked,
De cserébe csere jár,
Add a szeretődet –
Szólnék: Henrik, jó király,
A nagy Párizs túl kis ár,
Túl kis ár megkapni, hej,
Az én szeretőmet!
Rímelése szegény, stílusa elavult rég,
nem érzitek, mégis mennyivel többet ér,
mint ezek a mai művirágok, mütyürkék?
Hogy itt a tiszta szenvedély beszél?
Szólna Henrik, a király:
Párizst adom néked,
De cserébe csere jár,
Add a szeretődet –
Szólnék: Henrik, jó király,
A nagy Párizs túl kis ár,
Túl kis ár megkapni, hej,
Az én szeretőmet!`
Hát igen, így beszél, aki valóban szeret.
ORONTE Én viszont fenntartom, hogy szonettem jó.
ALCESTE Ez minden szerzőnek szíve joga.
Az viszont engedtessék meg nekem,
hogy erről más véleményem legyen.
ORONTE Sokaknak tetszik, és ez elég nekem.
ALCESTE De azok színlelik, én meg nem színlelem.
ORONTE Azt hiszed, te vagy csak értő elme?
ALCESTE Hinnéd te is, ha egy dicsérő szavam lenne.
Szabó Lőrinc forditása
ORONTE Jól megvagyok a dicséreted nélkül.
ALCESTE Bölcsebb is, ha az ember helyzetével kibékül.
ORONTE Azért érdekelne a te írói vénád,
hogy dolgoznád fel ugyanezt a témát!
ALCESTE Lehet, hogy én is éppilyen silányat
írnék, csak én nem mutogatnám másnak.
ORONTE Micsoda nagyképűség! Micsoda…
ALCESTE Ha seggnyaló kell, eredj máshova.
ORONTE De miféle hang ez, fiatalember?
ALCESTE Pontosan olyan, Mester, amilyen kell.
PHILINTE Ezt hagyjátok abba! Most már elég.
ORONTE Már itt sem vagyok, örülök, hogy megismerhettelek.
ALCESTE Én nemkülönben. Isten veled.

Hamar kitűnt az iskolában szónoki tehetségével, ezért tanárai jogi pályára szánták. Racine azonban hamar állást vállalt, s belekerült a párizsi fiatalok bohém életébe, kocsmákba járt. A hagyomány szerint összebarátkozott kortárs írókkal, köztük volt La Fontaine, Molière, Boileau. La Fontaine, a nagy mesélő feleségéhez távoli rokonság is kötötte.

Korán elkezdett drámákat írni, de első darabjait visszautasították, nem adták elő. Első kudarcélményei arra ösztönözték, hogy egy jó papi állást teremtsen, de ez a próbálkozása nem sikerült, így egy év múltán ismét az irodalom területén próbált kitűnni. 1663-ban kapóra jött neki, hogy XIV. Lajos francia király, „a Napkirály” betegségből való felépülése alkalmából felszólította a költőket, írjanak e nagy öröm hatása alatt egy szép költeményt. Racine ünnepi ódája is felkeltette a figyelmet, melynek hatására az ő neve is felkerült az évjáradék-listára.

Kezdetben Molière színházában kerültek előadásra drámái, bár hamarosan megszakították kapcsolatukat. Későbbi sikerei miatt Molière, de főleg Corneille hívei körében számos irigye akadt, megindultak az irodalmi “pengeváltások”, sőt dehonesztáló mendemondákkal is igyekeztek jó hírnevét befeketíteni. Amikor Thérèse Du Parc színésznő mérgezés következtében meghalt, Racine-t is bűnösnek vélték, a színésznő családja nyíltan megvádolta. A művésznő csakugyan mérgezés következtében halt meg, de Racine bűnrészessége utólag sem igazolódott.

1667-től 1674-ig bezárólag szinte minden évben írt egy sikeres drámát. Ezután két év maradt ki, 1675-1676, majd 1677-ben jelentkezett életének legjelentősebb drámájával, a Phaedra-val. Ez időtájtól Jean Racine és XIV. Lajos király kapcsolata elhidegült. Racine visszavonult az udvartól, példás családi életet élt és történetírói munkásságot folytatott, míg nem 1689-ben és 1691-ben egy-egy igen figyelemre méltó vallásos drámával jelentkezett, az Eszterrel és az Atáliával. Élete végén kibékült fiatal korának tanítómestereivel, a janzenistákkal, akik nagyra értékelték Racine Phaedra című drámáját. Drámái Franciaországban mind a mai napig népszerűek.

Legfontosabb művei: A testvér-ellenfelek, Nagy Sándor, Andromaché, A pereskedők, Brittanicus, Berenice, Iphigeneia, Phaedra, Eszter, Atália.

JEAN RACINE: Egy keresztény panasza amiatt, hogy magában ellentmondásokat tapasztal

Uram, mily szörnyű háborúság!
Magamban két embert lelek.
Harcol az egyik, hogy legyek
szerető szívvel hű tehozzád.
A másik meg merő dacosság
törvényed ellen, ellened!

Az egyik csupa fény és szellem;
azon van, hogy égre tapadt
szememnek az örök javak
kincsén kívül semmi se kelljen.
A másik súlyával szünetlen
földre görbeszti vállamat.

Jaj, magammal víva csatákat,
békét ígyen hol lelhetek?
Akarom, s mégse köthetek.
Akarom, s jaj – ily bajt ki látott! –
a rosszat teszem, mit utálok,
és nem a jót, mit szeretek.

Szent kegyelem, ó, üdv sugára,
jöjj, békíts végre össze már:
édes erőszakkal akár
ejts rabságba, vidd szolgaságba
a lázadót; ő is kívánja,
mert gazdája most a halál.

(Illyés Gyula fordítása)

***
Kapcsolódó alkotás:

Jean Racine: Phaedra

XIV. Lajos
(Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – Versailles, 1715. szeptember 1.)
Hyacinthe Rigaud festményén
(1701)

Akkor hát ki mondta, hogy XIV. Lajos mondotta volna? Sok mindenki, egyebek között Voltaire mondta – hogy a király mondta volna. Ha sok mindenki mondta, mi lehet az igazság (vagy a tévedés) a szállóige születésének körülményeivel kapcsolatban? Válaszoljon helyettünk Monsieur Dupré, a vaskos és igen tekintélyes szállóige-gyűjtemény összeállítója (Encyclopédie des Citations. Párizs 1959. 43. old.).

“E szavakat az ifjú királynak tulajdonítják, aki mindössze tizenhét esztendős volt akkoriban. A szavak 1655 április 13-án röppentek volna fel, amikor az uralkodó vadászöltözékben, kezében ostorral érkezett – állítólag – a párizsi bíróság üléstermébe. Félbeszakítva egy éppen zajló adóügyi vitát, így szólt: Az Állam – én vagyok! Ez a mondás minden tekintetben legendás. A király valóban megjelent a bíróság termében, kemény szókkal illette az elnököt és a tanácsosokat, azzal vádolva őket, hogy haszontalan vitáikkal csak zavarják a királyság ügyeit. Szokatlan öltözéket viselt (vörös kabátkát és szürke sipkát), de ostor nem volt nála. Rövid szónoklata után visszatért a Louvre-ba.” (Az ülés eredeti jegyzőkönyvei fennmaradtak, de a szövegben a “L’ État c’ est moi” nem található.)

Dupré szerint a király dölyfös fellépését a szájhagyomány úgy tömörítette, hogy a rövid és dühös szónoklat, a kihívó öltözék és a valójában nem is suhogtatott ostor emléke mintegy mottóvá sűrűsödött: a feudális abszolutizmus lényegévé.

Annyi bizonyos, hogy az eset után 150 évvel is emlegették még a franciák a híres mondást, Napóleon például 1814-ben vágta ugyanezeket a szavakat szenátorai szemébe.

Szállóige született – mert kifejezőek ezek a soha ki nem mondott szavak. Így lehet valami igaz, még ha nem is hiteles.

Gustave Doré
(1832-1883)
francia képzőművész illusztrációja La Fontaine A tücsök és a hangya című meséjéhez

Jean de La Fontaine jómódú polgári családból származott.  Iskoláit szülővárosában kezdte, papnak készült, mégis a jogi pályát választotta, ügyvédként dolgozott, és mellette irodalommal is foglalkozott (Horatius-t és Terentius-t fordítgatta). Szülei kívánságára nősült, azonban hamar otthagyta hivatalát és feleségét is, Párizsba ment, ahol kicsapongó életet élt.

Pártfogójának, Fouquet miniszternek a bukása után kénytelen volt hazatérni. Otthon megismerkedett Bouillon (leánynevén Mancini) hercegnővel és kastélyában mindennapi vendég lett. A hercegnő számára frivol hangú verses elbeszéléseket és novellákat írt. 1664-ben Jean de La Fontaine ismét Párizsba ment, ahol magas pártfogóinak (Condé és Conti, Vendôme és Burgund hercegeknek, az orléans-i hercegnőnek és másoknak) kegyéből élt. Racine megismertette Boileau-val és Molière-rel, akik irodalmi munkásságra buzdították. Az udvarba nem volt bejáratos, mert a mindenható XIV. Lajos haragudott rá és az Akadémiába is csak nagy nehezen engedte őt beválasztatni. Jean de La Fontaine idős korában megbánta könnyelmű életmódját és hogy irodalmi léhaságait jóvátegye, néhány zsoltárt franciára fordított.

Írt elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szólt. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.

Leghíresebb állatmeséi közül való: A holló és a róka és A tücsök és a hangya.

Fabuláit később a francia grafikus, festő és szobrász, Gustave Doré illusztrálta. 1922-ben összes meséje megjelent magyarul Vikár Béla fordításában és Haranghy Jenő illusztrációival az egykori Dante Kiadó gondozásában.

Budai Éva
rovatvezető
(forrás: wikipedia)

*

A KAKAS ÉS A RÓKA

Pislogva őrködött szokott helyén, egy ágon,
a vén kakas, furfangos és merész.
Megáll egy róka lenn. A hangja mint a méz.
«Kitört a béke, – szól, barátom,
harcunk emléke ködbe vész.
Hírnök vagyok, repülj karomba s add a szádat,
siess, ne várasd cimborádat,
negyven mérföldem van e hírrel hátra még.
Dolgozhat a baromfinép,
segíti majd, mikor szemelget
testvéreként a róka-nemzet.
Örömtűz ég, keblemre hát,
repülj le, csókom száll reád,
testvéri két karom kitárva.»
«Barátom, – szól a vén kakas, szívemre ír
minden szavad s hunyó napomnak éke, drága
virága
e békehír.
S e hírre pompás ráadás,
az hogy te jössz vele. De ott fut két agár,
ki biztos szintén tudja már
s tudatni jő ezt, nem vitás;
már itt ügetnek, ó mily gyors kengyelfutók;
leszállok én is, várj! négyesben szép a csók.»
«Nem várhatok, futok, későre jár az óra,
csókolj meg máskor, – szól riadtan most a róka,
majd eljövök.» – S a hízelgő szalad,
fák közt búvik, cserjék alatt,
s dühöng. Dugába dőlt a terve.
A vén kakas meg ül merengve
s kacag egy halkan kaccanót;
mert kettős élvezet megcsalni a csalót.

Kapcsolódó oldal:

JEAN DE LA FONTAINE:   VÁLOGATOTT MESÉK

Miután a „nagymajtényi síkon letörött a zászló”, II. Rákóczi Ferenc előbb Danckában, a mai Gdańskban élt, majd Angliába ment, de ott a bécsi udvar tiltakozása miatt Anna brit királynő megtiltotta, hogy partra szálljon. Ekkor visszahajózott a szárazföldre, s 1713. január 13-án érkezett meg az idős Napkirály országába. A Nagyságos Fejedelmet hitegető, játszmáiban felhasználó, de végül őt koldusbotra juttató XIV. Lajos menedéket nyújtott neki és kíséretének. Rákóczi, aki inkognitóban érkezve önként nevezte el magát comte de Charoche-nak, Sáros grófjának, hogy ezzel a lemondással is megkönnyítse az általa egyébként tisztelt király helyzetét, úgy gondolta, sikerül majd pártfogójával felvettetni Magyarország és Erdély ügyét a béketárgyalásokon. Csak hivatalos érintkezésben hívatta magát erdélyi fejedelemnek (prince de Transylvanie – vele kapcsolatban a prince-et nem hercegnek fordítjuk), egyébként nagyon is igyekezett idomulni az udvar elvárásaihoz, mint azt 1716-ban a latin nyelvű Vallomásban (Confessio) önostorozóan írta: „…valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt a politikust…” Csakhogy az eredmény késett, a helyzet egyre reménytelenebb lett, a kezdeti jelentős apanázs, amelyben a bujdosók részesültek, fokozatosan csökkent.

Kíséretének és tisztikarának magyar, lengyel, illetve francia tagjai mind az első lakhelyükön, a Jacob utcai Hôtel Pérouban, mind pedig a szóban forgó rakparti palotában, ahova 1714-ben kvártélyozták be őket, rendszeresen nagy tivornyákat rendeztek. Ami persze sok pénzbe került, ezért az új épületben kártyabarlangot – vagy, ahogy akkoriban nevezték: „akadémiát” – alakítottak ki, külön játékteremmel, közepén nagy asztallal a fáraózók, s a karzaton kisebb asztalokkal egyéb kártyajátékok számára. Csapatostul jártak oda a város előkelőségei és kurtizánjai, amivel a hely nemegyszer vonta magára Párizs prefektusának figyelmét. Az ivászatban, tiltott kártya- és kockajátékokban jeleskedő kardforgatók büntetését végül – nem akarva éhhalálnak kitenni honfitársait az idegenben – mindig a fejedelem hárította el (persze a király tudtával), s még anyagi segítséget is nyújtott nekik sanyarú sorukban. A Rákóczi nevével és bizalmával visszaélve (mások szerint hallgatólagos jóváhagyásával) fenntartott játékbarlang az osztrák császári követ jelentése szerint évi mintegy 40 ezer francia livre bevételt eredményezhetett.

Maga a nagyságos fejedelem persze nem itt lakott; őt a Versailles-közeli Clagny-ban, XIV. Lajos kegyencnője, Montespan márkiné számára épített, majd közös gyermekük, Maine hercegnek ajándékozott kastélyban szállásolták el, illetve Rambouillet-ban és az akkortájt Párizs mellett kiépülő csendes Passy-ban, sőt a Szajna-parti palota bérbevételekor már a néma szerzetesek, a kamalduliak Grosbois-i birtokán töltötte – többnyire vadászattal és könyvírással– napjait. A ház vezetését, a menekültek anyagi ügyeinek intézését Brenner Antal Domokos abbéra, az időközben kurucsága miatt idehaza egyházi méltóságaitól megfosztott „szepesi prépostra”, a fejedelem korábbi vatikáni, pétervári, majd versailles-i követére hagyta. „Kecskére káposztát” – mondhatnánk a fentiek alapján. Rákóczi Rodostóba történt távozása után ő kezelte – továbbra is eléggé lazán – a francia és más uralkodói udvaroktól kapott segélyadományokat, ám különféle pénz- és értékpapírüzletekbe bonyolódott, s úgy ahogy volt, elherdálta az egész vagyont. (Mellesleg kiszolgáltatta Rákóczi hozzá írt bizalmas utasításait is a francia külügyminisztériumnak.) Miután eladósodott, Brennert letartóztatták, a Bastille-ba vetették, ahol pár nappal később elvágta saját torkát…

A XVII. század elején épült ház a hírhedt Margot királyné palotája egyik lebontott szárnyépületének a helyén áll. Az építtető, Jean de Hillerin királyi udvari étekmester családja mindig előkelő személyiségeknek adta bérbe: előbb Mansfield hercegnőnek, majd Tallard grófnak, Franciaország marsalljának, d’Albret hercegnek és aztán 1714-ben a Magyarországról menekülni kényszerült fejedelemnek, aki a bérletet csupán 1715-ig tudta finanszírozni. Az épületet később is előkelőségek lakták: hercegek, grófok, a XIX. század második felében pedig Adélaïde-Louise d’Eckmühl de Blocqueville írónő és költő, a Napóleoni háborúk marsalljának, Davout-nak legkisebb lánya, aki előszeretettel rendezett nagy estélyeket, amelyek némelyikén fellépett Liszt Ferenc is.

A másfél éves magyar jelenlét annyira rányomta bélyegét a helyre, hogy a kétes hírű palotát a XIX. századig népszerű bordélyként és játékbarlangként emlegették, s a mai napig viseli az „Erdélyi palota” nevet. Szerepel Prévost abbé „Des Grieux lovag és Manon Lescaut története” című, alapvetően önéletrajzi ihletésű regényében (az abbé a ház már említett játéktermében és a galérián szokott kártyázni), amelyből Massenet „Manon” című operája íródott – a IV. felvonás 1. képének helyszíne a „Hôtel de Transylvanie” nevű játékbarlang, ahol Des Grieux lovag Manon biztatására kártyajátékkal próbál pénzt szerezni…

Végül egy apró érdekesség: az „Erdélyi palota” mellett nyíló Bonaparte utca másik végén, a 92. szám alatti szép kovácsoltvas kapun aranyozott betűkkel díszlik a hullámvonalú felirat: „Institut Hongrois” (Magyar Intézet). Nem nagyon mentünk messzire, ám ezen intézmény hírére már igazán büszkék lehetünk!

További érdekesség:

Jellemző adalék: amikor Szekfű Gyula Rákóczi-műve megjelent, tudós történészeink és a sajtó egy része azonnal nekirontott, hazaárulónak, Rákóczi gyalázójának kiáltották ki, majd a forrást, Léo Moutont kezdték becsmérelni, hazugságokat állítva róla. Az akkortájt Párizsban tanuló ifjú Eckhardt Sándor filológus felkereste az illetőt; a vele készült tisztázó riportot a Nyugat közölte az első világégés küszöbén „Egy elzüllött francia és a magyar Akadémia” címmel.

(Felhasznált irodalom, források:Dr. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) III. kötet (Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1910), Szegfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–35 {Budapest, MTA, 1913.} művek, valamint a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY-SA 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

1789 áprilisában, tehát hónapokkal a Bastille bevétele előtt, Párizsban a kenyér ára miatt népi zendülés robbant ki, az ún. Réveillon-lázadás. Akkortájt terjedt el az anekdota, hogy a naiv és luxuséletmódhoz szokott Marie-Antoinette, XVI. Lajos felesége, tapsikolva kérdezte: “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot?”

Ha bejárjuk a szállóige forrásvidékét, az erecskék szerteágaznak. Provence grófja, a későbbi XVIII. Lajos – a Bourbon, aki semmit sem tanult, és semmit sem felejtett – ránk hagyott egy vékonyka memoárkötetet (Párizs 1823) arról az időszakról, amikor még Provence grófjaként elszökött hazájából, hogy később régenssé nevezze ki önmagát. A könyvecske címe: Relation d’un Voyage à Bruxelles et r Coblentz en 1791, de persze többről van szó, mint holmi utazásról Brüsszelből a Rajna menti Koblenzbe. Nevezetesen: az ellenforradalmi emigráció első hónapjairól. Meglepő módon ebben a kis könyvben bukkan elénk a mondás, ugyancsak kérdés formájában, szó szerint így: S’ils n’ont pas de pain, que ne mangent-ils de la croűte de paté? “Ha nincs kenyerük, miért nem esznek pástétomot?” A forrás igazán hitelesnek tetszik, ráadásul a testes Bourbon meg is nevezi: Mária Terézia mondta volna szerinte, XIV. Lajos, a Napkirály felesége, aki persze nem azonos Mária Terézia magyar királynővel, Mária Antónia anyjával. Ez a Mária Terézia ugyanis spanyol volt, 1638-ban született Madridban, 1660-ban lett a Napkirály felesége, és 1683-ban halt meg Versailles-ban.

A 17. századi Franciaországban még gyakoribb volt az éhséglázadás, mint később ínséges korokban, de egyvalami máris világos: a francia forradalom idején az a vérlázító naivitás máris több mint százesztendős.

Franciául leggyakrabban idézett alakjában viszont nincs szó pástétomról és kérdő módról …qu ‘ils mangent de la brioche, ami arra céloz, egyenek az éhezők kalácsot, pontosabban zsömle alakú finom péksüteményt, brióst.

Vallomásaiban Jean-Jacques Rousseau is leír egy esetet, amikor egy gazdag ember ilyesmit mondott – és nem kérdezett, de hát a Confessions, ez a megrázóan szép és őszinte emlékezés már az író halála után, 1782 és 1789 között hagyta el a sajtót.

Bizonyos ingadozások is kétségessé teszik a mondás hitelességét. Más forradalmi források ugyanis nem Marie-Antoinette, hanem barátnője, Lamballe hercegnő szájába adják a naiv – és vérlázítóan naiv! – kérdést.

Van azonban egy másik népi változat is, amelynek negatív hőse nem Mária Antónia, nem Lamballe hercegnő, de nem is XIV. Lajos spanyol felesége, hanem bizonyos Joseph-Francois Foullon, aki már 1771-ben a pénzügyek “intendánsa” volt, s reakciós voltára jellemző: a király, két nappal a Bastille körül kirobban harcok előtt, július 12-én, őt bízta meg a Párizs ostromára összevont katonai erők parancsnokságával. A tömeg azonban a Városháza, a Hotel de Ville épületébe hurcolta, majd július 22-én, még nem lévén guillotine, nyilvánosan felakasztották.

Foullon már évtizedek óta nemhogy népszerűtlen ember volt, hanem talán a nép által leghevesebben gyűlölt államférfi. A föld népét keményen adóztatta, bíróként is kegyetlen volt, el is nevezték a “parlament házi szellemének” – a parlament ekkor még bírói testület. Kivégzése előtt azzal vádolták, s ezt a forradalmi sajtó meg is írta, hogy a kemény szívű államférfi, akit nem hatott meg a parasztnép nyomora, megvetően azt mondta volna: “Ha nincs kenyerük, egyenek szénát!” Ez lehet az oka, hogy Foullont, aki halottnak hirdette magát a Bastille bevétele hallatán, s vtryi birtokán megrendezte saját áltemetését, leleplezték és a városházára vitték. Lafayette márki, a mérsékelt demokrata próbálta megakadályozni a népítéletet, sikertelenül. Néhány heti börtön után a tömeg szénát tömött Foullon szájába, úgy került a lámpavasra. Ennyit a naiv Mária Antónia valósnak vélt kérdéséről.