Victor Hugo – Lenolaj

“A felhő mögött, mely ránk veti árnyékát, ott a csillag, mely ránk veti fényét.”

Jyll — Sun, 25 Feb 2024 23:03:17 +0000

Victor Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus gondolata.

1802. február 26-án született VICTOR HUGO francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus

Jyll — Sun, 25 Feb 2024 23:02:23 +0000

teljes nevén: Victor-Marie Hugo

A fiatal Victor Hugo

Édesapja gróf volt, lotaringiai földművesek és iparosok leszármazottja, Napóleon seregében szolgált, és tábornoki rangot szerzett. Ő viszont a forradalom kitörését Nantes-ban látta, ám amikor szemtanúja volt egy anya és két leánya kivégzésének, akiket gyermekkora óta ismert, meggyőződéses királypárti lett. Gyermekkorát Párizsban töltötte. A katonatiszt apa áthelyezése miatt a család előbb Nápolyban, majd Spanyolországban élt.

Verseit mindig édesanyjának olvasta fel először. Korán megnyilvánult írói elhivatottsága, óriási ambíciók feszítették. Kevés irodalmi karriert jellemzett ilyen fiatalkori öntudat és tisztánlátás. 13 éves korából megmaradtak verses füzetei, az egyik végére ezt írta: „Kedves barátom, ki ezt olvasod, ne bírálj dühös gúnnyal, s a versek gyengeségét nézd el zsenge korom miatt”.

Tizenöt évesen részt vett a Francia Akadémia által kiírt pályázaton A tanulás adta öröm valamennyi élethelyzetben című versével. Az akadémikusok azt hitték, hogy gúnyt akar űzni velük, s ezért adta meg ezt az életkort. Emiatt csak dicséretben részesítették, neve először jelent meg a sajtóban. A sikereken felbuzdulva abbahagyta tanulmányait, és az írást választotta. Ezután fivéreivel irodalmi lapot hozott létre, amely tehetségére irányította a figyelmet. Első önálló verseskötete Ódák címmel jelent meg. A Bourbonokat dicsérő versekért a király évi 1000 frank kegydíjban részesítette. Ekkor mindössze 19 éves volt.

A további hatalmas életútból – 83 évet élt – talán elég néhány kulcsszót kiemelni:

• A romantikus dráma megteremtője
Cromwell, Hernani, A király mulat, Ruy Blas, Lucretia Borgia, Tudor Mária

• A Francia Akadémia és a főrend tagja

• A politika színterén
Megkísérelte feldolgozni kettős örökségét, édesapja I. Napóleon iránti rajongását és édesanyjának royalista beállítottságát. Az 1848-as forradalom idején a főrend tagjaként a királyságot támogatta. A Második Francia Köztársaság kikiáltása után Párizs 8. kerületének polgármestere lett. Ekkor még habozott a független (párton kívüli) politizálás, a liberalizmus és a konzervativizmus között. A baloldali republikánusokkal osztozott a nép iránti szeretetben, a jobboldaliaknál elítélte a demokratikus reformok és a szociálpolitika teljes elutasítását. Elszántan védte a köztársaság nagy eszméit, a nép szuverenitását, az általános választójogot, a sajtószabadságot, a haladás, a szabadság és az emberiség nagy ideáljait.

Victor Hugo: Polip
(a polipkarok a VH betűket ábrázolják)

• A regényíró
Kilenc regényt írt, az elsőt 16, az utolsót 72 évesen. Többek között: A párizsi Notre-Dame, Egy halálraítélt utolsó napja, Nyomorultak, Kilencvenhárom, A nevető ember, Bug-Jargal , az Izlandi Han
• A költő
Így vallott a költészetről: „A költemény a szívre, az érzékenységre hat, és nem az észre. Az intuitív felismerésre, és nem a logikus érvelésre. Nem bizonyításra törekszik, hanem arra, hogy felkavarja a lelket, és tartós visszhangot keltsen a szívekben.”

• A vizuális művészetek
Sokak számára nem ismert, hogy majdnem olyan képzett volt a vizuális művészetekben, mint az irodalomban – több mint 4000 rajzot készített élete során. Tussal szeretett dolgozni, amelynek „fekete színe fényt áraszt”. Igazi autodidaktaként szeretett kísérletezni. Feketekávét, szénport, kormot kevert a tintához, és gyufaszállal vagy lúdtollal rajzolt.
• A fényképezés
A Jersey szigetén töltött évek alatt nagy érdeklődéssel fordult a fényképezés felé. Fiaival kísérletezett. Ők foglalkoztak a technikai részletekkel, ő pedig a felvételek beállításával. A dagerrotípia után papírnegatívok alapján dolgoztak. A képek főleg őt ábrázolják családja és barátai körében. A kb. 350 fotót csupán a család és a bizalmas barátok ismerték, soha nem kerültek kereskedelmi forgalomba, mint ahogy azt előzőleg eltervezte.
• Az életmű
Eltökélt szándéka volt, hogy minden műfajban alkosson.
„Írásaim oszthatatlan egészet fognak majd alkotni örök időkig.
Bibliát írok, nem Isten által sugalmazott, hanem embertől származó kinyilatkoztatást. Egyetlen terjedelmes kötetet, amely összefoglalja a század eseményeit.”

Budai Éva
rovatvezető
(forrós: wikipedia)

VICTOR HUGO: RÉGI DAL AZ IFJÚSÁGRÓL

Rózsáról én nem álmodoztam.
Mentünk az erdei uton
Rózsa meg én, fecsegve hosszan,
de hogy miről, már nem tudom.

Én hűvös voltam, mint a márvány,
szórakozott és ildomos;
ballagtam, fűt-fát magyarázván,
míg szeme azt kérdezte: Nos?

Friss gyöngyharmat szitálta berken,
napernyőt tárt a sarjuág;
én a rigó füttyét füleltem,
Rózsa a csalogány szavát.

Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;
fülemüle trillázta: Rózsa,
s engem kifütyült a rigó.

Aztán a lány feszes derékkal
nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,
a lomb közt reszketett a szép kar;
s én nem láttam, hogy hófehér.

Hűs csermely csobbant mély mederben,
dajkálta bársony mohaágy;
s aludt a néma rengetegben
a természet, mely csupa vágy.

Rózsa, a cipőjét lerúgva
ártatlan arccal, hirtelen,
pici lábát a vízbe dugta;
s én nem láttam, hogy meztelen.

Nem is tudtam, mit mondjak aztán;
mentem vele a sűrün át,
olykor mosoly rezgett az arcán,
s hallottam egy-egy sóhaját.

Nem láttam, mily gyönyörü Rózsa,
csak kijövet. – Buta dolog!
Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta
örökké erre gondolok.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Victor Hugo
1853

Victor Hugo és unokái György és Jeanne
(1872 – Párizs)

Victor Hugo
1876

Victor Hugo unokáival

Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.

Jyll — Sat, 05 Sep 2020 15:18:07 +0000

El tudja valaki képzelni, hogy Párizsban, az 1880 méter hosszú – ahogyan egy amerikai turistától a Champs Élysées-n hallottam – „Csemzilájzin” kétszer öt sávban hömpölygő forgalom látványát ne a Diadalív zárja le? Pedig nem sokon múlott, hogy helyén ma nem egy óriási elefánt trónol! 1806-ban Bonaparte Napóleon, aki szerette Frankhon és persze saját nagyságát hirdető jelekkel ékesíteni Párizst, úgy döntött: építtet egy hatalmas szökőkutat. A formát és a motívumot gyorsan eldöntötte: a félszigeti háborúkban spanyol lázadóktól zsákmányolt ágyúkból öntet egy óriás elefántot, amelynek ormányából tör elő a víz, belsejében és a hátán lévő toronyban pedig a saját dicsőségét hirdető múzeumot alakítanak ki. Helyének kiválasztását illetően azonban habozott a Csillag tér (Place de l’Étoile) és a Bastille tér között. Szerencsére a kortárs kritikusoknak sikerült meggyőzniük, hogy az elefánt, a nép nagyságát szimbolizáló „keleti motívum” sokkal hatásosabb lenne a város keleti részén, a lerombolt Bastille helyén, ráadásul az éppen épülő Szent Márton csatorna bőséges vizét használhatnák üzemeltetéséhez. Így aztán az Elíziumi Mezők sugárútjának végén található dombra végül is egy gigászi Diadalív került. A 16 méter átmérőjű, 24 méter magas elefántos emlékmű alapozását el is kezdték, s bár a határidő 1811 vége volt, a munkálatok rendkívül lassan haladtak, az elgondolás végül is nem valósult meg; a császárság 1815-ös bukásakor csupán az alépítmény volt kész a medencékkel. A tervek szerint az aranyozott bronz elefánt 15 méter magas lett volna a felső platformmal együtt, ahova az egyik 2 méter átmérőjű lábban csigalépcsőn lehetett volna feljutni. Emlékműve bemutatása végett az építész, Jean Alavoine, 1:1 méretarányú favázas gipszmakettet építtetett az 1814-es párizsi kiállításra, amelyet a tér délkeleti felén állítottak fel egy hatalmas fa hangárban. A gipszszobor a munkálatok leállása után is ott maradt jó 30 éven át, csupán a hangárt bontották le 1831-ben; így az elefánt már messziről látszódott. Időközben 1833 és 1840 között az emlékmű eredeti alapzatára felállították az 1830 júliusi forradalom „három dicső napján” elhunyt párizsiak ma is látható 52 méter magas, 4 méter átmérőjű emlékoszlopát, tetején a Szabadság Géniuszával, ahonnan 240 lépcsőfok megmászása után csodaszép kilátás nyílik a város keleti felére. (A sors fintora, hogy az oszlop elkészítésére ugyanaz az Alavoine kapott megbízást, aki az elvetélt elefántkút-terv kivitelezésén is dolgozott.) Az időjárás viszontagságainak kitett, teljesen lepusztult, igazi patkánytanyává züllött makettet végül is 1846 júliusában bontották el. Victor Hugo A nyomorultak című regényének egyik alakját, Gavroche-t, a bátor, szabad párizsi „gamin” figuráját ide álmodta meg: ez a pusztulófélben lévő óriás állat szolgált lakhelyéül. Hugo így mutatta be: „Negyven lábnyi magasságú elefánt volt, gerendázatból és falazatból készült, hátán házhoz hasonló toronnyal, amelyet egy mázoló valamikor zöldre festett, most pedig az ég, az eső és az idő feketére mázolt. A térnek ebben az elhagyatott és nyílt sarkában a kolosszus nagy homlokával, ormányával, agyaraival, tornyával, keresztcsontjával, oszlophoz hasonló négy lábával éjszaka meglepő és szörnyű árnyat vetett a csillagos égre. Senki sem tudta, mi legyen az értelme. Valahogyan a nép erejének a szimbóluma volt. Komor volt, talányos és mérhetetlen. Valami hatalmas, látható és egyenesen álló fantom volt a Bastille láthatatlan kísértete mellett.”

A képeken Jean Alavoine két díszkút-terve látható: az egyiket valamikor 1806 és 1809 között rajzolta, a Louvre-ban fellelhető színes akvarellje pedig az utolsó előterve az Elefánt (ma Bastille) térrel együtt. A júliusi emlékoszlop mellett balra található a pusztulófélben lévő gipsz makett; míg a földszínű fotón A nyomorultak című 2012-es brit musical-filmdráma díszletelefántja látható.

(A Paris Zig-zag és a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC0], [CC BY 2.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.

Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.

Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Jyll — Tue, 03 Mar 2020 23:01:14 +0000

150 éve fedezték fel a Lutéciai Arénát, Párizs amfiteátrumát.
Noha a franciák évszázadokon át tudtak létezéséről, pontos helyét nem ismerték. Teljesen véletlenül fedezték fel 1869-ben egy omnibusz-garázs építkezésén végzett előzetes ásatások során. Néhány előtalált pénzérme alapján az építményt i.u. 1–2. századra datálták. 1870 márciusától júliusig tudós régészek tanulmányozták a helyszínt, de – a korra jellemző módon – ez idő alatt az amfiteátrum részben megsemmisült. Valójában az akkori Történelmi Emlékművek Bizottsága döntött úgy, hogy az aréna nem tekinthető történelmi emlékhelynek. Húsz év kellett ahhoz, hogy tévedésüket belássák, hibájukat részben orvosolják, s a kettős rendeltetésű (aréna és színház) építményt ne hagyják teljesen szétdúlni egy éppen akkor tervezett remíz építésével, hanem feltárják annak déli részét is, s a megmaradt romokat konzerválják. Persze, ehhez kellett az időközben megalakult Aréna Barátai Társaságának aktivitása, továbbá az, hogy – mint a Notre Dame esetében is – Victor Hugo, aki szerint „múltja nélkül Párizs nem válhat a jövő városává”, ugyancsak felkarolja az ügyet.

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

“A felhő mögött, mely ránk veti árnyékát, ott a csillag, mely ránk veti fényét.”

Jyll — Sat, 09 Jun 2018 00:08:18 +0000

Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia romantikus költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus gondolata.

“Minden korlátozza az embert, de semmi nem állítja meg. Egy válasza van: átlépi. A lehetetlenség határvonala mindinkább hátrahúzódik.”

Jyll — Sun, 26 Feb 2017 07:20:35 +0000

Victor Hugo francia költő, regény- és drámaíró (1802. február 26. — 1885. május 22. ) gondolata