Az 50-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula,Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést számára. A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta a 60-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett képeit. Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta. Irodalmi értékű elbeszéléseiben pedig életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.

(forrás: wikipedia.hu)

Az alábbi verset a Szeptember végén öregkori változataként is emlegetik. Vas István és Szántó Piroska szerelmének, házasságának, életének tükre.

VAS ISTVÁN: RAPSZÓDIA EGY ŐSZI KERTBEN

Csapzottan tarka lett az a fényteli kerted,
Későn süt fel a nap, hamar homálylik,
Elfagytak, feketednek
Napraforgóid, dáliáid,
Még nyílnak, őszien égnek – már nem sokáig –
Napszomjas, késő helianthusok:
Az elmúlásból is itt körül az világít,
Ami nekünk meg nem adatott.

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,
Ha jön a nagy esőzés hirtelen?
Szebbek a rőt levelek, ha kerengnek
Nedves szelekben is tündérien.
Már várja a nemes, növényi sejtelem
Novemberi esők verését:
Itt győzni fog minden enyészeten
A szépség.

Magunkra gondolok – a szívre, a gyomorra,
Nem a haláltól félek, féltelek.
De miért kell nekünk magunktól undorodva
Megérni – ha megérjük – a telet?
Szépségben boldogult virágok, levelek –
S ha holdba, csillagokba ér az ember,
Csúnyán közelítő telében mire mehet
Ezzel a földi förtelemmel?

Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk
Új és új szépség akkor is, ha pusztul.
Meglátjuk most, hogy mit szereztünk
Bőrön, beleken, szerveken túl?
Ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,
Most vívj, most védd magad,
Míg végső hódításra el nem indul
A sejtjeinkbe zárt tudat.

Hát lett-e tízezer éveken át
Szépség, ami nem a miénk?
Vagy tud-e ilyet a lomb, a virág:
Eltenni télire a fényt?
Nincs miért adnunk a szerényt:
Még csúf estünkben is több szépségünk marad,
Mint amit valaha pompáztak elénk
Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet
Halmozni, ha nem ez,
Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,
Akkor is szép lehess?
Nem tréfából teremtett tartós és nemes
Szépséget annyi mesterünk és ősünk:
Azért, hogy te is vele védekezz,
Míg alantas elmúlással vesződünk.

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?
Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!
Mindig nekünk teremtik a földöntúli szépet
Az emberi évezredek,
És mindig te leszel, és mindig én leszek,
Holdban, Marson, ki tudja, hol,
Míg meg nem leljük azt a képletet,
Nem nyughatom s nem nyughatol.

És új energiává lesz a múló idő
S új csillagmáglyát gyújt meg érted,
S vígasztalóvá lesz a rémítő,
S mindent meglátsz, mindent megértek,
És érthetetlen szenvedésed
Hétszer boldog szépségre válik:
Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett
Napraforgóid, dáliáid.

Jómódú zsidó családból származott, apja üzletember, textilkereskedő volt, aki nem nézte jó szemmel fia irodalmi próbálkozásait. Vas István a Markó utcai Berzsenyi Gimnáziumban érettségizett 1928-ban. Még abban évben Kassák Lajos lapja, a Dokumentum munkatársa lett, majd 1928-ban beiratkozott a bécsi Kereskedelmi Intézetbe. Megismerkedett Nagy Etel (1907–1939) mozdulatművésszel, Kassák nevelt lányával, aki később az első felesége lett (1935–1939), és aki tragikusan fiatalon, alig 32 évesen agydaganat következtében hunyt el 1939. szeptember 24-én.

Vas István költő és Szántó Piroska festőművész az otthonukban 1961-ben
(Forrás: Fortopan.hu, adományozó: Hunyadi József)

Vas István 1933–1935 közt írt a Független Szemlébe. 1933-ban verseit kezdte közölni a Nyugat, később a Válasz is. Radnóti Miklóssal 1935. szeptember 2-án szerepelt a Magyar Rádióban, aki verseit az ő társaságában olvasta fel.

1929–1939 között különböző budapesti cégeknél dolgozott, míg a numerus clausus miatt el nem bocsátották. 1939. szeptember 24-én halt meg nagybeteg, fiatal neje, akit még 1938. július 13-ai kikeresztelkedése után, a katolikus vallás rítusa szerint vett feleségül.

1944–1945-ben Ottlik Géza és Szántó Piroska bújtatta. A második világháború idején többször behívták munkaszolgálatra, az elviselhetetlen fizikai munka és a megalázó bánásmód miatt több alkalommal is megpróbálkozott az öngyilkossággal.

1945-ben házasságot kötött Kutni Máriával (1919–1971), akitől 1951-ben elvált, (azután az asszony Réz Ádám felesége lett.)

1946-ban a Révai Kiadó lektora. 1949–1953 között nem publikálhatott, ekkor műfordításaiból élt.

1951-ben feleségül vette Szántó Piroska festőművészt. Nyaralójuk, a legendás szentendrei kert utóbb az irodalmi élet fontos színtere lett. 1956–1971 között az Európa Könyvkiadó lektora volt.

Várkert rakpart 17. alatti budai otthonukban 1999–2012 között működött a Szántó Piroska–Vas István Emléklakás, emléket állítva a művészházaspárnak (a Szombathelyi Képtár filiáléjaként).

Díjai
Baumgarten-díj (1948)
József Attila-díj (1951, 1956, 1961)
Kossuth-díj (1962, 1985)

Kalligráfia
Széthull a gipsz, az üveg eltörik,
Idővel paloták, házak, erős
Várak, városok elromolnak, egyszer
Párizs, New York és Mucsa semmivé lesz,
A vasbetont a szupertermeszek
Szétrágják, a műanyagok piszokká
Rohadnak, az égitestekre fellőtt
Szerkezetek homokba, kráterekbe
Merülnek, el nem állnak államok,
A diktatúrák, demokráciák,
Titkárok, elnökök, igazgatók,
A tábornagyok és a társulások,
Junták, hippik és halálos hatalmak,
Egybeolvad a tömeg és elit,
Kihalnak a normatív kritikák,
De ameddig világ van valahol,
El nem felejti, felszökell szivéből
A világ talányos titkosírása,
Rejtjeles rúnák rendszere, amit mi
A nyári égre ketten följegyeztünk.

***

Forrás és kapcsolódó oldal:

Vas István összegyűjtött versei: https://reader.dia.hu/document/Vas_Istvan-Osszegyujtott_versek-16218

Modok Mária és Czóbel Béla

Szántó Piroska, lelkem egyik kedves festője hajdanán nagy barátságban állt Modok Máriával, Czóbel Béla második feleségével. Modok maga is kiváló festő volt, ám Czóbel mellett nem volt könnyű az élet. Mária feladata a festékek beszerzése, a modellekkel való tárgyalás, a szentendrei ház takarítása, és minden más, hiszen Czóbel ahogy felkelt már festett, majd pontosan délben leült az ebédlőasztalhoz, majd megint festett, festett, és festett.

Modok Máriának egyre kevesebb ideje maradt magára, régi képeit festette át, majd azokat is megunta, végül már csak hébe-hóba festegetett.
1971-elején aztán mindennek vége lett, Modok Mária kórházba került, kezeivel már nemhogy festeni, hanem kismacskát simogatni, almát hámozni sem tudott. Szántó Piroskával való utolsó találkozásánál már a beszéd sem ment, csak nézte őt Mária azokkal a hatalmas, kék, szomorú szemeivel.
Évekkel később festett Szántó Piroska egy „Lila ló” nevezetű képet, amin egy hatalmas lóarc, roppant bánatos szemekkel néz a festőre, míg a háttérben Szentendre azon részei látszanak, ahol annak idején Czóbel és felesége élte az életét.
Aztán nagy nehezen a Műcsarnok is beadta a derekát s Szántó Piroska megrendezhette ottani első nagy kiállítását. A megnyitó beszédet Pilinszky János mondta, telt ház volt annyira, hogy sokan kiszorultak az előtérbe. Ott volt Pest-és Buda műértő vagy magát annak vélő tábora, itták a pezsgőt és nézték Piroska „szürreál” vagy „absztraknak” gondolt képeit.
– Gyere ide, Piros! – harsant hirtelen egy női hang a teremben. Szabó Magda volt, az író. A „Lila lovat” nézte elkerekedő szemekkel:
– Te ebbe belefestettél valakit – mondta halkan de határozottan.
Piroska nem szólt csak bólintott.
Némán megölelték egymást.
A képet Szabó Magda ott helyben megvette s az az írónő haláláig debreceni lakásában lógott.

***

A nap anekdotája rovatban megjelent írások

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.