XIV. Lajos
(Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – Versailles, 1715. szeptember 1.)
Hyacinthe Rigaud festményén
(1701)

Akkor hát ki mondta, hogy XIV. Lajos mondotta volna? Sok mindenki, egyebek között Voltaire mondta – hogy a király mondta volna. Ha sok mindenki mondta, mi lehet az igazság (vagy a tévedés) a szállóige születésének körülményeivel kapcsolatban? Válaszoljon helyettünk Monsieur Dupré, a vaskos és igen tekintélyes szállóige-gyűjtemény összeállítója (Encyclopédie des Citations. Párizs 1959. 43. old.).

“E szavakat az ifjú királynak tulajdonítják, aki mindössze tizenhét esztendős volt akkoriban. A szavak 1655 április 13-án röppentek volna fel, amikor az uralkodó vadászöltözékben, kezében ostorral érkezett – állítólag – a párizsi bíróság üléstermébe. Félbeszakítva egy éppen zajló adóügyi vitát, így szólt: Az Állam – én vagyok! Ez a mondás minden tekintetben legendás. A király valóban megjelent a bíróság termében, kemény szókkal illette az elnököt és a tanácsosokat, azzal vádolva őket, hogy haszontalan vitáikkal csak zavarják a királyság ügyeit. Szokatlan öltözéket viselt (vörös kabátkát és szürke sipkát), de ostor nem volt nála. Rövid szónoklata után visszatért a Louvre-ba.” (Az ülés eredeti jegyzőkönyvei fennmaradtak, de a szövegben a “L’ État c’ est moi” nem található.)

Dupré szerint a király dölyfös fellépését a szájhagyomány úgy tömörítette, hogy a rövid és dühös szónoklat, a kihívó öltözék és a valójában nem is suhogtatott ostor emléke mintegy mottóvá sűrűsödött: a feudális abszolutizmus lényegévé.

Annyi bizonyos, hogy az eset után 150 évvel is emlegették még a franciák a híres mondást, Napóleon például 1814-ben vágta ugyanezeket a szavakat szenátorai szemébe.

Szállóige született – mert kifejezőek ezek a soha ki nem mondott szavak. Így lehet valami igaz, még ha nem is hiteles.

A napjainkban ott található alkotást majd negyedszázaddal később, az ugyancsak a Bourbon-házból származó XVIII. Lajos készíttette el François-Fréderic Lemot szobrásszal. 1818. augusztus 25-én avatták fel a sziget végén lévő Vert Galant, a gáláns-kedves kis park mesterségesen kiképzett terén, nem is annyira a hajdani rokon király emlékére, mint inkább szimbolikusan azt jelezve, hogy a köztársaság, Napóleon és császársága bukása után visszatért a Bourbon királyi hatalom.

A szobor megvalósításán dolgozók között volt egy Mesnel nevű öntőmester, aki nem nagyon rejtette véka alá, hogy szívéhez közelebb állnak a bonapartista, mint a királypárti nézetek. Az a legenda keringett róla, hogy Voltaire vagy Sully hercegének több Bourbon-ellenes pamfletjét és egy Napóleon-szobrocskát rejtett el a szobor bal karjában. Teltek az évek anélkül, hogy bárki is komolyan vette volna ezt a meglehetősen őrültnek tűnő legendát.

IV. Henrik új szobra a számos történelmi fordulat ellenére évtizedeken át állt háborítatlanul a helyén, még „Kövér Bertha” robbanólövedéke is elkerülte, amely 1918. április 14-én robbant a Pont-Neuf jobb parti hídfőjénél. A közelmúltban, 2004-ben azonban ismét reflektorfénybe került ez a történet. A szobrot ugyanis elvitték restaurálásra, és amikor átvizsgálták, a ló hasában hét ólommal lezárt fadobozt találtak, amelyekre egyetlen nevet véstek: Mesnel! A felnyitott dobozokból a szobor öntéséről, helyszínre szállításáról és felállításáról szóló újságkivágatok, tudósítások kerültek elő, továbbá három IV. Henrikről szóló kiadvány, mintegy két tucat érme, amelyek a királyi család életének mozzanatait mutatták be, továbbá – és itt jön képbe a Mesnel-legenda – királyságellenes szövegek, valamint Voltaire és Sully életrajzi írásai! Úgy látszik, a hivatalos dokumentumok mellett az öntőmester valóban elhelyezett „személyes tárgyakat” is, hogy jó pár év időugrással megörvendeztesse mind a szenvedélyesen elkötelezett történészeket, mind pedig a városért, annak múltjáért rajongó amatőr földi halandókat.

[A Paris Zigzag cikke alapján; képek: Wikimedia Commons (CC-BY-SA-3.0)]

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.
Fekete István: Különös tetemek a Bastille téren – Párizsi szösszenetek 16.
Fekete István: Az „öreg hölgy” csipkeruhája – Párizsi szösszenetek 17.
Fekete István: A párizsi „Hauszmann-terv” haszna – Párizsi szösszenetek 18.
Fekete István: Guimard-edikula – Párizsi szösszenetek 19.

A római Traianus-oszlop mintájára készült 50,33 m magas, 4 m átmérőjű patinázott bronz emlékoszlopot, rajta az áldozatok nevével, tetején pedig a Szabadság Géniuszának aranyozott szobrával, 1835 és 1840 között emelték, mint felirata ismerteti: „azon francia polgárok dicsőségére, akik az 1830. július 27., 28. és 29-i emlékezetes napokon fegyvert fogtak és harcoltak a közszabadság védelméért”, azaz X. Károly és ezzel a Bourbon-ház uralmának megdöntéséért és a „polgárkirály”, Lajos Fülöp hatalomba emeléséért. Az már a sors különös fintora, hogy 1848. február 25-én, miután a párizsi nép őt is elzavarta, trónját előbb győzelmi menetben végigcipelték a Grand Boulevard-on, majd éppen ezen oszlop tövében tüzelték el.

Az emlékoszlop tervezője ugyanaz a Jean-Antoine Alavoine volt – Joseph-Louis Duc építésszel együtt –, aki a korábban az e helyre állítani kívánt napóleoni elefántos kutat tervezte, sőt, aminek az alapzatát már meg is építette. Mivel a tér fölé magasodó obeliszket nem csupán a forradalom emlékének, hanem egyben sírhelynek is szánták, a meglévő alapzat eredetileg vízkiemelő szerkezet és óriás nyomócsövek elhelyezésére szánt galériáit kriptává alakították át, ahova ötszáznégy, a harcokban elhunyt személy földi maradványait hordták össze a város különböző pontjáról, továbbá hét (más források szerint kettő), Napóleon egyiptomi hadjáratából (1798–1801) származó múmiát.

Hogy ez utóbbiakat miért? Igazából nem tudni. Egyesek szerint véletlenül, mások szerint egyszerűen nem volt hol elhelyezni őket! Az történt ugyanis, hogy a tudományos célból Európába hurcolt múmiákkal gondok adódtak: már a párás tengeri szállítás sem tett jót nekik, de Franciaország nedves éghajlata, ami össze sem hasonlítható a meleg, száraz egyiptomiéval, végképp lehetetlenné tette konzerválásukat. Eredetileg az 1793-ban múzeumnak nyilvánított egykori királyi palota, a Louvre alagsorában helyezték el őket, de a múmiák bandázsai kezdtek elszíneződni. Kiderült: a balzsamozott tetemek bomlásnak indultak – ott nem maradhattak tovább!

Innen a történet bizonytalanná és szerteágazóvá válik. Az egyik változat szerint a foszló tetemeket a Louvre Szajna-felöli oldalán, az Infánsnő kertjében ásták el, a nem sokkal korábban épült, a világ első vasból készített, kizárólag gyalogos átkelésre szánt Művészetek hídja (Pont des Arts) jobb parti hídfője közelében. Három évvel később ugyanide temették a júliusi forradalom környéken elhunyt 32 áldozatát is, s velük együtt kerültek át a múmiák – a nemtörődöm exhumálás következtében – a Bastille térre. A másik változat szerint a Louvre nyirkos alagsorából átvitték őket a Szajnától kissé távolabb, pár utcasarokra lévő Nemzeti Könyvtár egyik száraz termébe. A bomlási folyamatot azonban már nem lehetett megállítani. Nem volt mit tenni, meg kellett szabadulni tőlük, ezért az épület kertjébe temették a foszló tetemeket az 1830-as áldozatok tömegsírjai mellé. Amikor pedig ez utóbbiakat 1840-ben áthelyezték a Bastille téri nekropoliszba, a múmiákat – tévedésből vagy szándékosan, ma már mindegy – ugyancsak átvitték! Egy biztos: az 1830. júliusi forradalom áldozatait a nagy hőség miatt sietősen hantolták el a város több pontján, s mindkét említett helyre jutott egy-egy tömegsír. Megkockáztatom, bár erre bizonyítékom nincs, hogy mindkét változat igaz lehet, amennyiben a jobb állapotban maradt múmiákat valóban átszállították a könyvtárba.

Ami a Bastille téri sírboltot illeti, később ugyancsak ott helyezték el az 1848-as felkelés 203 párizsi áldozatát is.

Lehet, hogy hamarosan többet tudhatunk meg a múmiákról. Azt tervezik ugyanis, hogy a Bastille tér jelenleg folyó átépítése után megnyitják a nagyközönség előtt az óriás körgalériából és két nagy sírkamrából álló kriptát. A pontos dátum még nem ismert; eredetileg 2020-ban tervezték átadni, ám a járvány miatt a munkálatok elhúzódnak. Ha befejeződnek, talán megtekinthetők lesznek e legendás múmiák is!

(A Paris Zig-zag, az Anecdotrip és a Wikipédia cikkei alapján)

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások
Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.
Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.
Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.
Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.
Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.
Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.
Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.
Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.
Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.
Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.
Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.
Fekete István: „Erdélyi palota” – Párizsi szösszenetek 12.
Fekete István: Az operaház titka – Párizsi szösszenetek 13.
Fekete István: Az óriás elefánt – Párizsi szösszenetek 14.
Fekete István: A fejedelem szíve – Párizsi szösszenetek 15.