Mintha elfáradtál volna, nem is tudom… De az is lehet, hogy én fáradtam el. A másik fáradtsága olykor ránk ragad, és már nem tudjuk, ki kezdte. Hét hónap telt el azóta, hogy nem írok. A nem-írásba fáradtam el, de ez már a lábadozás ideje. Az udvaron őszirózsák szenderegnek, egy levél pörög le az öreg diófáról, és hirtelen eszembe jut, amit egy hajnalon mondtál nekem… Érzem a köztünk levő távolságod, amit egyikünk se akart, csak valahogy lett, magától. A távolság akarta, hogy legyen? Nem és nem akarlak elfelejteni, főleg most nem, amikor alig szólsz… szeretném megsimogatni a hátad, igen, és szeretném, ha órákig beszélgetnénk szavak nélkül, és mégis értenénk egymást. Két idegen lennénk, akik váratlanul rájönnek arra, hogy egy korábbi életükben egymáséi voltak. És egyszer ez a mostani élet is korábbi élet lesz.

Ősz van, szólsz. Mintha Babits különös hírmondója lennél, azt mondod, amit tudok, mégis szíven ütsz vele. Eszembe jut, hogy azt a rétet még nem írtam le neked. Nem baj, mondod. Itt az ideje, hogy megidézzem. Rét, akkora hársfákkal, melyeket nem lehet átkarolni egyedül, kell egy másik ember, hogy összekapcsolódjanak kezeink. Azt mondod, akkor nem is rét, hanem liget? Jó legyen liget. Hársfatea beteg torokra. Régi kályhán sülő gesztenye illata. A szemed színe a gesztenyéké. Ne szólj, csak nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felrebben… Őt a nyugtalanságra választotta ki a madarak istene? Azt az egyet… és mi mégis “vak kerítések vagyunk?” És hol a kapu ezen a kerítésen, vagy legalább az a rész, ahol hiányzanak a lécek?

Az őszirózsák derékszögben hajolnak, lilák, van köztük mályvaszín… Ma éjszaka november lesz, és mi még mindig kint ülünk. Hajnalonta ködcsipkedésre ébred a vidék, és vadlúdcsapat húz dél felé. Nem szeretem azokat a házakat, ahol nem érezni az emberek illatát…

Leveszem a cipőm, belegyűröm a csíkos zoknim, és ott állok előtted mezítláb… A madár vagyok, aki fölrebbent. És legyőzve a távolságot, visszaszállt hozzád.

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

A görög haldoklik. Úgy mondtam, hogy meglepődtem saját hangomon.
Aznap napfogyatkozás volt.
A kovácsoltvas kerítés előtt fehér kálák. A levegő vibrált, árnyékban 35 fok. Remegett a lég, és ebben a remegésben láttam a görögöt, ahogy terelte a birkáit. Bőre mint pergamen gyűrött lapjai.
Képzeletem játszik, a képek élesek.

Meghalok, mondta és a kálák kibontották fehér virágaikat.
Meghalok, szólt és kinyílt a kökény.
Meghalok, és lett napfogyatkozás.
Meghalok, és a görög kutyája nyüszíteni kezdett.
Meghalok, és kinyíltak a petúniák.

Isten tarka ege alatt láttam elmenni.
Mindenkinek így kéne végül távozni, fényben, meleg légben, hársillatban. Olyan nagy békében, ahol tudod, hogy az életben mindent jól csináltál.

Szeretnem kell valakit. Ember vagyok.

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

A földből kikelő búza, a szakadékba
lezúduló víztömeg, az ég kemény
és mély kékje, a duzzadó szőlő:
egy és ugyanaz mind.
A zöld szín ezer árnyalatának
tobzódásával csillognak a mezők.
Ritmusra táncol minden: a szántóföld,
a paraszt szekere. Te és ez a szőlőszem
egy anyagból származtok. A nap,
a frissen szántott barázda vérvörös színe,
a gyümölcskertek rózsaszín árnyalatai.
Amikor rajzolom a parasztot, azt akarom
érzékeltetni, ahogy a napfény átjárja
a testét, a gabonaföldet, a dombot,
az eke elé fogott lovakat.
Minden energia visszaáramlik a napba.
Akkor érted meg az életet, ha megérzed
egyetemes lüktetését.
A természet az Isten. S az Isten bőkezű.

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

]]> http://lenolaj.hu/2017/07/09/morotz-krisztina-ritmus/feed/ 0 http://lenolaj.hu/2017/06/16/morotz-krisztina-egyezzunk-ki-dontetlenben/ http://lenolaj.hu/2017/06/16/morotz-krisztina-egyezzunk-ki-dontetlenben/#respond Fri, 16 Jun 2017 09:30:10 +0000 http://lenolaj.hu/?p=18087 * Nyírfalvi Károlynak, odaátra *

Kimentem a rétre keltikét festeni.
A patakból hoztam vizet a keltike
lilás és fehér színéhez, de megláttam
a pettyegetett tüdőfüvet és a gólyahír
sárgáját, a víz jó lesz azokhoz is.
Olyan nagy a csönd. Szeretted volna ezt
a csendet, a kavicsokat a folyó partja mellett.
Az egyikre ráírtam a neved kezdőbetűit.
Most először értettem meg, hogy elmentél.
Látod a fű is milyen zöld. Épp ilyennek akarta,
aki festette. Társa vagyok a nagy
névtelennek, ülök, festek, mosolygok és ki
merem mondani, hogy nem akarok gondolni
rád, mégis itt vagy mellettem, itt vagy
és emlékeztetsz, hogy megígértem, írok rólad.
Igen, felelem. Írok az életről, írok a kavicsaidról,
a komlóról, amivel annyit küszködtél, hogy végül
a komló azt mondta, egyezzünk ki döntetlenben.
És te nagylelkűen azt válaszoltad: rendben.

***

Megjelent Mórotz Krisztina: Krisztina, hol a te utad? című kötetében, 2017

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Ingerszegény környezetben élek. Megállapítottam és leírtam, ezt is, de az abszurditásán már csak nevetek befelé, hangtalanul. Máskor azt írtam: hallgatunk. Ez a hallgatás beleivódik a koszos függöny ráncaiba, elszivárog a szúette parkettába. Átáztatja a falakat, ott van az összes tárgyban. Mindent sűrűvé érlel ez az évtizedes némaság, ez a már-már emberöltőnyi hallgatás. Összenyom homogén anyaggá, nem enged ki magából.

A napok telnek, én írok, apám a saját világában vegetál. Új kulcs kell neki. Mindig több és több. Ugyan mit nyithatna már ki azokkal? Igen, ő a kulcsok őre, ez kétségtelen.

Ám ki tudja, hogy nem én vagyok-e már az ő kulcsainak őrizője?
Ki tudja, hogy a kulcsok nem engem zártak-e be, megfosztva az önállóságomtól?
Hallgatok. Nem szólok hozzá, nincs mit.

Apámnak furcsa mondattöredékei vannak. Néha valamelyest feltisztul az agya. Megáll a szoba közepén, az ablak felé fordul és azt mondja: be fogok pisilni. Ilyenkor persze nem vizel be, de elindul a gardrób felé. A kulcsait leteszi a billentyűzetre, egyet mindig felfelé hagy. Ez az egy kulcs olyan, mint egy égre mutató ujj.

Megőrülök, írom máris a következő szót. Megőrülök az apámtól. Elfojtott harag. Talán tíz szava van, azokat mondogatja minden nap. Különös szavak. Nem tudom, mit kezdjek vele, amikor azt mondja: empátia. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy ezt nekem szánja. Empátia, olyan, mint egy női név. Lehet, hogy csak a dallam, a hangok szépsége fogja meg.

Ugyanolyan mocskos az ablak, mint karácsony előtt, nincs erőm megpucolni. Hozom neki a városból a kulcsokat, a kis lakatokat. Örül. Lekenyerezem, aznap jó lesz, ígéri magának, s leül a foteljába. Aznap élni hagy.

Karácsony. Vettem egy kicsi fenyőt, meg kókuszos szaloncukrokat. A fa alá odatettem egy kulcscsomót. Jött csoszogva, levett egy szaloncukrot, kibontotta, a cukor a szőnyegre esett. Állt átszellemült arccal, a kulcsot belecsomagolta a sztaniolba. Mindegyikkel kényszeresen ezt csinálta. Hagytam. Ittam és néztem. Enni sem akart. Boldog volt, vigyorogva bámulta a fát. Ittam, igen, ne rójon meg érte senki. Azért figyeltem, hogy jóféle italt vegyek, de a filmszakadás mégis bekövetkezett. Arra eszméltem, hogy apám áll fölöttem, kezében kulcsok csörögnek, a nadrágjából meg csöpög a vizelete. A szőnyegen szaloncukor-papírok és egy vécépapírguriga, amit buzgón le akart tekerni. Hajnal lehetett. Káromkodtam. Egy kurva kulcsot kikaptam a kezéből, és azzal elláttam a baját. Sírt.

Most már nem lázadok. Apámmá váltam. Egyetlen vigaszom az írás. Minden más lényegtelen. A könyveim, egy finom étel, vagy egy különleges nap – elmúlik mind, elfogy, ahogy jött.
Csak a metamorfózis számít, az átalakulás. Hozzáidomulás 49 évesen a kulcsok őréhez.
A szomszédok mást látnak, ők azt, hogy mennyire szeretem az apám.
Nem szeretem, a Jóisten tudja, hogy mit érzek iránta. Akárcsak a Jóisten iránt, mert azt is csak ő tudja, aki mindannyiunkat lát.

5 éves voltam, amikor anyám meghalt. Csak az illata, meg valami ruhasuhogás emléke maradt róla. Apám fölnevelt a maga módján. Most én gondozom. Látják a szomszédok, hogy veszem a kulcsokat, én meg már rég tudom, hogy magamnak. Szerkesztek, lektorálok, csinálom a dolgom egy kiadónál, mások hiúságát szolgálom ki, még jó, hogy meg tudok élni belőle. Bezártuk egymást.
Mindkettőnkben ott a feszültség, hogy holnap lesz-e következő kulcs és nyitja-e majd a holnaputánt.

Apám tányérjára kanalazom a krumplipürét, mellé a csirkét, amit édes-savanyú mártással öntöttem le. Eszik. Elöl nincsenek fogai, elromlottak, kihullottak, aztán a protézist egy nap összetörte. Hátul vannak még, azokkal rág. Ha jókedve kerekedik, belevigyorog a képembe. A kulcsokat most éppen a krumplipürébe akarta eldugni, de éberebb voltam nála.
Front lesz, tárom ki az ablakot, mire ő kimondja az egyetlen szót, amit nekem szán: empátia.

Ki őrzi most a kulcsokat? Eszembe jut, amikor megvert. Pisilnie kell, félrebillenti a fejét. Olyan a nyaka, mint egy vén kakasé. Rám vár. Kegyetlen leszek, hagyom bepisálni, csak hogy megmutassam, most én vagyok a domináns, a kulcsok őrizője. Szeretlek, apa, de ez most az enyém, ez a pillanat, míg a hugyodban fészkelődsz, és nézel rám könyörögve. Ezt nem veheted el tőlem.

Megejtjük mindennapi sétánk. Ráadom a kabátját, a sapkát, a csizmát, mint egy gyerekre. Empátia, mondja megint, de úgy teszek, mintha meg se hallanám. Kint a hóban nem bírok vele, hóembert akar építeni. Meg is engedhetném, mégsem teszem. Belekarolok, közben mondom neki, hogy fa, mondom, hogy kerítés, és mondom, hogy kutya. Hosszú, kék árnyékok nyúlnak a havon, a Nap is lemenőben, hazakanyarodunk.

Nem akar szót fogadni, nem akar levetkőzni, rázza az átkozott kulcsokat. Már csak az eltorzult arcát látom, ahogy meg-megcsörren az is. Aztán ismét a szobát, ahol annyiszor megöltük már egymást. Igen, ahol egymást gyilkoljuk folyamatosan.

Pitizik nekem és közben mondogatja azt az egy szót, amit ismer. Empátia, empátia...
Elönt a düh, ütöm, pofozom, belerúgok, nem kímélem, leköpöm és röhögök.
Empátia. A kulcs tollával belevágok az arcába.
Él? Igen, hallom, hogy él.
Kattan a zár a csuklómon. A szoba négy sarkában fémvillanások. Mindegyikben egy hatalmas kulcscsomó.

***

Mórotz Krisztina alkotásai a Lenolaj.hu oldalán