Közbevetőleg: ősidők óta nyoma van a labdaütőnek, hiszen a Pireneusok baszk népi labdajátéka, a pelote sem nélkülözheti az ütőt, a labdát itt – komplikált szabályok szerint – egy falnak pofozzák az alsókarra lehúzható, fogásra és hajításra egyként alkalmas kesztyűféle valamivel.

Azért kerülgettük annyira a forró kását, mert a teniszjáték elnevezésének eredete homályba vész, a nyelvészek pedig annyit huzakodnak a tenisz szó etimológiáján, akár a trójai háború hősei Patroklosz holteste fölött. A franciák a tenir (tartani, „fogni”) ige valamely – talán felszólító módban értendő – szóalakját vélik fölfedezni a teniszben: nem lehetetlen, hogy amint a vívók felszólítják egymást: En garde!, ami arra utal, vigyázzon immár az ellenfél és védje magát, a középkori francia úrfik és úrhölgyek is az mondhatták a szemben álló partnernek: tenez!, vagyis fogadja! A játékot már valóban igen korán, a 13. századtól teney néven említik írásos francia forrásaink.

Ezen a ponton lép a nyelvtudomány porondjára a nemzeti elfogultság, szerencsére meglehetősen szelíd formában. Az angolok szent meggyőződése, hogy a tenisz elnevezése mögött a tíz jelentés számnév, a ten bujkál – talán tíz pontig játszották valaha? Nem addig a’ – vélik a németek: az ősi falusi, paraszti eredetű játékot hol is játszották volna, ha nem a szérűn, lévén a szérűskert németül die Tenne. Az arabok ugyan szerényen hallgatnak, de egyfajta elmélet szerint ősidők óta ismerték a tenisz egy kezdetleges fajtáját a Nílus deltavidékén, ahol a textilszövésről nevezetes Thinisz városa bukkan elénk a térképen. Ha tehát a rakett arab eredetű szó, a Thiniszből is lehetett tenisz – a labdát bizonnyal az innen származó hulladékkal tömték ki jó feszesre.

Eleget beszéltünk arról, amit végül is nem tudunk fülön csípni. Ami bizonyosság: a mai teniszhez hasonló játékot a 13-14. században sokfelé űzik Angliában (tenetz, tenys a közép-angol neve), azután, mint mondottuk, francia földön is, a német államokban és Itáliában, de nem ám a szérűn, hanem zárt csarnokokban. Vagyis egy népi eredetű játékból lett már a korai középkorban a feudális urak és hölgyek sportja. Régi metszetekről derül ki, hogy valóban nem rakett üti ide-oda a labdát, hanem a játékosok tenyere, mert az ütő csak 1500 táján bukkan fel az ábrázolásokon. De már a 15. században, Mátyás korában két részre osztják a játékteret egy hálóval.

A 18. században, angol földön lesz igazán divatos úri sporttá; a paloták játéktermeiből ismét az Isten szabad ege alá, kikerült labdát kimért pályán csapkodják, előbb csak amúgy a réten (field-tennis), később gondosan nyírt gyepszőnyegen (lawn-tennis). A sznobizmus világrekordja, hogy a Feneketlen-tó melletti budai teniszpályán a második világháború előtt Lawn-Tennis néven emlegették, holott nem gyep zöldellt ott (lawn), hanem salak vöröslött.

Végül egy anekdota a lawn-tennis történetéből. 1894-ben a koreai Min királyné és Ko-Dzsong király megjelenésével tisztelte meg a brit követség bemutató mérkőzését. Rekkenő meleg volt. A királyné nem értette pontosan, miért verejtékeznek ennyire lelkesen az „idegen ördögök”. Odaszólt a férjének: „Ezek a bolond angolok megizzadnak. Miért nem szolgáikat ugráltatják?” Ha nem igaz, akkor is hihető.

A valóságban Waterloo városkától négy kilométerrel délre (Brüsszeltől húszra), egy Mont-Saint-Jean nevű falucskán is túl álltak fel a dombtetőre az angolok, amíg a nehéz, sáros talajon a Hougmont-La Belle Alliance faluk közötti vonalon támadtak kétségbeesve a franciák. Egészen addig, amíg a Lignynél június 16-án szétszórt poroszok, észak felé húzódva vissza, Wavre-nál, Waterlootól keletre nem rendezik soraikat, hogy tizenvalahány kilométer menetelve oldalba ne kapják a már fáradt franciákat.

A sokszor sajnált Napóleon egyébként létszámfölényben volt: 70 000 edzett harcosa állt szemben 67 000 szövetséges katonával, akik közül 25 000 volt angol, több mint fele porosz, a többi holland.

Éppen a franciák hadállásának földrajzi helye miatt a waterlooi csatát szokás La Belle Alliance-inak is emlegetni, ami kétségkívül pontosabb, ráadásul festői név, jelentése “a szép szövetség”.

Egy másik waterlooi legenda szerint a császári gárda parancsnoka Cambronne, így válaszolt az angolok megadási felszólítására: “A gárda meghal, de magát meg nem adja.” Fültanúk szerint Cambronne, amint az jó francia veteránhoz illik, csak egyetlen szót kiállott vissza: “Merde! Ezt tárgyesetben kell értenünk: Szart! (Cambronne egyébként épen és egészségesen, fogságba esett.)

***

Gergely Tamás a Lenolaj.hu oldalán megjelent összes alkotása

Gergely Tamás Vadmalac félpercesei a Lenolaj.hu oldalán

Gergely Tamás írásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán