Nagykanizsán született 1966-ban. Budapesten érettségizett, majd 1991-ben az ELTE magyar-portugál szakán végzett. A diploma után ösztöndíjasként hosszú időt töltött Lisszabonban és Santiago de Compostelában. PhD-dolgozatát – melyet az első trubadúr, Vilmos herceg költészetéről írt – 1996-ban védte meg. Jelenleg középkori világirodalmat (lovagregényeket és trubadúrokat), galego költészetet, kreatív írást, műfordítás-történetet tanít két budapesti bölcsészkaron, a Károli Gáspár Református Egyetem Világirodalmi Tanszékén^[1]és az ELTE BTK Portugál Tanszékén. A KRE Kreatív Írás Specializációjának egyik alapítója és vezetője. Két nagy trubadúrantológia (műfordításgyűjtemény), a Tavaszidő édessége és az Udvariatlan szerelem főszerkesztője. Kemény krimikről, XX. századi popkultúra és elit irodalom viszonyáról szóló tanulmánykötete, A bűn nyelvét megtanulni 2014-ben a Napkút gondozásában jelent meg.^[2] Egyik alapítója és szerkesztője a Palimpszeszt című elektronikus tudományos folyóiratnak (2005 óta nem működik), és a tanítványaival együtt működtetett kortárs irodalmi portálnak, az UjNautilusnak.)

Budapesten él, egy lánygyerek (2008-) édesanyja.

„ 54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron 82007), Fordított idő (2015).”

Versei számos irodalmi folyóiratban (Kalligram, Mozgó világ, Látó, Tiszatáj, Irodalmi Centrifuga, Napút) jelentek meg.

2004-ben látott napvilágot Esőváros címmel első prózai műve a Magvető Kiadó gondozásában, mely elnyerte a Szépirodalmi Figyelő-díjat.

Esőváros

“Bánki Éva Esővárosa kitűnő regény, zseniális mű. Úgy tűnik, minden szempontból az: a nyelv tekintetében mindenképpen. Öröm olvasni ezeket a görcsmentes, hajlékonyan – noha férfi a fiktív elbeszélő, s csak öt gimnáziumi osztályt végzett parasztfiúból lett falusi könyvtáros –, nőiesen ívelt mondatokat, körbetapogatni a kecses átmeneteket, amelyek háromszáz könyvoldalon keresztül egyszer sem torpannak meg, nem törik meg a stílusuk és a hangulatuk, ami folyton valami kacér derűt és kedélyességet, de ugyanakkor valami állhatatosan jelen levő feminin szomorúságot hordoz magában, de mindenekelőtt életteljességet, még akkor is, ha a legszörnyűbb események tárulnak fel a mondatok által, mintha a tragédia fogalmi közlése mögött folyton ott ívelne az életigenlés, az elfogadás, a gondoskodás, az ápolás és a vigasztalás női életelve. A ragyogó mondatok e kedélyesség, és nem utolsósorban a hibátlanra csiszoltság mellett egyéb stiláris síkokat is megmozgatnak: valóságtartalmuk mögött hatalmas tömbökben képesek görgetni a realizmust egészen a szürrealisztikus víziókig kitágító varázslatosságot, megérinteni a metafizikumot, csodálatos szövedékben egyesíteni az időben és térben széttartó történéseket, s a nyelv az, ami ebben a műben pergő mesét gyúr történetté, ami odaszögezi az olvasó figyelmét a könyvoldalakra és nem engedi el, csak az utolsó lapot lezáró írásjelnél.” Fekete J. József^[3]

Az Esőváros egy háromgenerációs, Csallóközből kitelepített parasztcsalád életét dolgozza fel. A regény szlovák fordítása Mesto dažďa címmel 2006-ban jelent meg a Kalligramnál. Több részlet lengyelül is megjelent a Literatura na Świecie felvidéki magyar irodalmat bemutató összeállításában.

Aranyhímzés 

László király országlása idején magyar küldöttség indul a fényűző Velencébe, hogy a leendő három szent egyikének, Gellért püspöknek a családi hátterére fényt derítsen, és lehetővé váljék Gellért magyar szentté avatása. A küldöttséget az agg, súlyos betegségével küszködő Sebe vezeti, Gellért egykori neveltje, aki követte őt a püspöki székben is. A krisztusi elszántságú öregember rendelkezik a kereszténység előtti idők tapasztalatával, még emlékszik a táltosok és pogány nagyurak birodalmára, tanúja volt mindannak, ami a kereszt nevében és ellenében történt. Sebe velencei útjának története egy nyomozás története. Egy józan és bölcs öregember átható tekintete pásztázza a jelent és a múltat, velencei mozaikot és főpapi ábrázatot, kisszerű csalást, gyilkosságot és misztikus erejű jeleket. Teste egyre kevésbé engedelmeskedik neki, de fáradhatatlan szelleme egyforma tisztasággal és erővel idéz fel régmúltat és közelmúltat egyaránt. Gellért igaz legendáját kutatja, de egyre világosabban látja: az ő feladata nem ez. Küldetése több is, kevesebb is ennél. Bánki Éva – csakúgy, mint nagy sikerű első regényében, az Esővárosban – ezúttal is a múltat faggatja: kutat, felidéz, újrateremt, mesél. Sebe legendát ír ugyanígy, a szerző regényt.

A regényről született kritikák (pl. Keresztesi Józsefé, Bedecs Lászlóé) általában az idő és emlékezet, hatalom és igazság egymásba fonódó problematikáját emelik ki. A regény 2011-ben Zlatno vezmo címmel az Ergo kiadó gondozásában bolgárul is megjelent.^[4]

Magyar Dekameron (novellafüzér)

Megjelent: 2007

Boccaccio mesélő kedvű hőseihez hasonlatosan Bánki Éva főszereplői is a pestisjárványoktól sújtott középkori Itália szülöttei, ám ők nem érik be azzal, hogy csupán valami csendes, vidéki helyet keressenek maguknak, ahol túlélhetik a vészt – minden határon túlra igyekeznek, oda, ahol az embereknek még a nyelve sem ismeri a kórt: Magyarországra.
A hősök nemcsak a téren, de az időn is keresztülhajóznak, -lovagolnak; s mire megérkeznek a Budai Körszálló számukra kedves lakosztályába, már maguk mögött hagyták a második évezredet; az összes szerelmeskedésével, művészetével és háborújával egyetemben.

A novellafüzér e „Határvidék” csapongó történeteit gyűjti csokorba. Zrínyitől Kádárig, nagy emberektől a kisasszonyokig, érzelmektől az értelmetlenségekig. A Magyar Dekameron, akár valami kisgömböc, mindent magába vonz, ami csak elbeszélésre érdemes lehet művelt közönsége számára.

A kritikusok egy része, mint Csehy Zoltán az egymásba fonódó intertextusok játékosságát, szerelem, nyelv és politika új szempontú felfogását emelik ki.^[5] A novellafüzérből részletek jelentek meg észtül a Maailma nukraim orkester – Valimik ungari novelle c. prózaválogatásban^[6]

Fordított idő (regény)

Megjelent: 2015

Kora középkorban játszódó, fantasy-elemekben bővelkedő, a VIII. századi germán, kelta muzulmán világ határvidékeire kalauzoló történelmi regény. A kritikák egy része női lovagregényként, mozaikszerűen felépített, női fejlődéstörténetként értelmezi.

Ha az ember történelmi törésvonalak között él, akkor mi szüksége van személyes élettörténetre? Miért akarja tudni a jövőt, ha róla is mások döntenek? És miért függ attól a jövőnk, hogy képesek vagyunk-e elfogadni a saját múltunkat? A regénybeli Riolda bizony nincs könnyű helyzetben. Tündérek és szörnyszülött szorgok leányaként minden nép között, minden országban és minden udvarban idegen. A kelták, a germánok, a mórok közt is; hercegi dadusként, szélhámos földönfutóként vagy a bölcs krónikás, az idő betegségeit kutató Illighaen tanítványaként. Ködös tengerpartokon, a mórok elől menekülve, intrikákkal teli udvarokban, elátkozottnak hitt szigeteken. Riolda próbál józannak maradni az egymásnak feszülő hagyományok közt is. Ám hogy volnánk képesek mítoszok és tények közt a kora középkorban különbséget tenni? Ebben a valóságos és kitalált időket, megtörtént és elképzelt eseményeket variáló női lovagregényben Riolda úgy tanul meg boldog lenni, hogy lassan kibékül mások álmaival, de meg tudja valósítani a sajátjait.

A kritikusok egy része, mint Csehy Zoltán az egymásba fonódó intertextusok játékosságát, szerelem, nyelv és politika új szempontú felfogását emelik ki.^[5] A novellafüzérből részletek jelentek meg észtül a Maailma nukraim orkester – Valimik ungari novelle c. prózaválogatásban^[6]

Elsodort idő (regény)

Megjelent: 2017. szeptember 28.

A Fordított idő folytatásában (Elsodort idő) is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás-kori Európa, a félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. Egy széttöredezett világot, ahol mindenki mániákusan hazát és biztonságot keres. A nagy utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostor-erődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője, vagy a “tökéletes város”,a szláv rabszolgák uralta Almería Hispániában. Kereskedők, emírek, koronás királyok, pogány fejedelmek üzletelnek rabszolgákkal és csontokkal (ereklyékkel, melyek természetesen többet érnek, mint az eleven emberek), miközben azon töprengenek, szolgákkal vagy szabad emberekkel lenne-e érdemes felépíteni az “új Európát”. Még semmi sem dőlt el. De Riolda – a háromkötetesre tervezett regény hősnője – érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.

Összetört idő (regény)

Megjelent: 2019

A Fordított idő-trilógia harmadik kötetében alaposabban megismerjük egy zárt közösség, a Nyugati szél szigetének titkait. Riolda családját, az őslakó szorgok és a betelepülők múltját, az elhallgatott titkokat, melyek tovább mérgezik a sziget mindennapjait. Mennyit kell és mennyit lehet hazudozni? Nemcsak a hiúság vagy a szeretet, hanem a bosszúvágy is késztethet arra, hogy a múltat eltöröljük vagy meghamisítsuk. Riolda az újrakezdés lehetőségét, az Ifjúság kútját akarja megtalálni, hogy ő maga megfiatalodjon, férje, Sjön meggyógyuljon. Az örök fiatalságban, az idő visszafordításában rejlő üzleti lehetőséget sejti meg Benjamin, a regényciklus visszatérő kalandora. Ám miközben mindenki önfeledten játszik az idővel, észre sem veszik, hogy a jelen feladatai mindennél sürgetőbbek. Milyen lépésekre kényszerül az alattvalóiért felelősséget érző királynő? Hiszen nincs mindenkinek esélye menekülni.  Az időt néha össze kell törni, hogy újrakezdődjön… De vajon mi a biztosíték arra, hogy ezen a nyomorúságos szigeten időről időre ne ugyanaz ismétlődjön?

Telihold Velencében 

Megjelent: 2020

Velence, ez a túlzsúfolt ékszerdoboz, ahova sokan vágyakoznak, a világ egyik legellentmondásosabb városa. De mennyit láthat valóságos jelenéből és a múltjából az, aki csupán néhány nap alatt járja be a nevezetességeit? Megadathat-e egy átlagos közép-kelet-európai író számára, hogy akár hosszú hónapokig élhessen ebben a luxustól csillogó városban? Bánki Éva Velence iránti szenvedélyes érdeklődésének, no meg egy ösztöndíjas lehetőségnek köszönhetően kislányával együtt hosszú hónapokat töltött el a városban. Útirajzából érzékletes képet kap az olvasó Velence hétköznapi életéről és a turisták számára láthatatlan lakosairól is egy felnőtt nő meg egy kislány szemével.
A jelenkori Velence díszletei mögött megpillanthatjuk a középkori Velencét, a könyörtelen kalmárköztársaságot és az alkonyi fényben tündöklő, XVIII–XIX. századi várost. Megismerjük Magyarország és Velence közös történelmének fordulópontjait, és eltöprengünk azon, mi lehetett a titka az oly sebezhetőnek látszó, mégis hihetetlenül stabil Köztársaságnak. A Telihold Velencében egyszerre személyes hangú úti beszámoló és szerteágazó kultúrtörténeti kalandozás.

• Át; Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2022

Források:

1.  http://www.kre.hu/btk/index.php/oktatoink/573-banki-eva.html
2. Ugrás fel↑ http://www.napkut.hu/osszes-konyv/konyvek/banki-eva-a-bun-nyelvet-megtanulni-detail
3. Ugrás fel↑ http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/82/fekete9.html
4. Ugrás fel↑ http://books.balkanatolia.com/c/sl-e/cid-58/p-p/id-45720/zlatno-vezmo-eva-banki.html
5. ^ Ugrás ehhez:^a b http://bankieva.hu/kritikak/csehy-zoltan-csak-toszkan-eg-alatt/
6. ^ Ugrás ehhez:^a b http://konyves.blog.hu/2015/04/20/esztul_csendul_fel_a_vilag_legszomorubb_zenekara
7.  https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%A1nki_%C3%89va

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Ez a sziget-mánia, utópia-keresés talán elválaszthatatlan Bánki történelemfilozófiai érzékenységétől, Kelet-Közép-Európa múltját és jövőjét kutató szenvedélyétől.

Velence kulturálisan olyan hihetetlenül rétegzett „szigetecske”, hogy elég végigsétálni az utcáin, és máris a múlt kísértetei közt érezheti magát az ember. Nem is túlzás Velencéről, mint megvalósult utópiáról beszélni: Velence egyedülálló államformája, földrajzi helyzete (elszigeteltsége) tényleg számos társadalmi-technikai újítást lehetővé tett a népjóléti intézkedésektől a kettős könyvelés vagy akár a futószalag-elv feltalálásáig. Ráadásul – és ezt Bánki nem győzi hangsúlyozni – mindez a mi régiónkban, a közvetlen szomszédságunkban valósult meg, mely mintha azt sugallná, hogy nemcsak a messziről átvett, erőszakosan vagy nyögvenyelősen bevezetett újítások jelenthetik Kelet-Közép-Európában a „haladást”.

Érdekes lenne Bánki Éva tollából egy Velence fejlődését bemutató történelemkönyv. De a Telihold Velencében nem ez a fajta olvasmány, hanem inkább útleírás, vallomás és esszé keveréke. Egy kelet-közép-európai anya és kilenc éves kislánya él három hónapig a városban, és közben próbál kapcsolatokat kötni, minél több helyre eljutni, a város múltjával és jelenével ismerkedni. És miközben megmosolyogjuk a csetlő-botló anyát és kislányát, és jót szórakozunk a kalandjaikon, velük sétálgatva tényleg feltárul a város múltja, egyedülálló története. Nagy írói tapasztalat nélkül ezek a rétegek (a mai és régi Velence, a személyes élettörténet és a velencei társadalom bemutatása) nem is simulhatnának ilyen könnyen össze. Bánki Éva nagyon szórakoztatóan, már-már észrevétlenül tanít bennünket.  Könyve egyik nagy erénye, hogy olvashatjuk egyszerű útleírásként vagy akár egy hóbortos kelet-közép-európai értelmiségi kalandjaként is.

De vajon feltárul-e Velence egész múltja? A középkor-kutató Bánki Éva épp attól a Velencétől idegenkedik, amit a turisták – jöjjenek bárhonnan – annyira szeretnek. A Casanova-varázstól, a maszkok, az intrikák, a felületesség, a szélhámosok, a hamiskártyások, a nászutasok Velencéjétől. Ez talán kapcsolatba hozható a szerző (elbeszélő?, főhős? Velence-kutató? – nehéz is ezt eldönteni) sokat hangoztatott plebejusságával – a könyvben amúgy tényleg nagyon sok „népi figurával” találkozunk. De mi a magyar irodalomból leginkább az arisztokratikus, elegáns, „kifinomult”, élvetegen romlott Velencét ismerjük. És keveset tudunk azokról a roppant életerős középkori alapokról, amire ez a különleges város felépült, és melyek lehetővé tették, hogy Velence túlélje saját roppant hatalmának (Bánki interpretációjában egy kelet-közép-európai gyarmatbirodalomnak) a bukását. Velence tényleg a holtak városa, de egyben azoké is, akik nem akarnak a „történelem végébe”, valamiféle maszkos-parfümös haláltánc látomásába beletörődni. Hiszen a jövő – Kelet-Közép-Európa, sőt Európa jövője – nagyon is nyitott, ahogy maga a könyv is. A Telihold Velencében Mary Shelley megidézésével, a pusztuló Velence látomásával, de egyben egy vidám gyerekmulatság leírásával végződik.
Hiszen nem tudhatjuk, mi fog történni.

Erre a két-(vagy több-)értelműségre utal a cím is. Hold: sejtelmes, szorongató, titokzatos – de teli mégis. Erőt és biztonságot sugalló. Méltatlanok lennénk Bánki Éva történelem iránti szenvedélyéhez, ha nem figyelnénk fel a címbe emelt telihold történelmi aspektusára. A török félhold nem igázta le ugyan Velence városát, de megfosztotta befolyásától, gyarmatbirodalmától és nagyhatalmi státuszától. Ez a könyv a félhold előtti, ereje teljében lévő Velencét állítja a középpontba. És így, kimondatlanul megvillantja egy újabb Kelet-közép-európai felemelkedés perspektíváját. A sziget, mint utópia, Velence, mint példa, így nyeri el igazi értelmét.

Bánki Éva: Telihold Velencében
Jelenkor Kiadó. 2020.

***

54 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019), Telihold Velencében (2020).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

–  A Fordított idő első kötete nagyjából tizenöt évet fog át. Az Elsodort idő viszont hangsúlyozottan egyetlen egy évet, és most a regényben kevesebb mellékszálat, lírai kitérőt is találunk. Hova ez a sietség?, kérdezhetnénk.

–  Most nem egy lassú fejlődéstörténetet akartam bemutatni, hanem a gyors népmozgások, hirtelen kulturális találkozások, intézmények hatását az egyének lelki életére. Riolda egyetlen év alatt beutazza a korabeli Európát, és találkozik a szörnyekkel – nem kísértetekkel vagy szellemekkel, hanem különösen szervezett emberi közösségekkel, városokkal, hadseregekkel, kolostorokkal.

–  A könyvbemutatódon Horváth Csaba azt hangsúlyozta, hogy tervezett regénytrilógiád második kötete is valamiféle kitalált időben játszódik. Én még csak a fájlt olvastam: de ebben legalább ötször találkoztam a trónra lépő Nagy Károlyra való utalással. Ezek szerint a cselekmény a VIII. század nyolcvanas éveiben játszódik.

–  De engem egyáltalán nem zavar, ha a kora középkort nem ismerők a cselekményt egy fiktív fantáziavilágba helyezik. Persze ennél is többször leírhattam volna Pipin vagy Károly nevét; de minek, én nem történelemkönyvet akartam írni. A fikciót és történetírást amúgy is nehéz szétválasztani. Ha valaki egy mesevilágban akarja értelmezni a regény történéseit, tegye nyugodtan. Az is elég, ha annyit érzékel az olvasó: itt már és még között élnek a szereplők. A régi rend felbomlott, de az újnak még a körvonalai sem sejthetők.

–  Te magad regényről beszélsz, miközben az elbeszélésed igazi hősei a különféle stratégiák segítségével túlélni akaró közösségek…

–  Ezzel vitatkoznék, a regény nőalakjai, Riolda, Hanna, Hildi – még ha némelyikük részt is vesz a rabszolga-hálózatok fenntartásában és működtetésében – mind az egyéni túlélésben érdekeltek. Egy nő nem is nagyon tehet mást: az anya-gyerek viszony kizár minden gépies személytelenséget.

–  Gépies személytelenségről beszélünk egy olyan korban, ahol aligha voltak igazi gépek, nemhogy a gőzgép vagy az elektromosság, de még az iránytű is ismeretlen volt.

–  És talán ezzel a technikai elmaradottsággal is magyarázható, hogy az emberek a saját testükkel kísérleteztek, és megpróbálták kihasználni az emberi szervezettségben rejlő lehetőségeket. A mórok tökéletesítik a hadviselést, Bizánc kifinomult államapparátust működtet, megszületnek az első kolostorok és a majdnem független városállamok. Hihetetlen szellemi potenciál rejlett akkor ezekben. De mennyire fejleszthető az ember közösségi természete? A Tökéletes Városban is azon vitatkoznak a szereplők, hogy az ember madár- vagy rovar-természetű-e, hogy milyen mértékig képes egyéni céljait föladva közösségi lényként működni. Megjegyzem, ez a vita még ma sem dőlt el, hiszen minden kultúra más-más stratégiával működik. De persze jól tudom, hogy a modern nyugati elbeszélések szinte kivétel nélkül az „én” történetei.  Épp ezért gondolom, hogy a fantasy talán alkalmasabb arra, hogy más közösségi stratégiákat is megértsünk.

–  Az Elsodort időben kulcsszerepet kapnak a nagy rabszolga-hálózatok. Hildi fogdossa össze a katonáival a szláv rabszolgákat, és Hanna gondoskodik arról, hogy épségben Hispániába jussanak.

– A rabszolgaságról nekem is sokáig csak a bilincsek, a tönkretett életek és a megaláztatás jutott az eszembe. De az iszlám világban egy szláv vagy török rabszolga hihetetlen karriert futhatott be, hadvezér, kincstárnok lehetett, rabszolgacsoportok egyes államokban át is vehették a született arabok feletti uralmat, ilyenek voltak a mameluk államok. Azt kijelenthetjük, hogy a gyerekkori identitásvesztés – egy szláv fiúból rengeteg szenvedés árán muszlim katona lesz – igenis megkönnyíthette a karrierépítést. Nyugaton persze egy ilyen rabszolga-karrier elképzelhetetlen. De a fiúk itt is hét-nyolc évesen elkerülnek otthonról, kolostorba vagy egy nagyúr udvarába költöznek, és többnyire csak ekkor kapnak „igazi nevet”. Mindenki másoknak, a „feljebbvalóknak”, és nem a vér szerinti szüleinek tartozik hűséggel. Az én olyasmi, amit csak mások szolgálatában lehet kiérdemelni. Ezt az új embert akár egy pszichopata is jelképezheti: annyi játszmában vesz részt, annyi emberhez alkalmazkodik, hogy a személyes kapcsolatok semmit sem jelentenek neki. Saját magáról sem gondol semmit. Már csak győzteseket és áldozatokat lát maga körül, nem arcokat.

– Igen, a regénybeli ereklyekereskedő. És nem mondhatnánk, hogy idejétmúlt karakter lenne. De a regényed alapján más, meghökkentő párhuzamok is fölsejlenek. A könyvbemutatódon például sok szó esett a médiumokról, a közösségi kommunikáció modern és posztmodern formáiról.

– Régóta foglalkoztat a mesterséges családok problémája. A közösségi oldalak például képesek egymástól távoli emberekből is virtuális családot formálni. Akár a hit, az állam, a középkori város, vagy csak egy céh és egy kolostor. De mivel én csak fikcióval foglakozom, mondhatni, csak mesékkel – és persze szigorúan a múlttal – nem foglalkozom elméleti párhuzamokkal. Egyszerűen lesz majd egy csodás találmány, ami nemcsak a jövőbelátást könnyíti meg, hanem az államépítést is. Ami lehetővé teszi az egymástól távol élő emberek kommunikációját. Nagy Károly is így tud majd birodalmat építeni. Mert mindennek rend a lelke.

–  És mi történik Rioldával a gyerekeivel és a kis szigetével?

– Ez már a harmadik kötet témája lesz. Ennek még nem tudtam nekikezdeni, most egy Velencéről szóló esszésorozattal bajlódom. De úgy tervezem, december végén belefogok.

Nádor Zoltán

*

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva: Elsodort idő – Fordított idő II. című kötete megrendelhető itt.

Bánki Éva: Fordított idő című kötete megrendelhető itt.

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Mikor Riolda már nem várta bizakodva, hogy a tengervíz elönti a Romerini-házat, egyik este óvatosan szóba hozta a narbonne-i Nagy Moisest és a normandiai hercegséget.

Benjaminon látszott, hogy töri a fejét – hisz egy elfoglalt üzletember annyi fontosabbnál fontosabb embert ismer –, ám végül legyintett: hisz egy komoly ember nem tarthat a fejében minden jelentéktelen részletet.

– Én reményekkel kereskedem – magyarázta. – Hogy emlékezhetnék minden üzletfelemre?

És a reményeket illetően még csak nem is hazudott, hiszen a halhatatlanság bizonyságaival házalt szerte Európában: a Furi-ház ügynökeként kutatta fel és árulta a csodatevő csontocskákat, Szent Desidirius, Szent Lumpatius, Szent Fosca és mások körmét, állkapcsát és egyéb maradványait. Miképp Shiobian már kileste: a körmök, fogacskák és csontocskák hófehér lepedőkön, méret szerint elrendezve várakoztak a vevőikre a Romerini-palota legfelső, zárható termében, a könyvtárszobában, ahonnan Benjamin vagy a ház valamelyik régebbi lakója a könyveket régesrég kidobálta.

Shiobian hajnalonként hallani vélte, hogy a kis csontocskák nemcsak sírnak és átkozódnak, hanem kopogtatnak is a díszes mozaikpadlón át.

Riolda ezen csak nevetett. Csontok? Ugyan már! Az élők titokzatosabbak a halottaknál. Semmi sem félelmetesebb a bizonytalanságnál.

De mit sejt vajon az ereklyekereskedelmet irányító, városszerte megbecsült signore Furi Guido Romerini múltjáról? Nehéz volt a velenceiektől bármi biztosat megtudni.

Benjamin – meglehet számításból is – eltúlozta honfitársai titkolózásra való hajlamát.

Pedig a velenceiek nem voltak éppen mogorva emberek. Ha kisütött a nap, kerestek egy száraz dombocskát, ott kényelmesen letelepedtek, és addig trécseltek, míg a közeli templom harangja misére nem szólította őket. Riolda csak lassan szokott hozzá a nyelvjárásukhoz – és mikor hozzászokott, alig tudta elhinni, hogy ezek az oly barátságosnak látszó férfiak és nők egymásról, vagy az üzleti ügyeikről tényleg nem beszélnek.

Nem illik. Nem járja. Rioldát sem kérdezgették, hogy kicsoda, honnan jött, hogy rokonságban áll-e Shiobiannal, vagy hogy szeretője-e Guido Romerininek. A velenceiek, akiknek szinte minden percüket beosztották a harangok, nem akartak belekeveredni „mások ügyeibe”. Ahogy egy velencei asszony mondta: titkok nélkül minden ember por és hamu lenne.

Az ereklyekereskedelmet irányító signore Furiról azért lassan-lassan kiderült, hogy ez a szentként tisztelt, hályogos szemű öregember vizen és száraz kenyéren él hatalmas palotájában. Alig fogad látogatókat, miközben vaskézzel működteti a város egyik legnagyobb velencei kereskedőházat.

Az öreg Antonio Furié a legzsírosabb üzlet: az örök élet reményét osztogatta Európa templomainak és ájtatos keresztényeinek. S ahogy a legtöbb velencei, úgy Riolda sem találkozott személyesen a titokzatos öregúrral, miközben azért sokat töprengett Benjamin és az agyafúrt, öreg kereskedő kapcsolatán.

A „szegény, jó öregről” idővel elég sok zavarba ejtő részleteket megtudott. A Furi-ház és személyesen az ablaktalan szobában rejtőzködő öregember irányította a szárazföld elhagyott palotáinak szakszerű bontását, a mozaikok, téglák, cserepek és szögek Velencébe szállítását, a vadonatúj paloták „újjáépítését” a csatornák partján.

Riolda úgy vélte, signore Furi emberei, ezek az ügyes és élelmes mesterek, a szárazföldi templomok bontása közben bukkanhattak rá az első romolhatatlan csontokra. Aztán a csontokkal való jámbor cserebere, a múlt újrafoglalása még a kilincsek, ajtókeretek, mozaikok elszállításánál is ragyogóbb üzletnek bizonyult. És ugyan hol találhatna egy velencei kereskedőház a régi romokat, elhagyott városokat jobban ismerő ügynököt egy sokszor a szabadban éjszakázó, a saját közössége által is kivetett csavargónál?

Vagy Benjamin már Moises bácsi embereként is kapcsolatban állt a velencei kereskedőházakkal? Hanna tudni vélte róla, hogy már rabszolgahajcsárként is csontokkal ügyeskedett, és azzal hencegett, hogy a velenceieknek is tanácsokat ad.

Bár még Benjamin ördögi találékonysága sem világított meg minden részletet. Mert még a saját múltja valóságosságában kételkedő, az embereket ügyesen elbűvölő, ám őket megfigyelni képtelen kalandor sem képes rövid idő alatt kiépíteni egy apátoktól nagyurakig terjedő ereklyevásárló-klientúrát, pár hét alatt felhalmozni a konyhában egy ekkora csupor- és fűszerarzenált, elhitetni egy egész várossal, hogy a családja évtizedek óta lakja a Romerini-házat.

Mert a vörös falú palotában számtalan jele volt annak, hogy egy nagy család, férfiak, nők, gyerekek, öregek – az igazi Romerinik – nemzedékek óta lakják a mozaikpadlós szobákat. Hogy itt születtek, itt nőttek fel, itt betegeskedtek, itt nősültek, itt nevelték a gyerekeiket.

De ha itt laktak a Romerinik, akkor hol vannak most? Hogy törődhettek bele, hogy egy szélhámos kisajátítsa a nevüket?

A vörös palota titkát Riolda Shiobiannal próbálta megfejteni.

Mert valahol lennie kellett egy valóságos Romerini-családnak is, egy eltűnt fiatal kereskedőnek, aki ebben a vérző falú házban nevelkedett, aki talán korán elhunyt szüleitől örökölte a legmegbízhatóbb ereklyevásárlók és ereklyevadászok névsorát. Hiszen szőrmét és aranyat lehet bizalom nélkül venni és eladni, de ki hinné el egy gyanús idegennek, hogy ez vagy az a törött fog Szent Fuldához vagy Szent Macrobatiushoz tartozik?

Ez az utolsó Guido Romerini, meglehet, valamelyik beszerző körútján balesetet szenvedett vagy váralanul megbetegedett, és akkor a sáros országutakon kóborló, számtalan nyelvet beszélő, talán külsőleg is rá hasonlító Benjamin úgy döntött, hogy eljön Velencébe, átveszi az üzletét és megszemélyesíti. Hiszen melyik épeszű közösség lenne képes a Benjamin tekintetéből áradó delejes határozottságnak ellenállni? Különösen egy olyan városban, ahol illetlenség egymás családi és üzleti ügyeiről faggatózni.

A Romerini-történet – a virtuóz megtévesztés megannyi bizonyítékával – csak szorongást keltett Rioldában.

Hát nem az az igazán szép és hősies, ha a temérdek nehézség és álruha ellenére valaki összetéveszthetetlen marad? Nem azért csodálják mindenütt N. herceget, mert a szavait – akárki énekli – a számtalan torzítás, rejtély, átköltés és fordítás dacára bárhol fel lehet ismerni? Hát nem a halottak azok, akik képesek magukat tökéletesen elmaszkírozni?

De vajon én, Riolda azonos vagyok-e önmagammal?, töprengett. Aki követi a vándorlásaimat, elhiszi-e, hogy ugyanaz vagyok, aki szövetséget kötött Ethelreddel, aki Hildi gyerekeinek keresésére indult, és megszökött a Tökéletes Városból? Elhinné-e bárki, hogy jó anya vagyok, mikor egy kapzsi és rideg hercegnőn segítve – vagy csak az oktalan kíváncsiságnak engedve – otthagytam a gyerekeimet?

De vajon képes lennék-e arra, hogy önmagamról teljesen megfeledkezzem? Ki tudja? Minden történet mögött ott lapul egy másik történet. Egy kibogozhatatlan és megfejthetetlen.

Vagy talán igaza van Hannának, aki azt állította, hogy az ő Benjaminjuk képtelen a ragaszkodásra, ezért mindent elfelejt, ami nem szolgálja aktuális hóbortjait – most épp az egész Európát felvirágoztató ereklyekereskedelmet.

De mit gondol magáról, mikor egyedül van? Mikor magányosan ücsörög a csontocskákkal?

Riolda úgy látta, hogy Benjamin nemcsak gátlástalan, hanem józanul számító is.

A velenceiek talán mégis létező gyanakvását épp a „halleves germán módra” altatta el a legbiztonságosabban – azaz egy olyan cselédség, amely a hajdani famíliáról semmit sem tudhat. Ráadásul se ő, se Shiobian nem beszélt elég jól görögül vagy latinul, és még a küllemükben is elütöttek a csatornák környékén kvaterkázó velenceiektől. Egy halott király és egy tündér gyermeke bizonyosan nem illett az itteni famíliák világába, ahol a legutolsó mosónő is hét nemzedékig tudja visszavezetni az őseit.

Mogorva északi cselédek, tele búbánatos gondolatokkal és homályos ősökkel. Babonásak, gyanakvóak és kiismerhetetlenek. Úgy titkolják a nevüket, mintha az a szabadság vagy valami földöntúli hatalom záloga lenne.

Benjamin bezzeg minden szakácsnak, szakácsnőnek, nagyúrnak és kereskedőnek, koldusnak és rabszolgának azt mesélte magáról, amit azok hallani akartak. És mindig úgy, ahogy elvárták tőle. Ha pedig valamelyik szomszéd gyerekkori emlékekkel hozakodott elő, azonnal rögtönzött egy előadást Szent Pancratiusról vagy Szent Servatiusróll.

– Ügyes ember ez a Guido – mondta Shiobian. – Nincsenek titkai, hiszen semmire sem emlékszik.

Talán mégis van egy titka, gondolta Riolda. Egy adomány, ami mindenhol a javára válik. Nyugtalanító ember, mégis mennyire jóképű! Miközben az emberek hallgatják a halandzsázását, foglyul esnek a saját vágyaiknak. A tekintete csillogásának, a hangjából áradó sürgető határozottságnak. És nemcsak a nők, hanem a férfiak is, talán még a hályogos szemű, palotája legbelső szobájában rejtőzködő signore Furi is.

Micsoda veszedelmes fickó!

Korábban Riolda is úgy hitte, hogy az ilyen elbűvölő, mindenkinek hazudozó emberek mind boldogok, de most látnia kellett, hogy a csodálatosan szervezett ereklyekereskedelem spiritus mentora is milyen sokszor nyugtalan és zavart. Mintha a legfelső szobában mozgolódó körmöcskék és csontocskák nemcsak Shiobiant zavarnák az éjszakai alvásban.

Pedig Benjamin mintha nem is létezett volna, ha mások nem figyeltek rá.

Sokszor megállította Rioldát a folyosón, vagy csak a válla fölött szónokolt hozzá, miközben forrt az üstben a nevezetes halleves… és beszélt-beszélt, rezzenéstelen tekintetét a másik tarkójába mélyesztve.

Mindent elkövetett, hogy elhitesse, ugyanazt és ugyanúgy érzi, mint a többiek. Minden germán halleves után bejelentette: ilyen finomat még életében nem evett. Ha megpillantotta Rioldát, lovagiasan közölte, hogy a kendőjének a színe csodálatosan megy az arcbőréhez.

A szomszédos bordélyból egy görög testvérpár, két tizenöt-tizenhat éves lány járt felváltva Benjaminhoz, hogy a kedvére tegyenek. Szépek voltak, vidámak, és még csak nem is különösebben hasonlítottak egymásra, de Benjaminnak hetekig nem tűnt fel, hogy a két lány nem ugyanaz. Egyik nap Riolda társaságában megpillantotta őket egymás mellett a piacon. Először elvörösödött, végül megpróbálta a meghökkenését nevetésbe fojtani. A lányok vele nevettek.

Micsoda ellenállhatatlan fiatalember!

Aki nem hisz semmiben, az mindenben hisz, vallották a normann udvarban. Riolda szemében a mindenkit kinevető és eláruló Guido Romerini volt a legfélősebb keresztény. Benjamin kinevette a vásárlóit, az ereklyéket térden állva csókolgató apátokat és nagyurakat, miközben hitt abban, hogy a ködben halott gyerekek leselkednek rá, hogy péntekenként női hajszálat találni kész balszerencse, és a szombaton kimondott átkok késlekedés nélkül beteljesednek. Ez a meglehetősen okos ember azt is elhitte, amit a Riolda mesélt, hogy az édesapja a születésekor megátkozta: ha idegen férfi ér hozzá, fájdalmas kelések lepik el a támadóját.

Lepra, pestis, vörheny vagy más iszonyatos kórság.

Benjamin nap mint nap mérlegelte a kockázatot. Ha Riolda elment mellette, megvető vagy vágyakozó grimaszokat vágott, de a ruhája szegélyéhez sem mert hozzáérni.

Jól megy a kendőd színe az arcbőrödhöz, Ermenguilde.

Köszönöm, uram.

Rioldát így is fojtogatta a bűntudat. Nem akadt férfi az életében, a saját férjét és a fiait is beleértve, akinek a titkain ennyit rágódott volna.

Soha nem ettem még ilyen jó hallevest.

Váljék egészségedre, uram!

Mindennap ugyanúgy, mindig ugyanazokkal a szavakkal.

De nem ez az örökös kerülgetés, tapogatózás, körbe-körbejárás, ami szerelemre emlékeztet?

Mára boldogságot ígérsz, holnapra fényt,

reményt, hatalmat, örök életet. Nekem semmit

sem kell tennem, csak belekáprázni saját

nagyszerűségembe. Átnyújtani magam,

igent mondani, szerényen,

már-már szégyenkezve.

Lesz és van között

könnyű a híd tizenöt évesen.

De még ezek kínos macska-egér játékok is csak könnyed csak játszadozásoknak tűnnek egy hullámok közt tündöklő városban. Egy olyan városban, ahol késő ősszel két idegennek, Shiobiannak és Rioldának nem lehet más szórakozása, csak kimászni a tetőre, és figyelni a hullámok tetején imbolygó, hol vadonatújnak, hol roskatagnak tetsző házakat. A tarkabarka palotákat, melyeknek minden porcikája egy másik, ismeretlen városból vagy történetből származik.

Shiobian – Benjamin heves tiltakozása ellenére – egy kiskutyát akart magának, vagy ha kutyát nem, egy macskát, vagy legalább egy énekesmadarat. Ő vette észre, hogy a ház mozaikfigurái között milyen sok madár van: fecske, szarka, galamb, ölyv, pelikán, pacsirta, bagoly, keselyű vagy épp lángok közt újjászülető, napba zuhanó, oroszlánokkal viaskodó madarak. Mert aki megtervezte ezt a vörös falú házat, aki ezeknek a falaknak életet adott, az nyilván olyan kétségbeesetten vágyott a szárazföldre, mint ők ketten, Shiobian és Riolda.

Riolda reggelenként még a sirályok túlvilági rikoltozását is örömmel hallgatta, és hálával gondolt arra, hogy nincs itt Hákim, a rettenthetetlen ezermester, aki képes volt a Tökéletes Városból száműzni a madarakat. Riolda mindannyiszor megborzongott, mikor az arannyal futtatott pókokra és sáskákra, a könyvtárra, Almería szigorúan egyenes, hófehér utcáira gondolt.

Mennyi ideig kell még itt rostokolnom? Mennyi időt kell még elvesztegetnem? Ám akárhogy forgatta a csuklóját, nem látta rajta a feketerigó jelét.

A tősgyökeres velenceiknek persze megvoltak a maguk praktikái, hogy télen, mikor a hajóépítő műhelyekben sincs munka, elűzzék a félelmeiket: reggeltől estig dudorásztak vagy énekeltek. Talán mert rettegtek a víz színén lebegő csendtől, vagy feszengtek a színes házakban, melyek oly szorosan épültek egymás mellé, hogy egymás álomképeit is jól láthatták éjszaka.

Vajon miért kényszerítik a királyok a katonákat éneklésre? Talán mert aki fütyörészik vagy énekel, az képtelen a rettegésre: meglehet, ezért nótázgatnak sötét csatornáik partján reggeltől-estig a velenceiek. Mert nemcsak a rabszolgák vagy az idegenek, hanem ők is foglyai voltak ennek a bámulatra méltó városnak, a vörös festéktől vérezni látszó házfalaknak.

Velence elmésebben és játékosabban volt tökéletes, mint a fehér kősziklákra épült város, amit Allah ezermestere álmodott meg Almeríában. De az Adria tükrén lebegő városban megadattak a magány ritka percei is.

Ahogy Benjamin hivatalos, téli beszerzőkörútra indult (felderíteni a szentek csontocskáit, új, ájtatatos vevőket találni), és ahogy a novemberi szél elsodorta a házuk kapuja elé tett pallót, Riolda kicipelte a székét a szűk konyhából, és letelepedett a földszint mozaiklapos nagytermébe.

Legalább egy percig szabad akarok lenni.

Talán erre vágytak a szomszédok is. A lakomákon már az első fogás után elővették a hangszereiket, és rázendítettek valami nótára, hogy aztán a Miasszonyunk szenvedéseiről, vagy az ilyen-olyan kurtizánok kalandjairól zengedezzenek hajnalig. Az északi szelet figyelve már számtalan dallamot ellesett Riolda.

Ha mást nem, legalább egy különleges dalt hazaviszek a gyerekeknek, gondolta. Talán egyszer megbocsátanak.

És akkor beléhasított, nem álmodja-e a családját olyan eltökélt határozottsággal és szenvedéllyel, ahogy Benjamin nevezi magát Guido Romerininek?

***

A Fordított idő folytatásában (Elsodort idő)  is egy fiatal nő, Riolda szemével látjuk a népvándorlás-kori Európa, a félig keresztény, félig pogány Európa lassú átalakulását, ahol egyelőre csak kereskedődinasztiák, szélhámosok, hitek, félelmek és hiedelmek kötik össze a távoli kultúrákat. Egy széttöredezett világot, ahol mindenki mániákusan hazát és biztonságot keres. A nagy  utópiákat immár nem papok vagy krónikások, hanem emberi organizmusokként viselkedő városok képviselik, a nagy északi kolostor-erődök, a víz színén lebegő Velence, a tenger királynője, vagy a “tökéletes város”,a szláv rabszolgák uralta Almería Hispániában. Kereskedők, emírek, koronás királyok, pogány fejedelmek üzletelnek rabszolgákkal és csontokkal (ereklyékkel, melyek természetesen többet érnek, mint az eleven emberek), miközben azon töprengenek, szolgákkal vagy szabad emberekkel lenne-e érdemes felépíteni az “új Európát”. Még semmi sem dőlt el. De Riolda – a háromkötetesre tervezett regény hősnője – érzi, hogy hamarosan saját szigete is veszélybe kerül.

Az Elsodort idő (Jelenkor) megjelenése 2017 őszén várható.

***

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

A regény szokatlan nézőpontot választ. Egy félig ír származású lány, Riolda szemével látjuk a születő germán királyságokat, a mitikus hősmondák közt nevelkedő germán fejedelmeket, a kezdődő keresztény térítést, a mórokkal való első nagy összecsapásokat. A környezete által félig-meddig tündérnek vagy egyenesen bajkeverőnek tartott Riolda segít bepillantani a kora középkor különös tudatalattijába: a mitikus ősök, átkok, szörnyetegek, tündérek, szörnyek, kimondhatatlan tabuk és félelmek világába. Mert nemcsak mesebeli, hanem félelmetes, nyomasztó világ is ez: az akkori európaiak az antik, bizánci és mór kultúra irigylésre méltó kulturális teljesítményei közt, az akkori művelt világ perifériáján keresik önnön identitásukat.

Riolda egy elátkozott szigetén látja meg a napvilágot. Nem igazi hölgy, hiszen gyerekkorától kezdve dadusként dolgozik, de nem is teljesen jogfosztott: udvari környezetben nevelkedhet, a normann fejedelmi udvar krónikása felkarolja, megtanulhat írni-olvasni. Egyszerre megvetik, de félik és tisztelik is. Saját gyermeke megszületéséig nagyon sokféle hagyománnyal és világnézettel szembesül, és csak a tapasztalataira és a talpraesettségére hagyatkozva sikerül megmenekülni az arab támadástól és visszatérni a saját szigetére. Egy felbomló, saját magát még nem találó, rettenetes félelmektől gyötört világba vezet bennünket Riolda – és rajta keresztül a középkori irodalmat tanító, ezt a varázslatos világot megálmodó, többkötetes regényíró.

Ám ebben a képzelt lényekkel, varázslatos állatokkal, furcsa időgépekkel teli történetben egészen különös szerepet kap a józan ész, a belátásra, kételkedésre, önmagunk korrigálására való képesség. A regénybeli Riolda sokak szemében nem-ember (többen is észreveszik rajta, hogy a titokzatos szigetlakók, a félállati lényeknek tartott szorgok rokona), ám mégiscsak józanul, két lábbal áll a földön, és biztos hitbéli meggyőződés nélkül is igyekszik empatikus, megfontolt és józan maradni.

Mert hiszen a regény a kereszténység tulajdonképpeni elterjedése előtti időkben játszódik. Ám a ködös törzsi kiválasztottság-tudat alapján cselekvő északi fejedelmek mögött is van egy élhető, erőt adó minta, az antik racionalitásé és embereszményé. A normann krónikások és főurak maguk is átalakított római villákban élnek, régi római utakat és kikötőket használnak, és közben mániákusan tisztelik a római „bölcseket”. Bár az antik életforma, nyelv és szokások már nem állíthatók vissza – az ilyen törekvések kudarcát is mutatja egy humoros „költő-terrorista”, a verslábakat számláló Maximus politikai kalandja –, de az antik normákhoz való ragaszkodás nemcsak a túlélést garantálja, hanem a gondolkodó emberhez illő életet is.

A regény egyik leglíraibb, Ahhoz képest című fejezetében a származása titkát kereső Riolda egy teljes éjszakát tölt a Crassiusok kertjében. Ebben, az antik kultúra kisugárzását őrző, de emberektől elhagyott kertecskében lát Riolda először kőszobrot. És itt, a hűvösen tökéletes „kőanya” előtt vetődik föl benne, hogy a származás tényleg meghatározhatja-e a kulturális azonosságot, és vajon mi köt össze bennünket a többi emberrel. („Lehet, hogy ebben a kertben én is testvére vagyok a Crassiusoknak? Vagy mindenkinek?” 225. old.) Hogy a politikai ellentétek, vallási viszálykodások fölött elgondolható-e egy olyan „testvériség”, amelynek szabályai nem testbe és nem vérbe, hanem szobrokba, írásjegyekbe, szokásokba, azaz a kulturális emlékezetbe íródnak?

Az átkokat megtörő, a saját szigetén politikai uralmat építő, oda idegeneket hívó, a régi rabszolgákat, a szorgokat is felszabadító Riolda ezt a humanizmust és józanságot képviseli. Különös, hogy ez a kora középkorban játszódó női fejlődésregény milyen elválaszthatatlannak tételezi a racionalitást, a nemek egyenjogúságát és a politikai emancipációt. Ilyen értelemben talán tényleg nem túlzás a Fordított időről, mint feminista regényről beszélni.

Nádor Zoltán

Bánki Éva: Fordított idő
(Jelenkor, Budapest, 2015.)

Kapcsolódó oldalak:

A FÜLEDEN ÜLSZ? (Bánki Éva: Fordított idő)

Bánki Éva: Fordított idő (részlet)

Bánki Éva: A lányom tanított meg mágikus lényeknek tekinteni az állatokat

Szabó Imre Idegenek, és mégis ismerősek Bánki Éva: Fordított idő (Pécs, Jelenkor, 2015.) című regényéről

ÚjNautilus Irodalmi és Társadalmi Portál