Miután a „nagymajtényi síkon letörött a zászló”, II. Rákóczi Ferenc előbb Danckában, a mai Gdańskban élt, majd Angliába ment, de ott a bécsi udvar tiltakozása miatt Anna brit királynő megtiltotta, hogy partra szálljon. Ekkor visszahajózott a szárazföldre, s 1713. január 13-án érkezett meg az idős Napkirály országába. A Nagyságos Fejedelmet hitegető, játszmáiban felhasználó, de végül őt koldusbotra juttató XIV. Lajos menedéket nyújtott neki és kíséretének. Rákóczi, aki inkognitóban érkezve önként nevezte el magát comte de Charoche-nak, Sáros grófjának, hogy ezzel a lemondással is megkönnyítse az általa egyébként tisztelt király helyzetét, úgy gondolta, sikerül majd pártfogójával felvettetni Magyarország és Erdély ügyét a béketárgyalásokon. Csak hivatalos érintkezésben hívatta magát erdélyi fejedelemnek (prince de Transylvanie – vele kapcsolatban a prince-et nem hercegnek fordítjuk), egyébként nagyon is igyekezett idomulni az udvar elvárásaihoz, mint azt 1716-ban a latin nyelvű Vallomásban (Confessio) önostorozóan írta: „…valójában a színházi komédiások életét éltem, papok társaságában a keresztényt játszottam, katonák közt a katonát, politikusok közt a politikust…” Csakhogy az eredmény késett, a helyzet egyre reménytelenebb lett, a kezdeti jelentős apanázs, amelyben a bujdosók részesültek, fokozatosan csökkent.

Kíséretének és tisztikarának magyar, lengyel, illetve francia tagjai mind az első lakhelyükön, a Jacob utcai Hôtel Pérouban, mind pedig a szóban forgó rakparti palotában, ahova 1714-ben kvártélyozták be őket, rendszeresen nagy tivornyákat rendeztek. Ami persze sok pénzbe került, ezért az új épületben kártyabarlangot – vagy, ahogy akkoriban nevezték: „akadémiát” – alakítottak ki, külön játékteremmel, közepén nagy asztallal a fáraózók, s a karzaton kisebb asztalokkal egyéb kártyajátékok számára. Csapatostul jártak oda a város előkelőségei és kurtizánjai, amivel a hely nemegyszer vonta magára Párizs prefektusának figyelmét. Az ivászatban, tiltott kártya- és kockajátékokban jeleskedő kardforgatók büntetését végül – nem akarva éhhalálnak kitenni honfitársait az idegenben – mindig a fejedelem hárította el (persze a király tudtával), s még anyagi segítséget is nyújtott nekik sanyarú sorukban. A Rákóczi nevével és bizalmával visszaélve (mások szerint hallgatólagos jóváhagyásával) fenntartott játékbarlang az osztrák császári követ jelentése szerint évi mintegy 40 ezer francia livre bevételt eredményezhetett.

Maga a nagyságos fejedelem persze nem itt lakott; őt a Versailles-közeli Clagny-ban, XIV. Lajos kegyencnője, Montespan márkiné számára épített, majd közös gyermekük, Maine hercegnek ajándékozott kastélyban szállásolták el, illetve Rambouillet-ban és az akkortájt Párizs mellett kiépülő csendes Passy-ban, sőt a Szajna-parti palota bérbevételekor már a néma szerzetesek, a kamalduliak Grosbois-i birtokán töltötte – többnyire vadászattal és könyvírással– napjait. A ház vezetését, a menekültek anyagi ügyeinek intézését Brenner Antal Domokos abbéra, az időközben kurucsága miatt idehaza egyházi méltóságaitól megfosztott „szepesi prépostra”, a fejedelem korábbi vatikáni, pétervári, majd versailles-i követére hagyta. „Kecskére káposztát” – mondhatnánk a fentiek alapján. Rákóczi Rodostóba történt távozása után ő kezelte – továbbra is eléggé lazán – a francia és más uralkodói udvaroktól kapott segélyadományokat, ám különféle pénz- és értékpapírüzletekbe bonyolódott, s úgy ahogy volt, elherdálta az egész vagyont. (Mellesleg kiszolgáltatta Rákóczi hozzá írt bizalmas utasításait is a francia külügyminisztériumnak.) Miután eladósodott, Brennert letartóztatták, a Bastille-ba vetették, ahol pár nappal később elvágta saját torkát…

A XVII. század elején épült ház a hírhedt Margot királyné palotája egyik lebontott szárnyépületének a helyén áll. Az építtető, Jean de Hillerin királyi udvari étekmester családja mindig előkelő személyiségeknek adta bérbe: előbb Mansfield hercegnőnek, majd Tallard grófnak, Franciaország marsalljának, d’Albret hercegnek és aztán 1714-ben a Magyarországról menekülni kényszerült fejedelemnek, aki a bérletet csupán 1715-ig tudta finanszírozni. Az épületet később is előkelőségek lakták: hercegek, grófok, a XIX. század második felében pedig Adélaïde-Louise d’Eckmühl de Blocqueville írónő és költő, a Napóleoni háborúk marsalljának, Davout-nak legkisebb lánya, aki előszeretettel rendezett nagy estélyeket, amelyek némelyikén fellépett Liszt Ferenc is.

A másfél éves magyar jelenlét annyira rányomta bélyegét a helyre, hogy a kétes hírű palotát a XIX. századig népszerű bordélyként és játékbarlangként emlegették, s a mai napig viseli az „Erdélyi palota” nevet. Szerepel Prévost abbé „Des Grieux lovag és Manon Lescaut története” című, alapvetően önéletrajzi ihletésű regényében (az abbé a ház már említett játéktermében és a galérián szokott kártyázni), amelyből Massenet „Manon” című operája íródott – a IV. felvonás 1. képének helyszíne a „Hôtel de Transylvanie” nevű játékbarlang, ahol Des Grieux lovag Manon biztatására kártyajátékkal próbál pénzt szerezni…

Végül egy apró érdekesség: az „Erdélyi palota” mellett nyíló Bonaparte utca másik végén, a 92. szám alatti szép kovácsoltvas kapun aranyozott betűkkel díszlik a hullámvonalú felirat: „Institut Hongrois” (Magyar Intézet). Nem nagyon mentünk messzire, ám ezen intézmény hírére már igazán büszkék lehetünk!

További érdekesség:

Jellemző adalék: amikor Szekfű Gyula Rákóczi-műve megjelent, tudós történészeink és a sajtó egy része azonnal nekirontott, hazaárulónak, Rákóczi gyalázójának kiáltották ki, majd a forrást, Léo Moutont kezdték becsmérelni, hazugságokat állítva róla. Az akkortájt Párizsban tanuló ifjú Eckhardt Sándor filológus felkereste az illetőt; a vele készült tisztázó riportot a Nyugat közölte az első világégés küszöbén „Egy elzüllött francia és a magyar Akadémia” címmel.

(Felhasznált irodalom, források:Dr. Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) III. kötet (Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1910), Szegfű Gyula: A száműzött Rákóczi 1715–35 {Budapest, MTA, 1913.} művek, valamint a Wikipédia cikkei alapján; képek: Wikimedia Commons [CC BY-SA 3.0])

Kapcsolódó írások:

Fekete István: Párizsi szösszenetek című rovatban eddig megjelent írások

Fekete István: Szabadság lángja – Párizsi szösszenetek 1.

Fekete István: Eiffel tudósai – Párizsi szösszenetek 2.

Fekete István: Lutécia amfiteátruma – Párizsi szösszenetek 3.

Fekete István: A legkeskenyebb utca – Párizsi szösszenetek 4.

Fekete István: Lenyakazottak temetője – Párizsi szösszenetek 5.

Fekete István: Magyarország királynőjének átjárója – Párizsi szösszenetek 6.

Fekete István: A Wallace-kutak – Párizsi szösszenetek 7.

Fekete István: A legrövidebb utca – Párizsi szösszenetek 8.

Fekete István: És lőn világosság… – Párizsi szösszenetek 9.

Fekete István: A kipontozott utcanév – Párizsi szösszenetek 10.

Fekete István: Párizs legrégebbi háza – Párizsi szösszenetek 11.