A miskolci vasházaspár
Mikus Sándor szoborpárosáról

1969 kora nyarán apámmal sétáltam akkori lakóhelyünkön, a miskolci Kilián lakótelepen. A Könyves Kálmán utca 19. sz. épület előtti téren egy furcsa szoborpár állt, ahogy akkoriban neveztem: a „vasbácsi és a vasnéni”. Féltem nagyon a fekete-párostól, s apám rimánkodása ellenére sem voltam hajlandó megfogni a vasból készült bácsi ujját.

Nem tudtam akkor még semmi egyebet a szoborról, ám az évtizedek alatt hozzászoktam jelenlétéhez, szinte családtaggá vált, nemcsak nekem, hanem a lakótelep minden lakójának. A köznyelv csak „Vasházaspárnak” nevezte az alkotást, és valószínűleg csak azért nem alakult ki körülötte légyottokra, találkákra alkalmas terület, mert akkoriban még létezett az a parkőri funkció, ami a botjával hadonászó kisnyugdíjast jelentette. Legalábbis nappal. Hogy éjszakánként mi történt, mi történhetett a szobor körül, arra nem tudok választ adni.

Az alkotó

Mikus Sándor száztizenkét esztendővel ezelőtt, 1903. augusztus 11-én született Sződön. Autodidaktaként kezdte pályafutását, miközben műszerészként dolgozott Budapesten. Egy szabadiskolában ismerkedett meg a szobrászattal, s ez a találkozás meghatározta további pályafutását. Mesterei biztatására Olaszországba utazott, ahol Firenzében, majd Rómában dolgozott különböző műtermekben. 1930-ban kiállított a velencei biennálén, majd az 1937-es párizsi világkiállításon, ahol két aranyérmet nyert.

A II. világháború után Csepelen kezdett el tevékenykedni, ahol elvállalta a helyi munkás művészeti kör vezetői állását. Pályafutása ezután ívelt fel, 1949-1975 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára, 1958-1961 között pedig elnöke is volt.

És közben alkotott. Közterületeken lévő, ideiglenesen, vagy állandóan ott tartózkodó szobrainak száma szinte megszámlálhatatlan. Nyilván túlzás, de nagyobb városaink szinte mindegyikében található Mikus Sándor alkotás.

Szobrait elsősorban megrendelésre készítette, a temérdek munka pedig elnyelte a hajdani kisplasztikákkal, érmékkel álmodó művészt, s helyébe tette a szocialista-realista, monumentális alkotások kétszeres Kossuth-díjas mesterét.

A többek között Zolnay Vilmos által is megénekelt, „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni“ keservét ő sem kerülhette el. Egyik legnagyobb szabású, ám meglehetősen kétes jellegű vállalkozását, a Budapesten 1951-ben felállított, bronzból és mészkőből készített Sztálin-emlékművet, 1956 októberében a népharag ledöntötte.

Mikus Sándor műveinek többségében az emberi hétköznapokat, a tevékeny embert magát ábrázolja, élethelyzetei egyszerűek, mindennaposak, s ezáltal megszokottak is. Klasszikus szobrászati hagyományokat használ, alkotásaiban nyoma sincs holmi „lilaködös, megnyilvánulásoknak, s talán ezért is a kor egyik legkeresettebb, legismertebb szobrásza. Alkotásai, mint például a „táncoló lányok“ (Várpalota 1959), a „gyermekét tápláló anya“ (Budafok 1963), vagy éppen a „kislány ugrókötéllel“ (Budapest 1969) már címükkel, elnevezésükkel is jelzik, mit kaphat, mit várhat a csendes szemlélő.

Időnként, kis időre azonban leveti szocialista realista köpenyét, s megmutatja mire másra is képes. Vagy legalábbis képes lenne. A Kerepesi temetőben található Csortos Gyula, valamint saját síremléke ékes példája ennek. Mindkét alkotás eltér az akkori kor divatos irányzatától. Csortos síremlékén maga a színművész látható, egyik kedves szerepének öltözetében. Igaz, a Kerepesi temető tele van hasonló jellegű síremlékekkel, ám többségük 1945 előtt készült. Mikus saját síremlékén sem találjuk nyomát a szocialista-realizmusnak. A sírt lefedő, egyszerű márványtábla végén egy, az antikvitásból ismert, meztelen nőalak siratja a halott művészt.

Mikus Sándor életpályáján nincs semmi rendkívüli. Tehetséges mester, aki tehetségét az adott kor szolgálatába állítja. Meggyőződésből vagy sem, nem tisztünk eldönteni. Szobrainak többsége kiállta az idő hullámvasútját, felállítása helyszínén látható. Megsemmisített Sztálin Jóska szobra ma is közbeszéd tárgya, ám alkotójának neve lassan feledésbe merül. Szobrai azonban élnek.

Fiatalok

Miskolc kulturális életében minden bizonnyal jelentős esemény lehetett 1965 április negyedike, amikor új, köztéri szobrot avattak a Kilián lakótelep Könyves Kálmánról elnevezett utcájának sarkán, éppen ott, ahol a Gagarin utca keresztezi az említettet. Biztosan elhangzottak szónoklatok, melyek a 20 évvel korábbi eseményeket magasztalták, nemcsak az égig, hiszen azt az említett Gagarin akkorra már meghódította, hanem még azon is túl. Biztosan élőben fellépett a Miskolci MÁV Szimfonikus Zenekar is, hiszen nem volt, nincs és nem is lesz olyan kulturális esemény az egykori acélvárosban, ahol ne a Fúvószenekar játszana. És az új szoborral szemközti Otthon étterem pincére, bizonyos Tibor biztosan kiürítette a még előző estéről ott maradt, teli hamutartókat, hiszen tudnia kellett, hogy a jeles esemény után az elvtársak és a művész elvtárs átmennek majd az étterem presszó részébe, ahol bizonyosan lehajtanak majd egy vagy több Unicum névre hallgató, egyébként az eredetihez csak nevében hű italt.

És biztosan ott állt a szobor mellett, kissé feszengve, kopottas öltözetében maga az alkotó, Mikus Sándor is, és hallgatta a miskolci tanácselnök elvtárs ünnepi beszédét, melyben csak úgy röpködtek a felszabadulásról, újjáépítésről, emberfeletti munkáról, ám pihenésről – de olyan pihenésről, aminek szocialista értelme van — szóló szép kerek, állítmánnyal, alannyal, tárggyal, jelzőkkel s határozókkal bőven ellátott mondatok.

És bizonyosan én is hallottam a beszédeket, magasztalásokat, hiszen alig 200 méterre laktunk a frissen felállított szoborpártól, ám kétéves lévén nem valószínű, hogy felfogtam a mondatok jelentőségét. Még az is meglehet, hogy éppen ordítottam valamiért, jött a fogam, vagy aludni kellett, és a hangzavarban egyáltalán nem jutottak el hozzám a tanácselnök elvtárs kerek, fülnek tetsző mondatai. Bár apámat ismerve az sem kizárt, hogy a nyakában ülve magam is részt vettem az eseményen. Az igazság ma már kideríthetetlen.

A frissen avatott műalkotás pontos elnevezése „Fiatalok. Húszévesek lettünk“. Mindez 1965-ben egyértelműen a felszabadulásra asszociál. A tanácselnök elvtárs bizonyára úgy mondta, hogy a fiatal pár magát az országot szimbolizálja.

A párocska maximálisan beleillik a lakótelepi környezetbe, olyan érzése támad az embernek láttukra, mintha az egyik lakás tulajdonosait kérte volna fel modellül a szobrászművész. Mintha éppen munkába mennének vagy onnan jönnének, kézenfogva, nagyokat lépve, boldogan, mosolyogva, bár ez utóbbi nem látszik, de mi mást csinálhatott a hatvanas években az ember? Össze is néznek, a fiú kevésbé, míg a lány jobban fordítja félre a fejét. Ami azonnal szembeötlő, hogy a páros tagjai egyenrangúak egymással, pedig hol van még a nyugatról beszivárgó, hol vannak még az egyenjogúságukért tüntető párizsi nők, hol van még a woodstocki fesztivál, nálunk amúgy is Harangozó Teri a sztár. A fiatalokat, mármint a szoborpárost mindez nem érdekli, mondhatni hidegen hagyja, ami azért is helytálló megjegyzés, mert a szobrok anyaga a bronz. Megmunkálásuk egyáltalán nem durva, inkább finom, lecsiszolt, köznyelviesen mondva, szinte élethű. Az alakok valósághű ábrázolása a műfaj egyik legfontosabb követelménye, de hogyan is nézne ki egy háromszemű vagy négykarú elvtársnő, hasonló adottságokkal rendelkező elvtársával együtt?

Az alkotás emlékeztet Vera Mukhina „Munkás és Kolhoz asszony“ című szobrára, mely a szovjet-orosz Moszfilm emblémájává vált, s csaknem minden filmjük elején felbukkan. Véletlen vagy sem, ez a kérdés sem eldönthető, Mikus nyilván ismerte a világhírű szovjet szobrot, ettől függetlenül sem biztos azonban, hogy egy magyar, illetve konkrétan miskolci kópiát kívánt volna létrehozni.

Zavaró tényező azonban bőven akad a szobron. Kezdjük az alkotás színével. A fekete egyáltalán nem jó ómen a magyar nép és munkáshitben egyaránt, hiszen akárhogy is csűrjük-csavarjuk, elsősorban a gyász, a halál színéről van szó. Egy fekete páros Miskolc legszebb lakótelepének közepén. A vaspáros. Néma vasemberek. Vasházaspár. Bár bronzból készültek, a köznyelv máig a vasat tartja alapanyaguknak. Talán az is szerepet játszik ebben, hogy Miskolc akkoriban, s még hosszú évtizedeken keresztül a vas és acél fellegvárának számított a térségben. A Kilián lakótelep nincs túl messzire a Lenin Kohászati Művektől (LKM), s férfi lakóinak nagyobb része is kohászként dolgozik. Innen jöhet a vas elnevezés, ami máig makacsul tartja magát, dacára annak, hogy az egykori Vasgyár nagyobb részét mára már megette a rozsda.

Baj van azután a páros lépteivel is. Jól láthatóan nem egyszerre lépnek, míg a lány a bal lábával lép éppen, a fiú a jobbat emeli fel. Valóban baj e ez vagy sem?? Vajon kaptak e rétest estére, kérdezhetnénk a hajdani gyerekdalra gondolva, ahol bizony ki lett jelentve, hogy aki nem lép egyszerre, az lemondhat az esti rétesezésről is.

És végezetül, hova megy, hová lép a páros? A lány jól láthatóan a semmibe, hiszen még egy lépés és lezuhan a talapzatról, ráadásul oda se néz, ahova lép, hanem a fiút nézi rendületlenül. Elképzelhető-e az, hogy egy burkolt rendszerkritikával állunk szemben, s Mikus Sándor arra kívánta volna felhívni a figyelmet, hogy a szakadék felé tartunk? Válaszunk egyértelműen nem. Nem, mert Mikus látnivalóan a mozdulat másodpercét kívánta megragadni, amikor mozgásban van az ember, semmi több.

Beszélnünk kell még a pár „ruházatáról“ is. Bár 1965-öt írunk, meglehetősen konzervatív módon öltöztette fel teremtményeit Mikus. A lány szoknyája s annak hossza az ötvenes évekre, s annak divatjára emlékeztet bennünket, Bacsó Péter, „A tanú“ című filmjéből nyugodtan előugorhatna Gogolák elvtársnő s megnézhetné, milyen is a nem kurta szoknya.

Nem kevésbé régimódi a lány frizurája, egyértelműen a leningrádi Nyevszkíj Proszpekt dolgozó nőinek hajviseletét idézi, úgy 1930-ból.

Érdekes, hogy a férfi alak kevésbé jellemző ilyen téren, olyan ing és nadrág kollekciót visel, ami kortalan, hordhatják akár ma is, annak veszélye nélkül, hogy bárki is kinevetné viselőjét.

Mindezek ellenére a szoborpáros máig kedvelt szobra Miskolc városának. Annak ellenére, hogy fekete, hogy nem lép egyszerre, és hogy a múlt század rossz emlékű ötvenes éveinek divatját viseli. És annak ellenére, hogy alkotójuk Mikus Sándor készítette azt a bizonyos Sztálin emlékművet Budapesten.

Szubjektív befejezés

Tavaly nyáron újra Miskolcon jártam, és az emlékek felidézése közben eljutottam a szoborpároshoz is. Majd negyven év elteltével, lopva, többször körülnézve fogtam meg a nevezetes vasbácsi nevezetes ujját, majd valamiért felnéztem az égre. A Miskolc-Kilián lakótelep egét sűrű felhők takarták el, de abban a pillanatban amikor felnéztem, egyetlen másodpercre kisütött a Nap. Apu kacsintott odafent.

***

Barta Zsolt alkotásai a Lenolaj.hu oldalán

Barta Zsolt. Miskolcon született de Budapesten él. Végzettségére nézve orientalista, múzeumpedagógus, no meg újságíró, de dolgozott már műtőssegédként, tejipari raktárosként, tanszéki könyvtárosként és főiskolai rektorként is. Általában sokat ír, mégis keveset, bár tudja, hogy nem kilóra megy. Írásai az ÉS-ben, a Holmiban, a Kalligramban, a Spanyolnáthában, az Irodalmi Jelenben és a Napkútban jelennek meg. Könyvet is írt. Eddig egyet.

Dr. Barta Zsolt: A mongol tűzkultusz

A tűz az emberiség egyik legelemibb élménye, és szinte minden kultúrában számtalan hiedelem, szokás, illetve vallási és profán képzet kapcsolódik hozzá. A tűz a hagyományos mongol kultúra egyik központi szimbóluma is, és sokrétű szerepkörrel bír a kultúra különböző szféráiban. A szerző neves mongolista, aki sokéves egyetemi oktatói tapasztalattal is rendelkezik. Doktori disszertációjának továbbdolgozott változatában tudományos alapossággal ismerteti, hogy milyen szerepet játszik a „tűz” a mongol kultúrában. Ennek keretében a szimbólumok világától a tűzhöz kapcsolódó szokások ismertetésén át a tűz rituális jelentőségéig a társadalmi és kulturális jelentések sokaságát elemzi. Sok olyan vallási és folklórszöveget közöl, amelyek a tudományos vizsgálatot élővé, érthetővé teszik. A mongol kultúra számunkra azért is fontos, mert a magyarság múltjával is összekapcsolódó hajdani lovas nomád világban gyökerezve, a jelenkorra egy sajátos, sokszínű hagyományt teremtett. Sok szempontból egzotikus jellege ellenére sok más sztyeppei eredetű vagy szibériai nép világképével, szokásaival a mongolokat többek között éppen a tűzkultusz több eleme kapcsolja össze. A kötet sokéves kutatómunka eredménye, amelyben egy konkrét kulturális jelenség vizsgálatán keresztül nyerhetünk bepillantást e távoli nép gondolkodásmódjába, szokásaiba, vallásába. Azoknak ajánljuk e munkát, akik hiteles forrásból kívánnak megismerkedni az emberi kultúra egyik legősibb elemét jelentő tűz sokrétű szimbolikájával és ennek a mongol kultúrában megjelenő változataival.