Rengetegen hajléktalanok. Írók is. Bár nekem vannak valódi hajléktalan mestereim és író-barátaim (akik az utcán élnek), azért hosszú az út az igazi hajléktalanságig. Van lakásod vidéken vagy a határon túl, de Pestre csak akkor jöhetsz, ha valahová bekönyörgöd magadat. Vagy Pesten élsz „életvitelszerűen”, de félig-meddig szívességből laksz itt vagy ott. Ha ez a méltóságoddal összeegyeztethetetlen, akkor annyit dolgozol, hogy már annyit dolgozol, hogy már nem vagy író.
Vagy külföldre mész. Mint rengetegen.
A 90-es évek egyik nagy hazugságát („csak a nyelv számít”) épp ez emigráns irodalom leplezi le. Vagy ennek a fájdalmas hiánya. Annyi fiatal tehetség ment külföldre – én ezt tanárként is látom – hogy már rég meg kellett volna alapítaniuk Londonban a Nyugatot, Münchenben a Holmit, sőt Párizsban az első magyar szürrealista folyóiratot, ha igaz lenne, hogy az alkotás elsősorban nyelv és nyitottság dolga. Nem az emigráns fiataloknak kéne pesti kiadóknál kuncsorogni, hanem a magyarországi íróknak Londonban, a magyar irodalom új „fellegvárában” tájékozódni.
De erről szó sincs.
Sokan már nem is írnak. És nem jönnek haza.
Mert nincs is hova.
Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy kikkel, milyen levegőt szívsz, milyen benyomások érnek. (Ami persze nem jelenti, hogy ne lenne fontos, hogy világot lássunkk.)
DE kéne egy biztos pont. Egy rendes szállás. Egy jó ház Budapesten. Ahol bárki, aki magyar nyelven megjelentetett egy könyvet, nyugodtan eltölthet egy vagy több éjszakát (akár hónapokat, éveket). Egy ház, ahol nem kérnek horribilis bérleti díjakat, egy ház, ahol nem kell hetekig udvarolni barátunk/barátnőnk Zuglóban lakó sógornőjének. Egy ház, ahova bemegy tántorogva vagy szálegyenesen egy magyar író, bemutatja az iratait Magdikának, a gondnoknőnek. Magdika pedig az internetes keresőben lelkiismeretesen ellenőrizheti, hogy XY tényleg a Csókbálványok, a Karamazov testvérek vagy a Mici cica hármat vakkant c. mű szerzője.
Nem kell ajánlólevél, nem kell semmiféle „csatlakozás”.
Csak egy érvényes ISBN-szám.
Tessék, itt a kulcs. Hány hétig marad, kérem szépen?
Azért merem a Gellért Palota vagy az új, a „javított” Gellért Szálló ötletét felvetni, mert tudom, hogy az írószövetségek sokkal kifinomultabb, fontosabb dolgokkal foglalkoznak. Elhatárolódások, listák, díjak, rendezvények.
És hogy miért Gellért? Mikor még az is csoda lenne, ha egy rákosborzasztói, a lepusztult Budaörsi úti kollégiumra emlékeztető panelházat (mondjuk, egy volt munkásszállót) sikerülne megszerezni.
Gellért volt az első magyar író. A nevét megérdemeltebben viselhetné egy budapesti alkotóház, mint egy gyógyfürdő vagy luxusszálló.
És tetszene nekem, ha egy fiatal, elázott író így szólalna meg a kocsmában:
— Most már duguljatok el! Elég késő van, én megyek a Gellértbe.

***

“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán