Az ókorban nem voltak „elemi iskolák”, mégis szinte mindenki megtanult írni-olvasni. Az irodalom tanúsága szerint a rabszolgák, a római proletárok is. Ugyanúgy nem tanítottak senkit az ABC-re, ahogy ugrándozni vagy futni sem. (Ugyanilyen csoda, hogy nyelviskolák nélkül milyen gyorsan megtanultak az emberek a középkorban nyelveket. Egy átlagos trubadúr nemcsak az anyanyelvén írt verseket.) Az intézményrendszer hiánya magyarázza, hogy hogy süllyedhetett el Európa szép lassan az analfabetizmusban.

Egy kevéssé intellektuális korban az írás-olvasás már nem számított alapkészségnek. Egy középkori faluban könnyen lehet tájékozódni feliratok nélkül is. De még a kevéssé intellektuális korokban is előfordult, hogy valaki egyedül, felnőtt fejjel, a lehető legkevesebb külső segítséggel megtanulni olvasni. (Így tárul fel a „betűk világa” Tolsztoj Hamis szelvény című novellájának börtönben ülő, többszörös gyilkosa előtt. Remek elbeszélés, érdemes újraolvasni.)

De a spekulatív hajlam nem nem minden készség kialakulásának kedvez. Én például egyetlen dallamot sem tudtam magamban felidézni (nem tudtam, hogy kéne ezekre „emlékezni”), ha elkezdtek egy dalt, talán folytatni is tudtam, de nekem semmilyen dallam nem jutott magától az eszembe. A nyelvtanulással mindig is problémáim voltak, a beszélt nyelvet ugyanis nem elég „átlátni”, arra valahogy rá is kell hangolódni, hogy kommunikálj másokkal. Tizenkét évesen alaposan értettem a német nyelvtant, de fogalmam sem volt, hogy a Balatonon, a lángossütőben mögöttem sorban álló németek miről is beszélnek. (Az ókori görögök híresen nem beszéltek idegen nyelveket. A legkülönfélébb elméleteik voltak, miért nem lehetséges a görögön kívül a matematika és a filozófia, miért „rabszolgamunka” a fordítás, a tolmácsolás – szerintem egyszerűen nehezen tanultak idegen nyelveket.)
Nekem kisiskolás korom legnagyobb élménye a néptánc volt. Ez volt az első dolog, amit csináltam, de nem értettem. A pörgések, a dobbantások mégsem szorongást, hanem jó érzést keltettek. Egy PC-vezérelt, ostoba hazugság, hogy az integráció minden körülmények között, mindenkinek jót tesz – de elképzelhető olyan pedagógiai program, ahol ez a harmonikus személyiségfejlődést segíti.
Rám rám fért volna egy ilyen.

Minden pedagógiai program számol a gyerekek sokféleségével, de arra egyetlen pedagógiai program sincs felkészülve, hogy egy átlagos képességű gyerek nyolc év alatt (!) nem tanul meg olvasni. Általában a „módszereket”, az „előítéleteket” szokás ezért okolni. De a legtöbb korban semmiféle különleges módszert nem igényelt az olvasni-tanulás. Az emberek már csak unalmukban is kihüvelyezték a betűk értelmét. De nemcsak az általános iskolai tanító nénik mondanak csődöt. Nekem több hallgatóm is bevallotta világirodalom vizsgán, hogy egyetlen könyvet nem olvasott „elejétől a végéig” (bár általában „tudja, mi van ezekben”. Hahaha.) És vajon nem a válság jele, hogy ma mindenki ír, és senki sem olvas? Engem a „Gyöngyöspata-ügy” arra figyelmeztet, hogy száz év múlva már egyáltalán nem fognak olvasni az emberek. Hogy nem fogjuk érteni saját fantasztikus gépeinket.)

De az írás-olvasás politikai ügy lett Magyarországon. (Ami érthető lenne, hiszen mire megy ma – még – egy ember olvasni-tudás nélkül.) Az alsó-középosztálybeli pedagógusokra „helyben” az az elvárás irányul, hogy legalább a gyerekek egy részét megtanítsák írni-olvasni. „Felülről” meg az az elvárás, hogy senkit se szegregáljanak, még azon az áron sem, ha senkit nem tudnak semmire megtanítani. A kérdés meg át van itatva gyűlölettel: a vidéki alsó-középosztály fél, hogy „lesüllyed” a romák közé, akiket megvet, a nagyvárosi elit – amely hagyományosan a vidéki alsó-középosztályt tekinti ellenségnek – harminc éve nem győzi ezért alázni őket. (Akár a józan ésszel szemben is, mikor azt állítja, hogy egy gyerek a tanár előítéletessége miatt nem tanul meg írni-olvasni.) Miközben persze a hatékony pedagógiai programok hiányoznak, amivel megérteni vagy legalább lassítani lehetne a folyamatokat.

Szándékosan írtam „lassítást”, mert az olvasás és az árnyalt fogalmi gondolkodás háttérbe szorulása világfolyamat (más módon, de a felsőbb osztályokat is sújtja), és egyáltalán nem biztos, hogy ezt egy vidéki pedagógus – legyen bár a legeslegképzettebb, a legeslegtrendibb – vissza tudná fordítani.

Meglehet, a „klímaváltozást” és a közelgő katasztrófát nemcsak a természeti erőforrások kimerülése jelzi. Hanem az emberi erőforrásoké is. És mért ne? Hiszen az emberi intelligencia is a „természet” része.

De semmiféle gyűlölet nem segíthet ezt a folyamatot megérteni.

***

51 vagyok, egy 11 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017), Összetört idő (2019).”

Kapcsolódó oldalak:

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán