Bánki Éva: Az ARZENÁLRÓL

Jyll — Fri, 22 Jun 2018 16:45:51 +0000

Elernyeszt a forróság, de már nem lehet szabadon lődörögni a városban.
Az utcácskákban iszonyú a tömeg, bulvárlapokból ismerős fő- és mégfőbb celebek tapossák egymást, mindenki siet valahova, még Inge néni, a szállásadónónk is kiállításmegnyitókra jár — a született velenceiek is félnek, hogy lemaradnak valahonnan.
Van zöld turizmus, gyógyfürdő-turizmus, keresztény turizmus, Velencének a kulturális turizmus jutott. Velence persze nem akármilyen város. Van abban valami bizsergető, mikor Woody Allen rendez először a tűzvész után újjáépült Operaházban, vagy mikor Yoko Ono kap itt életműdíjat, és kiöregedett rocksztárok vásárolnak a csatorna partján palotákat.
Én köpök az efféle művészetre. A világból kivonuló „kevesekre”, akik középkori falak közt gyűlnek össze, hogy szabadon ünnepeljék egymást. Vonnegut Börleszkjében Machu Picchun romjai közt „ernyedeznek” az észak-amerikai milliárdosok – egy hajdani magaskultúra megfejthetetlennek tűnő jelképei szolgálnak felmentésül, hogy a saját világunkból sem értünk semmit.
De most itt a Biennálé.
És ha már itt vagy, nem hagyhatod ki. Kata telefonált, hogy Zsuzsa üzent neki, hogy Marci szerint itt vagyok. Hogy nem lenne-e kedvem vele összefutni. De nekem súlyos celeb-mérgezésem van. Elfog a vágy, hogy azt hazudjam, hogy dehogy vagyok itt, épp szülővárosomban, Nagykanizsán, nagyszüleim sírján locsolgatom a virágokat, és reggeltől estig csak veszekszem a sírkő-tisztítóval. Aztán mégis elszégyellem magam: találkozzunk, persze.
A legnagyobb örömmel.
Egy régi ismerős ábrázata mindig időutazás, reveláció, úgyhogy szinte észre sem veszem, már kint vagyunk a Biennalé területén, az Arzenálon.
Katának elmagyarázom, hogy igazi tökfej vagyok, engem nem érdekel ez a sok sznob szörnyeteg, de ő nevetve tuszkol pavilonról pavilonra.
Aztán pár perc múlva már én is vele lelkesedem és álmélkodom. Annyi hihetetlen ötlet, annyi életöröm, annyi káprázat… mihez is tudnám hasonlítani az élményt? Talán a cukorsokkhoz.
Megállunk egy távol-keleti művész csodás kisplasztikájánál: emberarcú halak nyüzsögnek egy enciánkék öblöcskében, az uszonyokkal integetnek. Kicsit én is így érzem magam.
– Hát nem csodás? – lelkendezik Kata – Ennyi művészet, ennyi ötlet egy használaton kívüli gyárban! Hát látod, a képzelet képes legyőzni a gazdasági kényszert…
Bólogatok, nem tehetek mást.

De mi is történt néhány száz éve az Arzenálban?
A hajógyár – a középkor talán leghatalmasabb ipari komplexuma – mindig is gyönyörű volt, de nem az impozáns vörös falak, a kőoroszlánok, a Bizáncból idelopott drágaságok miatt csodálták műalkotásként az erre tévedők. Amúgy csak a legelőkelőbb vendégek léphettek a gyár területére. Pedig maga a termelés óriási látványosságnak számított.
A fénykorban a velenceiek egyszerre(!) nyolcvan gályát tudtak megépíteni: volt az Arzenálban szárazdokk, hajómedence, kötélverő műhely, sőt egész gyártósorok, az idelátogató lovagok szájtátva gyönyörködtek a munkások összehangolt mozgásában… Az egész munkafolyamatot úgy bámulták, mint a ráció különleges diadalát, valami fantasztikus színházat vagy performanszot.
Egyetlen más középkori gyár sem volt képes ilyen óraműhöz hasonló, „művészi” szervezettségre. Egyetlen középkori céh sem volt képes ennyi emberi „alkatrész” összecsiszolására, ilyen nagy aranyú, megbízható tömegtermelésre. Az emberi test persze csak bizonyos feltételek között idomítható ekkora engedelmességre. A Szent Márk tér harangja nem az arisztokraták vagy külföldi követségek érkezését, hanem a hajóácsok munkaidejük kezdetét és végét jelezte, ráadásul ők, az arsenalettók vihették megválasztása után a dózsét a vállukon. Ám a világkereskedelmet irányító Velence nemcsak munkásai szimbolikus megbecsülésével törődött: ez volt az első város a világon, amely nyugdíjat és betegbiztosítást folyósított a munkásainak.
Az Arzenál, a velencei hajógyár különleges módon ötvözte a középkor kézművességet és a „lelketlen”, kapitalista tömegtermelést. A vitorlaszabók felelősek voltak a felfeslett varrásokért, az ácsok az eltört árbocokért. De még ezeknél is fontosabb volt a hajókötélzet. Minden, „futószalagon” dolgozó kötélverőnek saját jele volt, hiszen a hajókatasztrófákért személyesen feleltek.
A nagyipari termelés dacára a munkások nem „idegenedhettek el” a munkájuktól.
A hajó – bár gyártósoron készült – de eleven lény volt, akiért/amiért a munkások életük végéig feleltek.
Munkások vagy alkotók? A sajátos termelési viszonyok miatt nehéz erre felelni. Velence számos utánozhatatlan („páratlan”) intézménye, újítása, szokása nem gazdasági/társadalmi innovációként, hanem valamiféle esztétikumként tárul fel előttünk. És ez még inkább igaz lehetett a régiekre.
Mi a hajdani „tömegtermelést” gazdasági kényszer szülte racionalizmusnak (több hajó – több haszon) tekintjük, a középkorban viszont varázslatnak, vagy épp funkcionális művészetnek látták. Csodás színielőadásnak, vagy egy névvel, személyiséggel bíró „csodalény”, egy hajó és persze végső soron egy tengeri birodalom bölcsőjének. Persze most a Biennalén unott arccal ténfergő celebek közt nem könnyű elképzelni a dán lovagok, az angol követek, vagy akár Vata fia, Zebegény, Károly Róbert udvaroncának elképedését.
– Tényleg Zebegénynek hívták azt az udvaroncot? – kérdezi Kata.
– Fogalmam sincs – mondom szemlesütve. – Csak az biztos, hogy az Arzenál régen egészen rendkívüli, elképesztő hely lehetett.
– Most is az – mondja Kata. – Itt dekkolnak ezek a fantasztikus műtárgyak. És egy évig van, hogy feltöltődjenek a régi hajógyárból áradó energiával.
Tovább sétálunk, tovább bámészkodunk. Megismerkedünk egy lett művésszel, aztán egy magyar származású svéddel, aki magát ragadozómadárnak képzeli.
– Épp jó helyen vagy – mondom, és körbemutatok.
Furcsa bevallani, pompásan, sőt egyenesen ünnepien érzem magam.

***

“51 vagyok, egy 10 éves, csodás kislány mamája. Nagykanizsán születtem, az ELTÉ-n végeztem, hosszú ideig éltem Portugáliában, Olaszországban és Spanyolországban, lovagregényekkel és trubadúrokkal foglalkozom, a Károli Kreatív írás specializációját vezetem. Szerelemből tanítok.

De az írás fontosabb. Versekkel kezdtem, regényeim, novellásköteteim a Magvetőnél és a Jelenkornál jelentek meg. Esőváros (2004), Aranyhímzés (2005), Magyar dekameron (2007), Fordított idő (2015), Elsodort idő (2017).”

Kapcsolódó oldalak:

Bánki Éva honlapja

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál

Újnautilus Irodalmi és Társadalmi Portál Facebook oldala

Bánki Éva írásai a Lenolaj.hu oldalán

Az ARZENÁLRÓL – Lenolaj

Bánki Éva: Az ARZENÁLRÓL