Fáj a bal karod, ülnek a mellkasodon, könyöktől lefelé zsibbad.
Ismerős érzés, veszed a spray-t, a tapaszt, az értágítót, az aszpirint, a kegyszereket, valójában egyik sem segít.
Többnyire elmúlik magától is, de a semmire sem jó gyógyszerek bevétele megteremti az illúzióját annak, hogy tettél magadért valamit.
Elvárják tőled.
Aztán elalszol, mert az oxigénhiány fáj, jobb azt átaludni.
Arra ébredsz, hogy nem dobog a szíved.
Hogy ébredtél akkor fel? – Kérdezed magadtól, pedig nem dobog még akkor sem, amikor kapcsolnád az éjjeli lámpát, aztán hirtelen elindul, és a hideg veríték meg a pánik egyszerre önt el.
Kinyúlsz a vízért, alig bírod megemelni az ásványvizes palackot, fáj a karod, izomlázszerű érzés, az oxigénhiány utóhatása.
Pánik el, kitántorogsz a konyhába, lefőzöd az első kávét, s miközben iszod, ráfogod az egészet a szélre, a viharra, a hidegre, a melegre, te sem szeretsz szembenézni önmagaddal.
Egész nap fáj, éjjel is fáj.
Persze az intenzitása változó, a légszomj marad, pánik nincs, hozzászoktál.
Aludni nem tudsz, reggelre már gyenge vagy.
Utálsz gyenge lenni.
Fürdőszoba, mosakodás, krémek, hajhab és egyéb rutin műveletek után egészen szép vagy. Nem látszik rajtad a kor.
Belemosolyogsz a tükörbe, közben eszedbe jut: „kívül szép, belül rohad”.
Próbálod tenni a dolgod, nem megy túl sokáig, gondolkozni is nehéz, mozogni is, hát ledőlsz egy kicsit pihenni.
Álmodban úszol.
A fehér ruhás úszómester nem engedi, hogy a gyönyörűen kivitelezett fejes után feljöjj levegőért.
Nem látod, de érzed, hogy követ, tudod, hogy le kell úsznod a medencehosszt, különben nem vehetsz levegőt.
Eléred a falat, felbukkansz és lélegzel. De megint sípol a fehér ruhájában, és neked vissza kell menned úszni.
Furcsa, mert a valóságban, ha valamit jól csinálsz, az az úszás.
Szereted is nagyon, most viszont az álomban már nem esik jól.
Bukófordulóval vissza a víz alá, elrúgod magad amennyire csak lehet, és megint siklasz a víz alatt.
Fogy a levegő, küszködve bár, de leúszod a hosszt, kapkodsz.
Jön a fehér ruhás a sípjával és te tudod, hogy megint úsznod kell.
Megpróbálod, de már elrúgni sincs erőd magad, csak úszol.
Nyugodtan, egyenletesen, a víz alatt.
Tisztában vagy vele, hogy ez a hossz már nem fog menni, viszont a levegő fogy, egyre fogy. Küzdenél érte, feljönni nem tudsz.
A családod a parton. Kiabálnak, sírnak, érzed, hogy valami bajuk van. Mégis, valahogy távol vannak tőled.
Közben az oxigén elfogy, már nem úszol, megérted, hogy nincs tovább, ha pedig így van, hát legyen átélve annak rendje és módja szerint.
Elmerülsz és belélegzed a vizet, sötét lesz.
Ebben a pillanatban felriadsz, élesek a fények, a hangok, nem tudod, ahogy soha nem tudod igazán, melyik a valóság, és melyik az álom.
Kell egy negyedóra, mire a légzésed helyreáll.
Kinyitod az ablakot, a hideg jó.
Most még jobban fáj az összes izmod.
Már nincs kedved ezt átélni havonta, hetente, egyre gyakrabban.
Kicsit sajnálod, hogy nem sikerült magad átálmodnod a túlpartra.
***
EUGENIA S. LEE alkotásai a Lenolaj.hu oldalán
EUGENIA S. LEE alkotásai a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán
Legfrissebb hozzászólások