Valódi neve Draghi (más iratok szerint Drago) volt, a ’’Pergolesi’’ eredetileg a Pergola településről Jesibe költözött nagyapja ragadványneve volt, de idővel ez vált családi névvé. Zenei tanulmányait orgonán és hegedűn szülővárosában kezdte, majd tehetségének és püspöki mecénása támogatásának köszönhetően a nápolyi konzervatóriumba került, és ott hamarosan ismert fiúszoprán énekes lett. Nemsokkal később az intézmény zenekarának elsőhegedűsévé nevezték ki, de segédtanárként is működött. Jelentős műveket komponált, többek között egy misét, egy Szent József-oratóriumot és a Salustia című opera seriát, mellyel kezdetét vette operaszerzői pályafutása.
Ezután Stigliano Colonna herceg karmestere lett Nápolyban, ahol a Salustia mellett a Lo frate ’nnamorato című komédiáját is bemutatták, mely Gennaro Antonio Federico – részben nápolyi dialektusban írt – szövegkönyvére készült. Ugyanitt vitték színre az Il prigioniero superbo című, háromfelvonásos opera seriáját. A darab felvonásainak szüneteibe Pergolesi beiktatta a La serva padrona (Az úrhatnám szolgáló) című buffo-intermezzóját, mely páratlan sikert aratva ennek a művének maradandó népszerűséget biztosított. Ez a darab a francia opéra comique előképe volt, és Párizsban ez a mű lett az úgynevezett buffonisták háborújának kirobbantója. Utolsó nápolyi bemutatója a Pietro Metastasio librettójára készült Adriano in Siria volt. Ennek a műnek is az lett a sorsa, hogy sikerét meghaladta a szüneteibe iktatott intermezzo musicale, a Livietta e Tracollo sikere. Ez és újabb művei megalapozták hírnevét Nápolyon túl is.
Amikor felkérést kapott egy főúri esküvő zenéjének megírására, tuberkulózisa súlyosbodása miatt a munkát félbe kellett hagynia. Pozzuoliba, a kapucinusok kolostorába vonult vissza a kedvezőbb klíma miatt, illetve azért, mert biztosított volt számára az orvosi segítség. Ott írta meg utolsó művét, a Stabat matert, amit a hagyomány szerint halála napján fejezett be. 1736. március 16-án, alig 26 évesen hunyt el.
JACOPONE da TODI: STABAT MATER
Áll a fájdalomnak anyja,
Kín az arcát könnybe vonja.
Úgy siratja szent Fiát.
Gyász a lelkét meggyötörte,
Kín és bánat összetörte,
Tőrnek éle járta át.
Ó mi nagy volt ama drága
Szűzanya szomorúsága,
Egyszülött szent magzatán!
Mennyit sírt és hogy kesergett,
Látván azt a nagy keservet,
Azt a nagy kínt szent Fián.
Ki ne sírna, melyik ember,
Hogyha ennyi gyötrelemben
Látja lankadozni őt?
Ki ne sírna Máriával,
Hogyha látja szent Fiával
Szenvedni a szent Szülőt!
Népét hogy megmossa szennytől,
Látta tenger gyötrelemtől
Roskadozni Jézusát.
Látta édes egy szülöttét,
Halálos nagy elepedtét,
Látta, hogy halálra vált.
Szeretetnek szent kútfője,
Add, a fájdalomnak tőre
Járjon át a lelkemen.
Hogy szívemben lángra kelne
Krisztusomnak szent szerelme.
Segíts neki tetszenem.
Esdek, hogy szívembe véssed,
Szűzanyám, nagy szenvedésed
S az Átvertnek sebeit.
Gyermekednek, a sebzettnek,
Ki miattam szenvedett meg,
Osszam meg gyötrelmeit.
Add meg, kérlek, hogy mig élek,
Együtt sirjak mindig véled
S azzal, ki a fán eped.
A keresztnél veled állni,
Gyászban veled eggyé válni:
Erre űz a szeretet.
Dicső szűze szent szűzeknek,
Hadd ízleljem kelyhedet meg:
Add nekem fájdalmaid:
Add tisztelnem, add viselnem,
S nem felednem:
holt Szerelmem Krisztusomnak kínjait.
Sebeivel sebesítsen,
Szent mámorba részegítsen
Buzgó vérével Fiad.
Hogy ne jussak ama tűzbe,
Védj meg engem, drága Szűz te,
Ha az ítélet riad.
Krisztusom, ha jő halálom,
Anyád szeme rám találjon,
És elhívjon engemet.
S hogyha testem porba tér meg,
Lelkem akkor a nagy égnek
Dicsőségét lelje meg.
(Sík Sándor fordítása)
Legfrissebb hozzászólások