Szent István egyetlen fennmaradt korabeli ábrázolása a koronázási paláston látható
Szent István király
(969 vagy 975 táján-1038)
Ünnepe a világegyházban: augusztus 16; hazánkban: augusztus 20.
Országalapító szent királyunk édesapja Géza fejedelem volt (neve hibás olvasat; a Gyeücsa valószínűsíthető), édesanyja Sarolt, az erdélyi Gyula lánya, aki görög rítusú keresztségben részesült. Már Taksony fejedelem, Géza apja hittérítőket kért Rómától, de Nagy Ottó német-római császár és XIII. János egyházfő (955-64) viszálykodása miatt a térítő püspökként kijelölt Zacheus nem juthatott el magyar földre.
A Sankt Gallen-i nekrológium (halottaskönyv) bejegyzése szerint Gézát és öccsét, Mihályt Prunward (Brúnó) Sankt Gallen-i püspök keresztelte meg, valószínűleg 972-ben, miután Géza elfoglalta fejedelmi székét, s maga is az István (Stephanus) nevet vette fel a szent keresztségben, Szt. István diakónus, protomártír nyomán. Magdeburgi Thietmar püspök krónikájából tudjuk, hogy István királyunkat apja életében családja és a nép Vajknak ismerte.
Szent István életrajzi adatai, neveltetése és egyénisége
István király és családtagjai születési évét nem őrizte meg korabeli feljegyzés. Vajk kétségkívül a szép Sarolta fia volt, szemben azzal a késői lengyel állítással, hogy Géza eltaszította volna magától a szilaj Saroltot, hogy Mieszko lengyel fejedelem – állítólagos nővérét, Adelhaidot tegye hitvesévé. Azt a felvetést, hogy Szt. István édesanyja Adelhaid lett volna, már a 19. században megcáfolták a kutatók, István születési événél a „fiú”, „serdülő” és „ifjú” jelentésű latin puer, adolescens és iuvenis szavak értelmezése okoz nehézségeket.
Az 1100 táján keletkezett nagyobb legenda is hallgat Vajk-István születési évéről, holott Géza és István halálozásának időpontját megemlíti. István születési helyét viszont megnevezi a legenda: Esztergom várát említi. Mivel itt Géza fejedelem 972 után kezdte építtetni a vörös kövekből rótt palotát, szent királyunk születési idejét 975 tájára, sőt egy-két évvel későbbre is tehetjük. A magyar források egybehangzóan azt állítják, hogy Géza halálakor, 997-ben István „a gyermekkorból ifjúvá cseperedve” lépett a fejedelmi székbe.
Ifjúkori neveltetéséről a nagylegenda közli: kereszténynek született, s a szent keresztségben Sank Gallen-i Brúnó püspök részesítette. A kisebb legenda szerint Vajk, „a katolikus hit igazságában nevelkedett… beavatták a grammatika tudományába” – ez utóbbi a latin írás-olvasás elsajátítását jelentette.
Kamaszkorában bizonyára hatott rá Szt. Adalbert térítő püspök és vértanú egyénisége, később pedig Adalbert „klerikusa” (titkára) és barátja, az ugyancsak cseh származású Radla, aki jóságos és szeretetre méltó egyéniség volt. (Radla azonos lehetett az 1000 táján a magyar udvarban élt Sebestyén nevű szerzetessel, akit Hartvik győri püspök és legendaíró szerint István „csudálatos módon megszeretett”.)
István jellemvonásait az utókor a „kegyetlenség” és a keresztényi irgalom ellentétpárjára egyszerűsítette le. Helyesebb ezt a látszólagos ellentétet úgy feloldanunk, hogy a lázadó pogány vezérekkel szemben István Krisztus bajnoka (athleta Christi) módjára viselkedett, de még az életére tört pogányok gyermekeit és családját is megkímélte. Az ifjúkorában „kegyetlen”, a fia, Imre elvesztése után viszont hitbuzgó király alakjának sémája tehát merőben hamis. A fennmaradt adatok szerint Géza fejedelem még életében fogadtatta el a magyar nagyurakkal Vajk utódlását, szakítva így az ősi szeniorátussal, amelynek értelmében nem az uralkodó fejedelem legidősebb fia volt a jogszerű örökös, hanem az uralkodói alkalmasság (idoneitás) figyelembevételével a legidősebb férfirokon.
Géza esetében Koppány utódlása kerülhetett szóba az ifjú Vajkéval szemben. Legalábbis két, perdöntőnek tetsző forrásunk van Szt. István királyunk kegyes jellemvonásairól. A pogány Koppány és Ajtony halála után az ifjabb Gyula tört uralomra, majd családtagjait hátrahagyva, Bátor Boleszló (Boleslaw Chrobry) lengyel fejedelem udvarába menekült. Erről az esetről a kritikus hangvételű Thietmar püspök így ír: „…Midőn (Gyula) feleségét a fogságból nem válthatta ki, ellenségétől, unokaöccsétől (Istvántól) mintegy ajándékként megkapta. Sohasem hallottam valakiről, aki így kímélte volna a legyőzöttet.”
A kalocsai Szent István ereklyetartó mellszobor. Bachruch Károly és műhelye.
Fotó: Mudrák Attila, 2013.
A másik mozzanat: a bolgár Orchid bevételekor, 1018-ban a bizánci had fosztogatni kezdett, István magyarjai viszont nem, szent királyunk is csak a templomi ereklyéket hozta az országban, lévén a relikviák nélkülözhetetlenek a templomok felszenteléséhez. István tehát a maga korában irgalmas szívű, kivételes egyéniség lehetett. Az udvarába fogadott császári írnokok, első oklevelének fogalmazói István említésekor a „kegyes” (pius), „legjámborabb” (mitissimus) jelzőket használják ott, ahol a kortárs fejedelmek a „legyőzhetetlen” vagy „legdicsőbb” epitetonokkal magasztaltatnak. „Kegyetlennek” minősített törvényei kapcsán is megfigyelhető, hogy a csonkítás vagy megvakítás esetében a szent király törvényei kilátásba helyezik az anyagi kárpótlás lehetőségét. „E tanúságok értékét emeli – írja Győrffy György -, hogy István ifjúkorára vonatkoznak”, nem pedig a fiát és trónutódát elveszített, beteg és megtört öregemben hitbuzgalmáról van szó.
Csodák és életszentségek
Szt. István személyéhez csodák is fűződnek, például testének felemelésekor, László király jelenlétében egy béna kisfiú meggyógyult, továbbá történelmi ténynek tartják, hogy első keresztény királyunk 1010 táján, egy vadászat alkalmából megérzi a besenyő rablók betörését, s a támadókat megsemmisíti. De a király életszentsége az, amelyet Hartvig püspök leginkább hangsúlyoz. Nem tudjuk, István olvasta-e Szt. Ágoston Civitas Dei című munkáját vagy e fontos műnek a VII. században élt Sevillai Szt. Izidor által írt összefoglalását (Sententiae). Uralmát mindenesetre Szt. Ágostonnak az igazságos, jámbor és békés (justus, pius et pacificus) uralkodóról alkotott hármas követelménye vezérelte.
Szuhay-Havas Ervin
Legfrissebb hozzászólások